Ludassy Mária

Nyomtatóbarát változat

a boldogságról szóló levele rádöbbentett arra, hogy e látszólag jámbor téma kapcsán a lehető legveszedelmesebb politico-filozófiai problémára bukkantunk. Hogy jön ide a politika, kérdezheti kedves filozófusom: erre az összefüggésre magam is csak akkor jöttem rá, midőn eljátszottam azzal a gondolattal, hogy Ön megtalálta az emberiség boldogságának clare et distincte evidenciaként megfogalmazható feltételeit, s nekem, valamely jó (vagy gonosz?) démon jóvoltából teljhatalmam volna (legalább akkora, mint angol vitapartnere, Hobbes Leviatánjának), hogy megvalósítsam a minden egyes ember boldogságát biztosító társadalmi berendezkedést. Hisz nem meggyőzőek az Ön – klasszikus sztoikus asszociációkat keltő – érvei a külső javaktól maximális függetlenségre vágyó belső boldogság bölcs megelégedettségéről szólván, a szenvedélyeket kordában tartó racionális reflexió mindenhatóságát hirdetvén? Tegyük föl, mondám magamban, hogy filozófus barátom megtalálta az emberiség boldogságának – minden egyes ember boldogságfeltételeinek – matematikailag bizonyítható módját, nem kötelessége-e akkor minden uralkodónak, minden eszközzel biztosítani e boldogságkritériumok kialakítását, ha szükséges, kierőszakolását? Ahogy az egyedül idvezítő hit szent inkvizítorai a túlvilági boldogság biztosítása érdekében nem riadnak – nem riadhatnak! – vissza a legszörnyűségesebb kényszerítő eszközök alkalmazásától, akképpen a földi boldogság bizonyosságának birtokosai is erkölcsi kötelességüknek érezhetik, hogy tudásukat és ebből fakadó e világi eszkatológiájuk evidenciáit minden egyes emberhez eljuttassák, s a minden józan ész számára belátható nyilvánvaló igazságukat a bizonytalanokra és a vonakodókra, az előítéletek által elhomályosított elmékre, a szokásaiktól szabadulni nem tudó tradicionális közösségekre rákényszerítsék. Forcar d’ętre heureux – kényszeríteni kell őket, hogy boldogok legyenek… nem lelkesítő eszme ez minden, az alattvalói boldogságát szorgalmazó, a bölcs filozófia által felvilágosított uralkodó számára?

Midőn a Módszerről való értekezésében az ideiglenes erkölcsről szóló fejtegetéseit olvastam, azt gondoltam magamban: íme egy filozófushoz méltatlan megalkuvás a történelmi tradíciók, az esztelen előítéletek, empirikus erkölcs irracionális világával. Csodáltam viszont azon eszméjét, mely a teljesen új alapokra helyezett, csak észigazságokon nyugvó egyetemes erkölcs racionális rendjét ígérte, a tudatosan tervezett új város – úgyis, mint polisz – geometriai pontosságú világát. Hiszen ha nincs minden emberre mint emberre érvényes, csupán a racionális belátás bizonyosságán nyugvó egyetemes erkölcs, akkor minden szörnyű szokás – melyeket az útibeszámolók leírnak, s amelyekkel jeles honfitársa, Montaigne a maga etikai relativizmusát oly ragyogóan illusztrálta –, minden embertelen előítélet, értelemellenes hagyomány és hit „elmegy”, az emberevés éppúgy csak egy pittoreszk helyi hagyománynak minősül, mint a provencál szerelmes dalok vagy a skót dudások népi művészete. Megszűnik az emberi nem egységébe vetett majd’ kétezer éves hit sztoikus-keresztényi hagyománya, illetvecsak egyike lesz a multikulturalitás eseteinek a rituális emberáldozatok és gyermekgyilkosságok között. Hát nem vigasztalóbb a minden ember észérvekkel történő meggyőzhetőségét feltételező racionális etika univerzalizmusában való hit, mint az emberellenes szokások és észellenes hagyományok ezerféle előítéletének elfogadása? Csakhogy mit teszünk, mit tehetünk mi – felvilágosodott filozófusok és filozófusok által felvilágosított uralkodók – azon embertársainkkal, akik foglyai maradtak, sőt foglyai akarnak maradni a szívüknek oly kedves szokások, az őseiktől öröklött előítéletek és értelmetlen hagyományok világának? Mondhatjuk-e azon embertársunknak, akit szerencsétlenné tesz szertelen szenvedélyei elfojtása, hogy boldogabb, ha a sztoikus bölcs példáját követve elnyomja magában azt az esztelen vágyat, ami azzá teszi őt, aki? És vajon egy nyilvánvalóan észellenes szokásrendszerben élő népet boldogíthatunk-e azzal, hogy a mi evidenciáink belátására kényszerítjük, arra, hogy hagyjon fel hagyományaival, melyekről clare et distincte kimutattuk, hogy képtelenségek, vesse el előítéleteit, melyek nevetségessége a bon sens számára oly igen nyilvánvaló? Nem magát a népet kell-é e nemes plánum kedvéért megváltoztatni, természetét kicserélni az ésszerűség előírásainak megfelelőre, a racionális rendet élés befogadni képes embergépekre, melyeket nem háborgat többé irracionális szenvedély, nem köt hülye hagyomány, reflexei a bölcs törvényhozó tervei végrehajtására racionálisan kondicionáltak, mivel lokális előítéleteit olyan evidenciákkal váltottuk fel, melyek az Új- és az Óvilág lakói számára egyaránt nyilvánvalóak, vitathatatlanok és uniformak. „Szép új világ”, mondtam magamban, hisz az értelem fénye ragyog be mindent. De vajon győzhet-e egyedül az értelmi belátás eszközével a mindent az értelmi belátás bizonyosságára hagyó racionális világkép, a priori apodiktikusságú etika? Nem kényszerül-e ugyanolyan emberellenes eszközök igénybevételére az emberiség egyetemes boldogságfeltételeinek biztosítása érdekében, mint azon fanatikusok, akik helyi hagyományaikat, bevett szokásaikat és az illető közösség számára létfontosságúnak ítélt előítélet-rendszerüket kívánják megvédeni a kritikus kétely, a racionális reflexió, idegenek ellenségesnek érzett és az illető közösség kulturális különféleségét talán tényleg veszélyeztető, tehát destruktív erőivel szemben? Az emberiség és az emberiesség egyetemességét hirdető erkölcs, a minden ember számára egyforma méltóságot biztosító bölcs boldogságeszmény éppúgy csak erőszakos eszközökkel juthat uralomra, a történelmi tradíciók terrorisztikus szétzúzása, a hagyományaikhoz ragaszkodó közösségek különféleségének kiirtása révén, mint az embertelen szokásaikat a görög-római civilizáció, a keresztény erkölcs, a humanista világkép ellenében védelmező vad törzsek erőszakkultusza? Sötét víziókhoz jutottunk a boldogság definícióját a sztoikus közhelyekből kihámozni vágyó vitánk során. Lehet, hogy az emberiség számára legfontosabb kérdéseket jobb lenne soha fel sem tenni?

Erzsébet hercegnő levelét lejegyezte Ludassy Mária

• Kultúra