Pásztor János

Nyomtatóbarát változat

„Nézze, kedves püspök úr, most újra az 1936-os, első magyarországi utamra kell gondolnom. Akkor elcsodálkoztam azon, milyen mértéktelenül készek voltak az akkori reformátusok Szent István koronájában és a trianoni béke ellen – a csehek és románok ellen folytatott küzdelemben – saját történeti küldetésüket a keresztyén »Nyugat« előőrseiként a causa Dei et ecclesia ügyével azonosítani. Így meg kell kérdeznem: valóban nem képesek a magyarországi reformátusok másra, mint arra, hogy a mindenkori uralkodó rezsimmel száz százalékig szövetségben legyenek?”[1] – hangzott Karl Barth 1951-ben kelt, Bereczky Alberthez intézett üzenete, s szavai ma is időszerűek. Az államtól várt anyagi előnyök és kedvezmények nagy kísértést jelentenek minden egyház, így a református számára is. Az evangélium hirdetését azonban nem lehet államsegélyekre építeni: az Ige és a Lélek munkája a gyülekezetben van. A keresztyénség mai világhelyzetében nyilvánvaló, hogy a Nagy Konstantin-i kor, és vele az állam és egyház összefonódása a világ legtöbb országában véget ért, vagy kihalóban van: az egyházi élet és misszió forrásait az államtól várni öncsalás és öngyilkosság. Erre utal egy nagy tekintélyű amerikai református testületnek a XXI. század missziójáról szóló nyilatkozata is: „Nyilvánvaló előttünk, hogy a Nyugati világban a keresztyén vallás hosszú ideig tartó államvallás jellege szinte mindenütt megszűnt. A keresztyénség nem a nyugati világ hivatalos kultusza többé. Vannak még… maradványai sokfelé… Vallási hegemóniára és a triumfáló magatartásra való kísértéssel ma is találkozunk… Egyre több olyan ország van és lesz, ahol a keresztyén élet nem magától értetődő, hanem személyes döntés eredménye. Ez a döntés sokféle akadály és más gondolatrendszerek hívásai közben születik, és annak fenntartásához folyamatos fegyelmezett gondolkodásra, imádságra és a közösség (koinonia) támogatására van szükség. A Szentlélek, nem pedig egy úgynevezett keresztyén társadalom lelkülete (esprit) az, ami ebben az új helyzetben az egyház hitének és életének megvalósítója és megőrzője”.[2]

„Kívülről befelé” is munkálkodó kegyelem

Napjaink egyházi életét nem lehet megérteni a történelmi előzmények nélkül. A háború utáni ébredésnek is érvényes felismerése volt, hogy „Isten megítélte a múltat”. A magyar egyház reformált gyülekezetei, melyek a kontinentális európai reformáció számokban egyik legjelentősebb közösségét alkották, az ellenreformáció utolsó adminisztratív fázisának végéig, 1881-ig nem alakulhattak egységes egyházzá, hanem diocézisekben, kerületekben éltek. A mai problémák gyökerei ezekbe az időszakokba nyúlnak vissza. Az 1881 óta eltelt korszakot a következő részekre oszthatjuk.

1881–1920.
Ez az a korszak, amikor a Magyarországi Református Egyház (MORE) a század Magyarországa liberális politikájának eredményeként teljes állami elismerést és anyagi támogatást nyert. Az Európa protestáns egyházaiban uralkodó liberális-racionalista irányzatok hatására azonban az egyház a haldoklás állapotába került. A prédikációkból és a liturgiából – tisztelet a kevés kivételnek – eltűnt Krisztus hirdetése, az egyház nem volt képes betölteni küldetését. Ugyanakkor még ebben az időben is megtalálhatók a hűség jelei egy-egy lelkipásztor szolgálatában (skót misszió, betelepülő svájci reformátusok): hozzájuk kapcsolódva elkezdődött a megújulás, de a racionalista gondolkodás mind a mai napig tapasztalhatóan mély nyomokat hagyott.

1920–1948.
Alig indult el a MORE az egység útján, amikor az ország szétdarabolásával szétszakították az alig 39 éves egyházat. Ennek sebei nem gyógyultak be mind a mai napig: ezt igazolja az a tény, hogy Trianon után az utódállamokba került református egyházrészek nem maradhattak a MORE részei, ellentétben a magyarországi szerb és román ortodox egyházakkal, amelyek a bukaresti, illetve belgrádi patriarkátusok részei azóta is. Ebben a mind a társadalmat, mind az egyházat keményen sújtó korszakban is igen intenzív evangelizáló munkát végeztek a különböző kegyességi típusú és más módszereket alkalmazó egyesületek, amelyekben közös volt a krisztocentricitás és az evangélium terjesztéséért érzett felelősség. Ilyen volt a Soli Deo Gloria (SDG) református hitvallásos, a Pro Christo Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (Mekdesz), a Bethánia Szövetség (CE) révén pedig a nyugat-európai pietizmus és az angolszász ébredési mozgalmak ösztönzései és kihívásai is eljutottak hozzánk. Ugyanakkor egyre erőteljesebben mutatkoztak a barthi teológiai megújulás hatásai is, amelyeket az eredetileg elsősorban az SDG által képviselt, Kálvintól tanult látás befolyásolt: Isten dicsőségének szolgálata a társadalmi élet minden területén. 1943-ban Balatonszárszón az SDG telepén tartott konferencia – több hozzá hasonlóval együtt – az egész magyar társadalmat meg tudta szólítani Krisztus evangéliumával. Ez az evangélium társadalmat is formáló erejéről szóló bizonyságtétel igen fontos volt abban a kritikus esztendőben, amikor már számolni kellett a szovjet megszállás lehetőségével: nyíltan beszéltek erről az előadók – például Németh László – és a hozzászólók is.

A második világháború vége után a romokban heverő és kifosztott Magyarországon – a katonai és gazdasági összeomlás s a három évvel később bekövetkező újabb elnyomás baljós előjelei ellenére – az egész egyházat átfogó ébredési mozgalom bontakozott ki, melyben a fent említett kegyességi irányzatok mind összefogtak, jelezve, hogy a Krisztusban való közösséget fontosabbnak tekintetik különbségeiknél. (Makkai Sándor korábban kolozsvári püspök, akkor debreceni egyetemi tanár vezetésével alakult meg például a különféle irányzatokat összefogó munkaközösség, amely egy rövid életű kitűnő folyóiratot adott ki Református Gyülekezet címen.) Erőteljesen hangzott a bűnbánatra és megtérésre hívó szó. Nagy viták folytak a „felébredtek” közössége és a gyülekezet sokszor igen ellentmondásos viszonyáról: zárt vagy nyitott közösség? Frakció vagy funkció? A frakció értelmezés követői jórészt elhagyták az egyházat, és „szabad egyházakat” alakítottak. Isten megítélte az egyházat is, de kegyelmével új kapukat nyitott a szolgálatra. A prédikáció a megfeszített és feltámadott Krisztushoz hívott: krisztocentricitásával, valamint a személyes döntés és felelősség hangsúlyozásával, a helyi gyülekezeti szolgálat szorgalmazásával gondviselésszerűen készítette elő az egyházat az addigiaknál jóval hosszabb elnyomás korszakára.

1948–1989.
A fordulat évével (1948) s a kommunista párt egyeduralomra jutásával az egyház ellenséges közegbe került. A párt célja az volt, hogy az egyházat a társadalom perifériájára szorítsa addig is, míg végleg nem likvidálja. Ennek megvalósítása érdekében a külső elnyomás és a belső korrumpálás minden eszközét bevetették. A korábban soha nem tapasztalt centralizálás az egyház minden addiginál erőteljesebb klerikalizálódását vonta maga után. A Rákosi-korszak agresszív vallásellenes propagandája gyakran az egyháztagok munkahelyi zaklatásával párosult, ami minden hívő számára nehéz próbatételt jelentett. Többen elmondották – különösen 1989 után –, hogy az ébredést a pártállam durva beavatkozása és intézkedési leállították. Személyes tapasztalataim alapján kialakult véleményem szerint az ébredés nem szűnt meg, hanem átalakult. A sok, gyakran látványos tömegösszejövetel kereteiben mutatkozó újjáéledés – igaz sok küzdelem, vita és feszültség között – csendesen, alázatosan folytatódott a gyülekezetekben, az istentiszteleteken, bibliaórákon, vagy szívtől szívig végzett szolgálatokban. A külső beavatkozás és kontroll szempontjából óriási különbségek voltak az ország különböző tájain: tapasztalatom szerint Budapesten és környékén már a hatvanas években sokkal több lehetőség volt, mint Hajdú-Biharban húsz évvel később.

Ezt a korszakot nagy általánosságban a Krisztus hirdetésében való hűség – a tiszta evangélium hirdetése – jellemezte, de voltak olyan prédikátorok, akik nem állták ki a próbát. Számosan akadtak, akik meghamisították és elárulták az evangéliumot az úgynevezett békebetéteknek a prédikációba való beépítésével. Arra is akadt szomorú példa, hogy az egész prédikáció propagandabeszéd volt (a konventről kiküldött prédikációk mind az exegézis, mind a prédikálás meggyalázását jelentették: ilyen volt például az És 5,1-7 ürügyén készített a téeszbe való belépést szorgalmazó propagandairat, bár sok helyen, például az Északpesti Egyházmegyében tudomásom szerint egyetlen lelkész sem használta ezeket). Ahol ez a gyalázat rendszeresen folyt, ott megürültek a templomok (azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a templomokból való igazi nagy kivonulás már a XIX. század második felében megtörtént). Voltak olyan gyülekezetek is, ahol növekedett a templomba járás a pártállami időkben (ilyenek voltak például a budapesti „nagy prédikátorok” szolgálati helyei, Budapesten és környékén – sőt itt-ott más helyen is – új gyülekezetek is alakultak ezekben az években). A Kádár-korszakban mutatkozó enyhüléssel az egyház elsorvasztására irányuló pártállami erőfeszítések nem gyengültek, de alapos stílusváltáson mentek át. Ez a taktika Rákosi-korszak durva beavatkozásainál sokfelé eredményesebbnek bizonyult.

E korszakok feszültségei között – már a Rákosi-korszakban is – sokan keresték az egyházban a helyes magatartás formáit. Így került sor a szolgáló egyház látomásának, későbbi nevén, teológiájának újrafelfedezésére, amely koncepció a Nagy Konstantin-i korszakban a diadalmas, uralkodó egyház kialakulásával háttérbe szorult. A kibontakozó elnyomás korában nagy segítségnek bizonyult az egész írásban olyan nagy jelentőségű üzenet: Isten Krisztusban jelen van a világban az emberért a sötét korszakokban is. Reá kell hagyatkozni, és nem emberektől, társadalmaktól és kormányoktól kell privilégiumokat várni. Isten tetteire és ígéreteire építve, Krisztus szolgálatában részesedve (Heidelbergi Káté 32) az egyház jelen lehet a társadalomban, hogy egzisztenciájával megéli az evangéliumot.

Sajnos, ez mélyen bibliai koncepció lelkiismeretlen emberek – a tiszta evangéliumtól elhajlók és beépített ügynökök – kezében a kiszolgálás, és így az egyház elnyomásának eszközévé vált (saját tapasztalataim szerint a korrumpált teológusok voltak igazán károsak. A beépített ügynökök rendszerint túlságosan egyszerű figurák voltak, egyet magam is ismertem közülük Debrecenben.) Ebben sajnos szerepet játszott Victor János elhíresült írása: „A »kívülről befelé« is munkálkodó kegyelem” (RE IV/4 1952. február 15). Ennek következtében többen hajlottak arra, hogy az egész koncepciót elvessék.

A Szentírás is arról tanúskodik, hogy a nehéz korszakok – így mindenekelőtt a babiloni fogság hosszú időszaka – küldetésünk megvalósítását segítenék. Az egész babiloni fogságnak az a nagyszerű üzenete, hogy e világ hatalmasainak elnyomása nem állíthatja meg a szabadító Isten munkáját. Isten népe között volt a nehéz években is. Ő mindig hű marad szövetségéhez, melyet népével kötött (Ezek 11,16-19). Az Úr nemcsak a szenvedések elhordozására adott nekik erőt, hanem előrevitte életüket azzal, hogy új látásokat, új feladatokat és új erőt kaptak. Ilyen tapasztalatokat gyülekezetek, presbiterek, diakónusok és lelkipásztorok is nyertek a nehéz években. Juhász Zsófia diakónia, tanító és prédikáló tevékenysége messze világított a gyülekezetekben, és sokakat lelkesít ma is (élete, tevékenysége feldolgozásával még adósok vagyunk). A dunakanyari lelkészkör havi összejövetelei is sokunknak erőforrása volt az ötvenes-hatvanas években, de más egyházmegyéből is kaptunk híreket hasonló tapasztalatokról. Úgy tűnik, ez az igazán testvéri, az ige által egybetartott közösség kevés lelkészkörre jellemző napjainkban.

A pártállamot kiszolgálók tevékenysége mellett voltak más, inkább csak később, a rendszerváltás után felszínre bukkanó, nyugtalanító jelenségek is. Ilyen volt az ébredés idején közösen szolgáló irányzatok lassú távolodása egymástól. Ebben része volt annak is, hogy a hatvanas évektől a külföldi utazások lehetőségeivel itthoniak szoros kapcsolatokat építethettek ki a nyugati világban jelen lévő, egymással gyakran teljes mértékben konfrontálódó irányzatokkal.

„Kéz érintése nélkül”

1989-ben bekövetkezett az örvendetes változás: „Kéz érintése nélkül” omlott le a bálványszobor (Dán 2,34.45). Évek óta lezárt kapuk nyíltak meg az egyházak szolgálatai előtt: szakszervezetek, önkormányzatok, újjáalakuló civil társaságok igényelték az egyház szolgálatát. Az ifjúsági munka és hitoktatás is felélénkült. Igaz, nagyon sok gyülekezetben intenzív ifjúsági munka folyt a pártállami időkben is. Nagy-Budapest kivételével sokhelyütt volt iskolai hitoktatás, különösen városi gyülekezetekben kialakult az alternatív gyermekoktatás a gyermek-istentiszteletek megszervezésével (a „gyermek-istentisztelet” megnevezésre azért volt szükség, mert a vasárnapi iskola kifejezés mögött az állami hatóságok rejtett hitoktatást sejtettek, joggal). Meg kell jegyezni, hogy lehetőségek szempontjából régiónként óriási különbségek voltak: több lehetőség volt Pest környékén az ötvenes-hatvanas években, mint az ország délkeleti részében húsz évvel később. E sorok írója ezt szentendrei és debreceni szolgálatai során tapasztalta.

A budapesti hitoktatás sok nehézséggel néz szembe mind a mai napig. A hitoktatás jelenléte az iskolákban nagyon fontos, a gyülekezet épületeiben szervezett hitoktatás viszont eredményesebb. Nagyon sok nagy-budapesti gyülekezetben 1989 után erőteljesen csökkent a konfirmandusok száma. Viszont szinte teljesen megszűnt a „kikonfirmálás”, ami annyira jellemző volt a pártállami idők sok konfirmandusára.

Református iskolák újjászervezésével és erősítésével ugyancsak új lehetőségek adattak az evangélium hirdetésére, vannak azonban nyugtalanító jelek is. Egyik-másik iskolában szinte csak „címercsere” történt, és kevés a lehetőség a keresztyén szellem igazi megjelenítésére. (Egészen szélsőséges ügyek is vannak. Előfordult az is, hogy az egyik iskolába olyan igazgatót neveztek ki, aki kinevezéséig nem volt egyháztag, mégis jól együttműködött a fundamentalista hittantanárral.)

Sajnos, a református egyház nem tudta az evangéliumot az egész magyar társadalom, sőt még a református hátterű értelmiség felé sem hitelesen és erőteljesen közvetíteni. (Nem sikerült például megújítani a szárszói konferencia „örökségét”: ezek az értelmiségi programok az utóbbi években egyre inkább egy politikai irányzat befolyása alá kerültek.) Más szavakkal: a megnyílt új kapukon nem tudtunk bemenni. Nem voltunk képesek az evangéliumot hitelre méltóan megszólaltatni a társadalom közepén. Ennek – tapasztalataim és meglátásom szerint – számos oka van. Ezek egy részét tekintjük át az alábbiakban.

Elmaradt a „kollektív” bűnvallás (Neh 9.; Dán 9). Döbbenetesen szimbolizálta az ezzel kapcsolatos közgondolkodást az első szabadon választott zsinat megnyitó ülése, melynek első imádságában egy hang bűnvallás nem volt. (Itt meg kell jegyezni, hogy az átlagos magyar református lelkész – szemben a Szentírás és Kálvin tanításával – nem tartja szükségesnek minden istentisztelet kezdetén a bűnvalló imát. Ez dokumentálható – sokunk személyes tapasztalatin kívül – a Református Egyház régebbi számaiban közölt „Gondolatok az élőimához” című rovatból, melyben a legritkábban olvasunk felhívást a bűnvallásra. Az is igaz sajnos, hogy a bűnbocsánat-hirdetés is hiányzik a nem úrvacsorás istentiszteletekről, Ravasz László idevonatkozó fáradozásai ellenére. Az általa, mint konventi liturgiai előadó által a bizottság nevében javasolt új liturgia a konvent elnökeinek, Bereczky Albertnek és Kiss Rolandnak aláírásával jelent meg. RE II/19. 1950. október 1.) Szinte mindenki sokkal inkább el volt foglalva a maga igazolásával, a pártállami időkben való árulásainak takargatásával; vagy nem létező érdemeinek hangos kikiáltásával. Tiszteletre méltó kivétel volt a korábban sokat üldözött Török István, aki egy előadásában beszélt a közös bűnbánat fontosságáról – kapott is rá ledorongoló választ: miért nem tesz különbséget üldöző és üldözött között.

Nem következett be a negyven esztendő egyházi életének gondos elemzése. Készültek ugyan kitűnő tanulmányok az egyházkormányzat és üzenetének elemzésére, ezek azonban az egyházi életnek csak egy szegmentumát veszik egyoldalúan vizsgálat alá, miközben a legfontosabb dologgal, a gyülekezetekben elhangzó prédikálással és tanítással nem foglalkoznak. Pedig erre óriási anyag áll rendelkezésre: sok neves prédikátor – Ravasz László, Joó Sándor, Farkas József és mások prédikációi nyomtatásban is megjelentek. Óriási anyag van – általában géppel írott – „kéziratokban”, mely a kutatók rendelkezésére áll. Vannak prédikátorok, akiknek kéziratgyűjteménye az egész pártállami korszakot átfogja (jelen sorok írójáé például 1950-től). Ugyanilyen fontosságú lenne a gyülekezetekben folyó ifjúsági és gyermekmunka rendszeres és alapos elemzése. Ezt az elemzést az egyetemes egyház összefüggéseiben kell végezni. A múlt és más egyházak tapasztalati analógiákkal és a vizsgálati szempontokkal szolgálhatnak.

Az önvizsgálat és bűnbánat hiánya nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a pártállami időszak tendenciái – gyakran ellenkező előjellel – tovább éltek az egyházban. Ezek közül a leglényegesebbek:

Az önzés. A pártállami rendszer kitermelte az önzés legkülönfélébb formáit, s ezek ma is jelen vannak egyházunkban is. Lelkészek gyakran nem vállalnak olyan állást, ahol sokat kell dolgozni. Az anyagiasság, az önmagunkkal való törődés, ami a mai magyar társadalmat jellemzi, betört az egyházba is.

A döntéshozatal centralizálása. A negyven év alatt az egyházat – még az azelőtt leginkább laikus vezetés alatt állókat is – teljes mértében centralizálásra kényszerítette a pártállam. Az „alul” levőknek nem volt lehetőségük felelős döntésre a gyülekezet határain kívül. A lelkészek visszahúzódtak a gyülekezetbe, és nem törődtek azzal, mi történik „odafent” az egyházban. Ez a diktatúra éveiben érthető volt, bár akkor is sokféleképpen próbálták egyesek és csoportok – ahol lehetett – feszíteni a szoros kereteket.[3] A baj az, hogy ma, a diktatúra elmúlása után egy évtizeddel is nagyon kevesen vállalják azt a felelősséget, amely pedig a reformáció egyházkormányzati elveinek legfontosabb vonása, nevezetesen, hogy minden presbiter és lelkész felelős az egyház egészéért. Továbbra is visszahúzódnak a gyülekezetbe, különösen abban a kerületben, ahol egyre erősödő diktatórikus vonások mutatkoznak, és félelem uralkodik. Van ugyan kivétel is. 1998 tavaszán a dunamelléki püspök MIÉP választási propagandabeszédeket mondott több helyen: Kosdon például azt sulykolta: helyzetben előbb kell magyarnak s csak azután keresztyénnek lenni. Ez annyira megdöbbentő kijelentés volt, hogy azt még a nacionalizmus szélsőségeitől vissza nem riadó református hetilap sem hozta le, kizárólag a Magyar Fórum lapjain volt olvasható. 126 lelkész és presbiter tiltakozott a Magyar Nemzethez küldött levélben, de a lap a levélnek csak a tartalmát közölte. Másnap viszont teljes terjedelmében hozta a püspök válaszát. Erre a 126 elhallgatott. Pedig minden presbitériumba, minden egyházmegyei és kerületi gyűlésre, valamint a zsinat ülése elé kellett volna vinni ezt az egész kérdést. Sajnos kivételesnek mondható a zsinat 1996. februári ülése, amikor a testület felelősen gyakorolt episzkopét az akkori zsinati elnök üzenetével és magatartásával szemben: akkor döntött a zsinat 80:13 arányban, hogy lelkész nem foglalkozhat pártpolitikával. Az elnökség a határozatot elmanipulálta, és csak véleménykutató felmérésnek tekintette. Ez ellen már senki nem tiltakozott, így az akkori felelős kiállásnak sem lett folytatása.

A másként gondolkodó: ellenség. A pártállam idején másként gondolkodókat nem tűrtek meg: börtön vagy legjobb esetben félreállíttatás, állástalanság várt rájuk. A másként gondolkodót egyházunk is ellenségnek tekinti: így lett a karizmatikus démonikus, a fundamentalista primitív, az ökuménével foglalkozó akarva vagy akaratlanul az Antikrisztus útkészítője, aki pedig „liberális” – és itt nincs különbségtétel a politikai és teológiai liberalizmus között[4] – az maga az ördög.

Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy egyházunkat napjainkban belső szakadások és pártoskodások gyengítik. Ezek a szakadások annyira nyíltak, hogy már minden megtörténhet: lehet az egyetemes egyház vezetőinek bukásáért nyilvános imaközösségben „imádkozni”, lehet az egyház első presbiterét, a zsinat világi elnökét az egyház hetilapjában hazugnak nevezni. A különféle csoportok között hatalmi harc folyik, a különféle irányzatok szembenállása egyházat és missziót romboló tényezővé lett.

Cenzúra, öncenzúra, (el)hallgatás. A pártállami időszak óta tovább élő egyéni és a kollektív önzés a legszomorúbb ér ugyanakkor legveszélyesebb következményekhez az egyházi (írott és elektronikus) sajtó területén vezetett. Sok fontos, gyakran fájdalmas eseményről hallgat a református sajtó jó része: kényes kérdésekről nem kell beszélni – s ha nem beszülünk róluk, nem léteznek.[5] Ennek egy a Rákosi-korban jól bevált formája volt olyan írások bírálata, melyeket az olvasók nem ismerhettek meg. Erre a közelmúlt református sajtójában is akadt példa. Andreas Hess a svájci egyházi segélyszervezet (HEKS) magyarországi felelőse, aki a hatvanas évek óta szereti és látogatja Isten magyarországi református népét, az elmúlt év nyarán aggodalmas szeretettel írt egy levelet és egy rövid „katekizmust”, melyben óvott bennünket a szélsőséges nacionalizmus megnyilvánulásaitól. Az írást a magyarországi református sajtó nem hozta le, annál részletesebb kritikai megjegyzéseket olvashattunk róla országos hetilapunkban és egy egyházmegyei híradóban.

Hiányos képzettség. 1970 után zsinati döntésre egyházunk a 4. és 5. éves hallgatókat úgynevezett exmisszióba küldte, így a felsőéves hallgatóknak csak vizsgára kellett bejárniuk, miközben azonban teológiával igazán elmélyülten alig foglalkozhattak. Minden jelölt két-három fokkal saját potenciáljánál alacsonyabban teljesített. Ennek a rendszernek nemcsak tudásbeli, hanem erkölcsi hátrányai is voltak. A fiatalok kvázi parókusként éltek a gyülekezetekben. Rá voltak szinte kényszerítve a tettetésre: úgy kellett viselkedniük, mintha jól képzettek lettek volna. Vezetés és felügyelet alatti gyakorlatban sem volt részük. Nagy volt az anyagi kísértés, s fegyelmi ügyekben is bizonytalan volt a státusuk. Mindez óriási mértékben lecsökkentette a lelkészi munka színvonalát és hatékonyságát. Az egészen kiválók jól teljesítettek, de nem úgy, mintha öt évet rezidens tanulással tölthettek volna. Elárasztotta egyházunkat a sok félművelt lelkész. Ma ez korosztály van döntéshozó helyzetben.

Nacionalizmus. A rendszerváltás lehetőséget adott az addig többé-kevésbé elnyomott nemzeti öntudat nyilvános megváltására és erősítésére. Ezzel az alapjában véve jogosult és helyes lehetőséggel sajnos nagyon sokan visszaéltek mind az egyházon kívül, mind az egyházon belül. Magyar voltunk vállalása az egyházon belül teológiai hivatkozással történhet: engem magyar azonosságomban szólított meg Isten, és én ebben az azonosságban feleltem neki igennel abban a meggyőződésben, hogy a Vele való közösség és az Ő akaratának való engedelmességben mind az én személyemnek, mind népemnek a lehetséges legnagyobb ajándékot adja, és a teljes élet egyeden lehetőségét kínálja. Nem tehetek többet népemért, mint ami Krisztus iránti engedelmességből következik. Ehhez azonban hozzátartozik az is, hogy nem emelem magam egyik nép fölé sem, tudva azt, hogy minden népnek egyaránt megváltóra van szüksége.

A keresztyén nemzeti azonossággal kapcsolatos helyes magatartás elengedhetetlen része a nemzeti önvizsgálat. Ez vezet a közösségi bűnbánathoz is. Az Ige fényében van lehetőség az igazi nemzeti önismeretre, szemben valamiféle romantikus hazafisággal. Ez lehetetlen komoly elemzések figyelembevétele nélkül, bárkitől is származzanak: Bibó István magyarság-analízisére például feltétlenül figyelni kellene. Ez jelenti mind jelenünk, mind múltunk vizsgálatát.

Kiválasztottság-tudat. A keresztyén hit Krisztusban való hit, melyben minden népnek egyenlő része van. A magyar reformációnak ebből a szempontból különösen a horvátországi része szolgáltat szép példákat, ahol Sztárai Mihály óta kétnyelvű a reformátusság. Ezt a szép példát és ezzel az evangéliumot sértik meg azok a magyar reformátusok, akik a horvátországi egyházban a fegyelmet el nem fogadó lelkész faji alapon való, az egyházból való kiszakadását az ottani egyházzal szemben támogatják, és ezzel mind az evangélium, mind a magyarság ügyének súlyos károkat okoznak.[6] A magyarságnak a többi – különösképpen a környező népek fölé való helyezése nemcsak politikailag veszélyes, de ellentétes az evangéliummal, aminek nem csupán következménye, hanem szerves része az, hogy Krisztusban nincsenek faji, státusbeli vagy egyéb különbségek. Tisztában kell lennünk azzal, milyen nehéz a magyarságnak és így a magyar reformátusságnak hathatós módon védekezni a román agresszivitás és nacionalizmus állandó nyomása alatt. Ugyanakkor Jézus tanít arra, hogy szélsőség ellen nem szabad szélsőséggel viselkedni. Az antiókhiai gyülekezet (ApCsel 13,1) azért lehetett az európai misszió elindítója, mert benne a történelemben először megélték három kontinens népének – arabok, zsidók, görögök és feketék – Krisztusban, az Ő Testében való közösség egységét. Napjainkban különösen döntő fontosságú, hogy az egyház megélje a különféle fajok Krisztusban való egységét.

Rasszizmus. Öncsalás lenne, ha nem látnánk az egyre erősödő rasszizmus ijesztő tüneteit – elsősorban a zsidók és a cigányok iránt – a magyar társadalomban és azon belül sajnos egyházunkban is. Lelkészek – burkolt vagy kevéssé burkolt – rasszista – antiszemita és cigányellenes – kijelentéseikkel súlyos gyalázatot hoznak az Úr Jézus Krisztus nevére. A világi sajtó már jó ideje joggal marasztalja el a MORE-t abban, hogy egyes képviselői rasszista magatartást tanúsítanak. „Nem értem magyar szülőhazám fiait! … A református egyházat, amely tűri, hogy ilyen méltatlan egyén palástot viseljen” – írta Koncz Lajos Bostonban élő, magyar református orvos ifj. HL hírhedt parlamenti beszédével kapcsolatban („Kristallnacht a parlamentben”, HVG 2001. május 26.) Az ilyen jelenségekért valamennyien felelősek vagyunk.

Fundamentalizmus. A háború utáni ébredés idején testvéri közösségben együtt szolgáló közösségek a negyven esztendő alatt távolabb kerültek egymástól. Voltak közöttük, akik és amelyek ki is léptek a református egyházból, és önálló közösségeket alakítottak. Ezek közül különösen megerősödött a magát Bibliai Szövetségnek nevező, fundamentalista mozgalom, amely saját hitvallással és tagjainak szoros egybetartásával erőteljes és befolyásos csoportot alkot az egyház testén belül, főként a Dunamelléken. Fő jellemvonásuk: a Szentírás pogány-görög szemléletű inspirációtanának követése, mely szerint az inspiráció mechanikus, szerzői médiumok csupán. Ezzel együtt jár az írás történetiségének, annak az emberi történelembe való beleágyazottságának, azaz a Krisztus kettős természete – Isten szava – ember szava – analógiájának tagadása.[7]

A misszió szempontjából különösen káros e közösség ökumenéellenes magatartása. Egyes egyházmegyékben a Dunamelléken sikerült olyan határozatokat hozatni, melyek megtiltják a római egyházzal való kapcsolatok fenntartását. Szerintük az ökumené az Antikrisztus útját készíti elő.”[8]

Állam és egyház viszonya. Vannak az egyházakon kívül és belül is olyan erők, melyek az állam és egyház viszonyában a kommunizmus előtti állapotokat szeretnék visszahozni. Az 1998–2002 közötti ciklus egyik, e szempontból legveszélyesebb jelensége volt az a javaslat, amely eltörölte volna az 1895. október 1-jén életbelépett 1894. évi XXXIII. törvénycikket az állami anyakönyvezésről, s az állami, illetve egyházi esküvőket alternatívvá tette volna. Ez a javaslat nyílt támadás volt a múlt századi magyar szabadelvűség ellen, hiszen az 1895. évi törvény szüntette meg a római egyház privilégiumainak jó részét is. A rómaiak tiltakoztak, a protestánsok örömmel fogadták. A MORE Zsinatának Lelkészi Elnöke egy interjúban józan tartózkodást fejezett ki. Támogatta, volt azonban olyan lelkész, aki ezt a tervezett intézkedést a televízió egyik műsorában védelmébe vette.

Végezetül

„Az automatikus, nem döntésen alapuló hagyományos kereszténység ideje lejárt.”[9]

Az egyház nem azonosulhat egyetlen politikai gondolatrendszerrel sem. Nem használhat állami eszközöket befolyása növelésére. Számára az Ige a fegyver (Ef 6,11-19). Az egyház – továbbá – nem lehet cenzora a társadalomnak. Ugyanakkor szükséges, hogy világosság legyen. Hirdesse, mi a jó az egész társadalom számára, legyen ugyanakkor só és kovász, mely sugározza az egész társadalomra a Krisztusban való élet erőit. A gyülekezet, mely Krisztus Teste, az ő földi-történeti létformája,[10] istentiszteletével, egész életével, teljes egzisztenciájával „beleéli” a világba Krisztust, ahogy Bonhoeffer mondotta. Krisztus jelen van a világban az emberért.[11] Ez az egyház kiváltsága és feladata is. Ez a missziója (1Thess 1,8; Fil 2,16.Rev. Károli ford.). Ezt a küldetést kell gyülekezetekben, intézményekben, iskolákban, diakóniai és egyéb szolgálatokban betölteni, amihez elengedhetetlen a közelmúltat, beleértve az elmúlt tíz esztendőt alaposan feldolgozó teológiai elemző munka. Isten Igéjének útmutatását keresve szükséges naponta könyörögnünk:

Jézus Krisztus, egy Mesterünk, / Mennyei szent bölcsességünk, / És nekünk bizonyos üdvösségünk: / Mostan neked mi könyörgünk, / Szent nevedért esedezünk: / A te Szentlelkedet adjad nekünk!… / Bölcsességre megtanítson, / Hogy ördög meg ne csalhasson: / Kísértések ellen bátorítson. / Plántáljon nagy egyességet, / Igaz és szent szeretetet, / Szívünkbe isteni szent félelmet. / Hogy téged bátran vallhassunk, / E földön neked élhessünk, / Mennyben aztán veled lakozhassunk.

Jegyzetek

[1] Karl Barth: Offene Briefe 1945–1968. Gesamtausgabe, Zürich: TVZ Verlag. Erről, valamint a tanulmányban érintett kérdések más vonatkozásairól részletes irodalmat l. a Beszélő honlapján.

[2] Üzenet a misszióról. Theologiai Szemle ÚF. XLIV 2000/1. 6. l. A Campbell Scholars Columbia Seminary, Decatur, Atlanta Georgia tanácskozásának teljes anyaga: Walter Brueggemann (ed.), Hope for the World Mission in a Global Context, (Louisville–London–Leiden: Westminster John Knox, 2001)

[3] Így született meg például 1955-ben az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozat, mely a közegyház iránti felelősséget is kifejezi. Teljes szövege: Confessio 1989. 118–121. o. Joseph Pungur (ed.): An Eastern European Liberation Theology. Calgary Canada: Angelus, 1992. A Kádár-korszak enyhülései között így keletkeztek országos intézmények, Collegium Doctorum, Diakónusképző, alkoholista misszió, sajtó stb.

[4] Pásztor János: Református theológia a XX. században. In: Tenke Sándor (kiad.), Református értelmiség új utakon,  A Balatonszárszón 1992. augusztus 26-30. között tartott konferencián elhangzott előadások és igehirdetések. Budapest: MORE, 1993. 17kk.

[5] „…a mára létrejött döntéshozatali körben…, melynek egyik alapelve, hogy a problémákról hallgassunk… a nyilvánosság előtt soha ne beszéljünk egyházunk problémáiról.” Bogárdi Szabó István: Az MRE elmúlt tíz évének írásos értékelése. Théma 2001/1. 18. o.

[6] Vö. Bíró–Tóth–Bucsay–Varga: A magyar református egyház története. Budapest: Kossuth, 1949. 37. o.

[7] Bolyki János: A szentírás kettős természetéről. In: Fabiny Tibor (szerk.) Kinyilatkoztatás: két megközelítés, (Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 1997; „A prédikáció a Szentháromság Isten beszéde” – „A prédikáció emberi szó” Adorján József (szerk.) Hirdesd az Igét! Igehirdetők kézikönyve. Budapest: Ref. Sajtóo., 1980. 9–43. o.

[8] Alföldy-Boruss Dezső: Merre tart az Ökumené? Biblia és Gyülekezet 1990/2

[9] Douglas John Hall: Accountíng for Hope. Journal for Preachers Vol. XXIV/4. Pentecost 2001. 13. o.

[10] Karl Barth: Die kirchliche Dogmatik. Zollikon–Zürich: Ev. Verlag. IV/I. 738, vö. 824–826. o.

[11] Das „Für-andere-da-sein” Jesu ist, die Transzendenzerfah-rung!… Glaube ist das Teilnehmen an diesem Sein Jesu. – Dietrich Bonhoeffer, Widerstand und Ergebung. Hamburg: Siebenstern-Taschenbuch, 1971. 191. o. Magyar ford. 182. o.

• Konferencia