Ludassy Mária

Nyomtatóbarát változat

Midőn újra és újra kísérletet tesznek arra, hogy az 1990-es törvény módosítása ürügyén megbélyegezzék polgártársaim egy részét (akármilyen kis részét is), mint „destruktív” szekta hívét vagy nem törzsökösen magyar felekezet fanatikusát, óhatatlanul a nantes-i ediktum visszavonása jut az eszembe. Nem mintha attól tartanék, hogy a kisegyházak híveinek otthonába marcona dragonyosokat kvártélyoznának be, az analógia alapja „csupán” annyi, hogy egy már elért – s már-már természetesnek tekintett – szabadságjogot akarnak visszavonni s ez azokat is érinti (érintenie kell!), akik maguk sohasem tapasztalták meg a Szentlélek jelenlétét valamely karizmatikus közösségben, s Krisna sem méltatta őket arra, hogy áthassa tudatukat. Ha Saint-Simone herceg emlékiratának ama híres-hírhedett jelenetére gondolok, melyben a Napkirály megfeddi fiát, hogy kíséretében egy hugenotta található, ám a herceg így mentegetőzik: „De fenség, a gróf biztosan nem hugenotta, hisz egyáltalán nem hisz Istenben!”, mire a király megenyhül, akkor a francia 1700-as évek eleje még túlélhetőnek bizonyulhat a szabadgondolkodók számára, míg a múlt századi magyar fin de sičcle, legalábbis a jeles K. U. K. korabeli vicc szerint már kevésbé. Az őrmester felekezetek szerint osztja be az újoncokat: fele katolikus, harmada református, a többi evangélikus, unitárius, egynéhány zsidó is akad. Egy katona sehova sem áll be. „Hát maga!?” – ordít rá az őrmester. „Alázatosan jelentem, én felekezeten kívüli vagyok.” – „Fél percen belül választ magának felekezetet, vagy úgy bepofozom a zsidók közé, hogy arról koldul!” – Márpedig a XX. század történetéből tudjuk, hogy ez utóbbi társasághoz való tartozás nem volt éppen életbiztosítás. Mostanság megint melegen érdeklődnek felekezeti hovatartozásunk iránt: rámenős népszámlálóbiztosok ajánlgatják a „békesség kedvéért” a „kereszténységgel elnyert” felekezet felvállalását (az enyém például a „szabadgondolkodó” válaszomat az „egyéb vallás” rubrikába sorolta), közalkalmazotti eskütételünk formája szerint életfogytiglan kartotékba zárják konfessziónkat s ezen kartotékokról a magyar költészet ismerői tudják, hogy sohasem sejthetjük / mikor lesz / elég ok / előkotorni…

„Rég megunt ocskaság”

Valahányszor a vallásszabadság témájáról kell aktuálpolitikai kontextusban szólnom, mindig a múlt század költőnagyságának, Ady Endrének sora szégyenít meg: „Minden eszményünk másutt rég megunt ócskaság már.” Ugyanis filozófiatörténészként pontosan tudom, hogy mindaz, amit a vallás szabadsága, állam és egyház szétválasztása kérdése kapcsán el tudok mondani, azt az independensek már elmondták a Hosszú Parlamentben az 1640-es években de legkésőbb Locke a vallási toleranciáról írt levelében (1680), törvénybe foglalta Jefferson a virginiai vallásszabadság statútumában (1779), megírta B. Constant a vallásszabadságról szóló cikksorozatában (1810-es évek), s hogy egy katolikus szerzőt is mondjak: hirdette Lammenais abbé az 1830-as évektől az Avenir lapjain. S nehogy csak a Párizs–New York–London tengely mentén maradjak: tőlük vették át a XIX. század folyamán a „nemzeti liberálisnak” nevezett politikusaink és politikai gondolkodóink Eötvöstől Deákig, Kossuthtól Trefortig. De ha a szellem szabadságáról, a hit kikényszeríthetetlenségéről szóló eszméink máshol már 350 éve közhelynek számítanak, akkor mit szóljunk az ezen szabadságjogokat visszavonni vágyók eszméinek meguntság-fokáról, a felekezeti hovatartozás fenyegető állami nyilvántartásáról, a hitet nem, de a képmutatást kikényszeríteni képes megfélemlítési mechanizmusok újjászületéséről? Ez utóbbi törekvések képviselőinek szánom a következő eszmetörténeti breviáriumot a lelkiismereti szabadság történetéből.

„Közömbös gesztus”

A manapság oly divatos közhelyekkel ellentétben a vallás szabadságáért, az állam és egyház szétválasztásáért már a vallásháborúk korában is a hívő politikai filozófusok szálltak síkra: az ateisták vagy agnosztikusok számára mindegy volt, hogy – Hobbes-szal szólva – „a sok, önmagában közömbös gesztus közül” melyiket írja elő kötelezően az állam az istentisztelet során, s melyiket tiltja fővesztés terhe mellett. Hobbes „latitudinárius” vitapartnerei, a minden, az egyetemes emberszeretet eszméjében hívő és a keresztény karitásznak megfelelően élő ember üdvözülését hirdető cambridge-i platonisták az ember Isten képmássága alapján tartották elfogadhatatlannak a vallási kérdésekben az államhatalom képviselői által gyakorolt erőszak politikáját, a hitvitákat a „világi kard” segítségével megoldó „erasztiánus” eszméket. A „kereszténység nem dogma, hanem életforma”, mondotta Ralph Cudworth a Hosszú Parlamentben, ekkor épp a kálvinista intoleranciával vitatkozván: s e felfogás szerint inkább keresztény egy emberséges muzulmán vagy zsidó, mint a spanyol inkvizíció képviselője vagy az antitrinitáriusokat máglyára küldő kálvinista. Milton fogalmazta meg a lelkiismereti szabadság „igaz protestáns eszméjét”, azt, hogy „a tanítást többre tartja az egyháznál”, hogy „nem ismer el más autoritást, mint a Szentírást, más interpretációs szabályt, mint a Szentlélek bennünk megnyilatkozó sugallatát, más meggyőződést, mint ami lelkiismeretünk legmélyéről fakad”. (Treaties on Civil Power in Ecclessiastical Causes, 1659) Locke három évtizeddel később írt Epistola de Tolerantiája már kategorikus következményként vonja le a vallás eme szubjektívisztikus felfogásából eredő tanulságot: „a lélek gondozása nincs jobban rábízva a polgári hatóságra, mint a többi emberre”.

Az első érv episztemológiai: az állam képviselői sem ismerik jobban az igaz hithez vezető utat, mint bármely közrendi polgár. A másik etikai: ha az előbbiek, a közhatalom képviselői mégis kikényszerítik a külső konfessziót az utóbbiaktól, az állampolgároktól, akkor csak a képmutatás kizsarolását érhetik el, amely külső („közömbös”) gesztusok a legkevésbé a címzettet, Istent tudják megtéveszteni. „A lelkek gondozása nem tartozhat a polgári hatóságra: ennek egész hatalma a kényszerítő erőben rejlik. Mivel pedig az igazi üdvösséges vallás a lélek belső hitében áll, amely nélkül Isten előtt mit sem ér, olyan az emberi értelem tisztelete, hogy semmiféle külső erőszak nem kényszerítheti. Elveheted a javait, börtönbe zárhatod, kegyetlen kínzásokkal sanyargathatod a testet, mindez hiábavaló lesz, ha ezekkel a büntetésekkel az értelemnek a dolgokról alkotott ítéletét akarod megváltoztatni.” Az értelemre csak észérvek hatnak, hitbéli kérdésekben az egyenlők között folyó hitvita és az erkölcsi példa befolyásolhatnak, a fizikai kényszer, mely a materiális szférában még hatásos is lehet (az erőszakkal belém diktált gyógyszer is meggyógyíthat), a lelki üdvösség terén tehetetlen. „A foglalkozás, amelyhez semmi kedvem, meggazdagíthat, a gyógyszer, melyben nem bízom meggyógyíthat, de az a vallás, amelyben kételkedem, s az az istentisztelet, amelyet elutasítok magamtól, üdvözültté nem tehet.”

Golfklubok és felekezetek

A lelkiismereti szabadságot ezzel megalapozottnak tekinthetjük, ám ez az individuális lelkiismeretek szabadsága, az egyház, a gyülekezet szabadságjogairól ezzel még nem szóltunk. Szabad államban azért szabad az egyház (hogy a liberális katolikus Montalembert-t parafrazáljam), mert gyülekezési szabadság van. Az egyéni hitigazságok vélt vagy valós birtokában lévő individuumok vallási vitáik során egymásra találhatnak (az egyféleképpen gondolkodók) vagy békésen elkülönülhetnek (a másféleképpen gondolkodók), s külön-külön gyülekezeteket alkotnak saját meggyőződésük szerint. A gyülekezet autonóm: törvényei szerint befogadhat vagy kizárhat (kiátkozhat) bárkit, aki megfelel vagy nem felel meg az illető hitbéli közösség előírásainak. A lényeg az, hogy a polgári életben semmiféle előny vagy hátrány ne származzék valamely felekezethez való tartozásból vagy nem tartozásból belépésből vagy kizárásból.

Míg önnön tagjaik (lelki) instruálása terén teljhatalmuk van az őket szabadon választó hívek jóvoltából létező gyülekezeteknek, más felekezetek hívei vonatozásában nincs több joguk, mint egy golfklubnak a krikettjáték szabályainak előírásában. S minden gyülekezet köteles tiszteletben tartani a büntető törvénykönyv előírásait: mindent szabad a „szent szertartások” során, ami a polgári életben nem tilos, de minden büntetendő, ami közbűntényt involvál. Fehér lovat szabad áldoznunk (ha nem loptuk a lovat), ám hajadon lányunkat akkor sem, ha Artemisz parancsolja, és nincs szél az átkeléshez… „Most már láthatod, hogy mi a különbség az egyház és az állam között. Ami az államban szabad, azt a hatóság az egyházban sem tilthatja meg. S ami az alattvalóknak megengedett a polgári életben az az egyházi gyülekezetekben is szabad, ami nem tilos a mindennapi tevékenység során, azt egyik vagy másik szekta papjának a szent gyakorlatában sem lehet törvénnyel tiltani.” Locke szerint például latinul beszélni a piacon is szabad, tehát a latin nyelvű misemondás önmagában nem tilalmas (más a helyzet a katolikusok mint pápisták állampolgári lojalitásával: külső fejedelemnek engedelmeskedni saját legitim, ám eretneknek minősülő uralkodónk ellenében potenciális hazaárulás), az más kérdés, hogy a kofák vagy Isten hogyan reagálnak a latin szóra. S ha valaki túl liberálisnak találná a csak a közbűntényt tiltó rendelkezést az egyházi ügyek szabályozására, annak is a saját megnyugtatására közölhetem, hogy jelen büntető törvénykönyvünknek például a kiskorúak veszélyeztetésére vonatkozó cikkelyei megnyugtatóan kizárhatják azon szekták gyermekekkel szemben megengedhetetlen előírásait, melyek például kizárólag a Korán olvasását engednék meg (lányoknak azt sem), általános tankötelezettségtől vagy életmentő műtéttől tiltanák el gyermeküket. Azért is jobb Locke szerint, ha a keresztények nem forszírozzák a hamis hitek kiirtását, mert kisebbségben vannak a Földön: „S mi történik akkor, ha egy pogány vagy egy mohamedán uralkodó szemében a keresztény vallás látszik hamisnak és Isten előtt förtelmesnek, ilyenkor nemde a keresztények is ugyanezen jogon és ugyanezen módon kiirtandók lesznek?”

Semmi adózás hit nélkül

Jeffersonnak az államvallás erkölcsi abszurditásáról szóló fejtegetései Locke eszméit gondolják tovább (Notes on Locke, 1776). A vallásszabadságról írt törvénytervezete – melyet a Függetlenségi Nyilatkozat mellett élete legfontosabb alkotásának minősített – leginkább ama fordulattal hoz újat, mely a szabadság szóval váltja fel a XVII–XVIII. században még domináns „tolerancia” terminust: ez utóbbi feltételezi, hogy van, hogy lehet olyan e világi hatalom, mely megtűr vagy nem tűr bizonyos vallási véleményeket, míg az előbbi azt deklarálja, hogy a vallás-, a vélemény- és gondolatszabadság elidegeníthetetlen emberi jog, mely megelőz minden institualizált hatalmat, legyen az világi vagy egyházi. „Mindannyian tudjuk, hogy az emberek véleménye és hite nem függ akaratlagos elhatározásuktól, hanem az elméjük elé tárt evidenciáktól, s mivel a Mindenható politikai vagy polgári büntetőeszközökkel kívánja befolyásolni a hitet, csupán a hipokrízis és az aljas megalkuvás elterjesztéséhez járulhat hozzá.” (Bill for Establishing Religious Freedom, 1779) Jefferson nemcsak azt tartja despotikus politikának, ha hitem – pontosabban nem hitem – ellenére bekényszerítenek valamely szertartásra, common prayer-en való részvételre, meggyőződésem ellenére való eskü letételére, hanem azt is, ha az én pénzemből, az én adómból finanszíroznak tőlem idegen hitéleti tevékenységet, engem hidegen hagyó ceremóniákat. Semmi adózás hit nélkül: „arra kényszeríteni az embereket, hogy olyan vélemények propagálását támogassák anyagilag, melyekben maguk nem hisznek, bűnös és zsarnoki politika. Polgári jogaink nem függhetnek, inkább vallási véleményeinktől, mint fizikai vagy geometriai nézeteinktől. Az emberek véleménye nem lehet a polgári kormányzat tárgya, sem bírói ítéleteké… De hát mi nem élünk a XVIII. század végi Virginiában, sőt egyre kevésbé…

Jefferson az Egyesült Államok elnökeként is megőrizte az egyház és az állam szétválasztásának szabadelvű krédóját, a lelkiismereti szabadság legszentebb alapjogként való felfogását: „Önökkel együtt én is vallom, hogy a vallás az ember és az Isten ügye, hogy az ember senkinek sem tartozik elszámolással hitéről vagy vallása gyakorlásáról, és hogy az állam törvényhozása csakis cselekedetekre és nem nézetekre terjed ki” – írta 1802. január 11-én Connecticut állam baptista gyülekezetének. „Éppen ezért a legkiválóbb tisztelettel viseltetem az amerikai népnek ama alaptörvénye iránt, mely kimondja, hogy a törvényhozás »ne alkosson vallási intézményekre vonatkozó vagy a szabad vallásgyakorlási megtiltó törvényt«, és amely ezáltal válaszfalat emel az egyház és az állam közé, a nemzetnek mindenek fölött álló akarata a lelkiismeret jogainak kifejeződése…”

Az útkarbantartás veszélyei

Sajnos jobban hasonlít az elmúlt négy év légköre vallásszabadság-breviáriumom következő szerzőjének, Benjamin Constant-nak a korához. Szerzőm a jakobinus diktatúra és a császárság alatt is emigrációba kényszerült, politikai tevékenységének nagy része azonban a restauráció éveire esett, mikor is fő vitapartnere, de Bonald vikomt volt az ultraroyalista és ultramontán katolikus gondolkodó. A sajtó- és a vallásszabadságról szóló cikkeit e polémia részeként írta. Mindenekelőtt elutasítja a vallás utilitarista eszközelvű felfogását: „A vallás védelmezői gyakorta azt hiszik, hogy csodálatos dolgot művelnek, midőn a vallás hasznosságát hangsúlyozzák.” Ám ezen instrumentalizálással csak lealacsonyítják a vallást, mely szerinte szellemi szükséglet és nem politikai érdekkalkuláció. A vallás érzület, azaz örök mozgásban lévő valami: ezért születnek új és új vallási vélemények, alakulnak új és új szekták: „A szekták sokasodása, melytől sokan megrémülnek, voltaképpen a legüdvösebb a vallásra nézve, mivel biztosítja, hogy a vallás ne szűnjék meg élő érzület lenni, és ne váljék halott formává, majdnem hogy mechanikus szokássá, mely megfér minden vétekkel, néha még a nagy bűnökkel is.” A szektákat a vallásról való gondolkodás hozta létre, ha betiltanék az újabban jelentkezőket, az Constant szerint azt jelenti, hogy megtiltjuk a további gondolkodást a vallásról. Költségvetési kihatása szerinte nincs az új felekezetek születésének, mivel ezeket (még) eltartja híveik lelkesedése: „A születő szektáknak nincs szükségük arra, hogy a társadalom magára vállalja papjaik eltartását. Egy új nézetrendszert mindig a mély meggyőződés hatja át, hívei buzgósága övezi… A vallással úgy vagyok, mint az országutakkal. Helyeslem, ha az állam karbantartja a főutakat, feltéve, hogy mindenkinek meghagyja a jogot, hogy előnyben részesítse az ösvényeket.”

Bár kétségkívül erős a protestáns túlsúly az általam idézett szerzők között, de épp egy katolikus gondolkodó, Félicité de Lammenais volt az, aki a „főutak”, a római katolikus vallás vonatkozásában hívta fel a figyelmet az állam karbantartó tevékenységének a veszélyeire. „Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy az egyház szabadságának előfeltétele az állami fizetés eltörlése. Akit fizetnek, függ attól, aki fizeti.” (De la séparation de l’Église et de l’État, 1830) Jefferson azt tekintette „zsarnoki politikának”, ha egy olyan felekezet hitéletét kell anyagilag támogatnom, melynek hitelveit nem tudom elfogadni; Lamennais számára az volt elfogadhatatlan, hogy hitelveit az államhatalom dotálja a politikai rendeléseinek megfelelő prédikációkért cserébe: „Katolikusok, íme ide vezet a hatalomnak behódoló politika! Franciaország egyháza, nem a szabadság, hanem a hatalmi támogatás fenyegeti léted! Joggal mondják neked: az állam fizet téged, tehát szolgáld az államot, az állam adja a bért, tehát engedelmeskedj az államnak, cselekedj, beszélj úgy, miként a mindenkori hatalom parancsolja – szólnod és tenned. Semmi sem tartozik többé csak rád és híveidre: szertartásaid költségét a közigazgatás fizeti, tanításod tartalmát a minisztérium ellenőrzi, imáid szövegét a kormányzat fogalmazza, Istened magát is az állam fizeti meg, tehát az övé, őt szolgálja.” (De la position de l’Église de France, 1831)

A Lamennaist fordító országgyűlési ifjakat, a Montalembert-rel levelező Eötvöst már 150-160 évvel ezelőtt megkísértette az „Isten és szabadság!” jelszavával színre lépő liberális katolicizmus. Talán kár lenne a trón és az oltár szövetségével felváltanunk.

• Konferencia