Ludassy Mária

Nyomtatóbarát változat

A XVII. századi racionalista filozófusok számára evidencia volt az értelem, a józan ész egyenlő eloszlása az emberek között.  Érvük ennek bizonyítására az, hogy míg a gazdasági egyenlőtlenséget gyakran felpanaszolják az emberek, az értelmi képességek kapcsán ritkán sérelmezik a számukra igazságtalan elosztást: „A józan ész az a dolog, amely legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi: annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyiük van, akiket minden más dologban igen nehéz kielégíteni” – így Descartes. „A természet egyenlő testi és szellemi képességekkel ruházott fel minket” – írja angol vitapartnere, Hobbes – „ami a szellemi képességeket illeti, úgy vélem, hogy az emberek közötti egyenlőség még nyilvánvalóbb, mint a testi erő terén, hiszen a dolgok egyenlő elosztásának általában nincs biztosabb jele annál, mint hogy mindenki elégedett a maga osztályrészével.”

Ha igaz a költő keserű diagnózisa – „Térségünkben / soha sem tengett túl a racionalitás”, akkor Kelet-Közép- és Közép-Kelet-Európa népei túltesznek a XVII. század angol és francia racionalitás-elégedettségi normákon: nem egyszerűen elégedettek a nekik jutó (egyenlő emberi) normatívával, hanem túlzónak találják osztályrészüket, s nemzeti jellegük-jellemük differentia specificájaként büszkén vállalják az irráció istenítését, a racionális reflexió képességének nemzetidegen mételyként való el- és megvetését. „Magyar ember nem filozofál” – mondotta volt (állítólag) Bocskai fejedelem, s hirdeti máig a róla elnevezett szabadegyetem. De – legalábbis e téren – nem vagyunk egyedül.

Kleist, a német romantika kiváló költője írta, igaz nem költői munkássága részeként, hanem Politikai töredékeiben: „Sokan sokra tartják a tett előtti gondolkodást. Ha angol vagy francia volnék, én is így gondolkodnék, de mivel német vagyok és katona kívánok lenni, úgy vélem, hogy előbb a tett, azután a gondolkodás – ha még egyáltalán szükség van rá.” Nos valóban jobb, ha lemondunk a clare et distincte ideák (a világosan és megkülönböztetve felfogott fogalmak) használatának karteziánus módszeréről, ha meg akarjuk érteni a bellum omnium contra omnes (mindenki harca mindenki ellen) Hobbes szerint természetes állapotának balkáni variánsát, hogy alig töröltük le könnyeinket a szerbek által megerőszakolt majd meggyilkolt bosnyák asszonyok sorsát siratva, máris rémüldözhetünk a szerb krajnák lakosságának horvátok általi kiűzetésén, egészen addig, amíg Koszovó rémképei, a sárban szülő albán asszonyok és a mellettük haldokló öregek látványa nem törlik ki vagy írják felül az eddigi szörnyűségeket. Manapság még az albán revanspolitika szépségeiben gyönyörködhetünk Macedóniában és másutt.

Továbbhaladva „nemzeti tébolydáink” meg nem értésének útján, próbálkozzunk Locke-nak, a liberalizmus ősének egy tézisével. „Szabadnak születünk tehát, minthogy eszesnek születünk” – írja. Majd a negatív korrelációt is kifejti: „aki nem jutott el eszének használatáig”, arra nem érvényes a szabadság törvénye. Igaz ezt a kiskorúakról mondja, de talán ki kell terjesztenünk a szellemi kiskorúságban maradt népekre is. Kanttól tudjuk, hogy „kiskorúnak lenni kényelmes” – a „magunk választotta kiskorúság”, az előítéletek és irracionális gyűlöletek infantilis világa vonzóbb lehet, mint a felvilágosodás sapere audéja (merj a magad értelmére támaszkodni parancsolata), a nagykorúvá vált lények és népek autonóm felelősségtudata, morális méltósága. Az ember (persze a karteziánus kétely és a cogito embere) úgy gondolná, hogy a tálib téboly talán kigyógyít a nemzeti és vallási fundamentalizmusok kelet-európai fertőzéséből. Au contraire: most találtak csak igazi lelki társra, szellemi támaszra magyar tálibjaink. Egy hölgy végigtelefonálja az összes rádiót a Pannontól az Infóig, hogy ha 50 000 ember dolgozik a WTC-ben, akkor miért nem nyomozzák ki, hogy hol volt az a 45 000, aki mert nem meghalni...

Istenem, régi szép idők, midőn a Rettegett Iván-film hírhedett jelenete – rokonai kivégzése után az imádkozó cár az ég felé fordított ikonfejével felkiált: MALO! (kevés) – jelképezte a vérrel való kielégítetlenség non plus ultráját! Avagy lassan visszasírjuk az emberséges Auschwitz-lügét, mert az legalább a szörnyűségek letagadásával elismerte, hogy a dolog maga (ha megtörtént volna) tényleg szörnyűség. Ma szinte „minden hullámhosszon” hallhatunk olyan szövegeket, hogy „wenig”, kevés volt a kiirtott zsidó, mivelhogy nem sikerült egészen a kérdés végső megoldása, melyen mellesleg legmagasabb szinten is elmélkednek, többek közt e nemes lap hasábjain. Persze John Stuart Milltől tudom, hogy – amennyiben nem tekintem a pápai csalhatatlanság letéteményesének magam, ami nem jellemző –, akkor racionális vitában meg kell cáfolnom a nekem nem tetsző nézet képviselőit. Azaz: hölgyem és uram, elég az a hatezer vagy hatmillió, különben is „Minden ember testvér lészen”, legalábbis addig, amíg vissza nem vonják a IX. szimfóniát. Ami időnként (és helyenként) megesik. Tetszettünk volna a kalandozások korában Antwerpenben maradni, ahol eutanázia van, és népirtás nincs. Persze jövő az van – olyan 33-as vagy 44-es fordulatszámú –, s mint tudjuk, már elkezdődött.

• Költői körkérdés