Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Mondjuk, Petőfi Sándor fényes karriert fut be mint vándorszínész, és leszerződik a Nemzeti Színházhoz. A dicsőséges és győztes 1848-as forradalom után Arany János lapszerkesztő lesz, maradék idejében az Akadémiának és szerelmi lírájának él. Vörösmartyt fiatalon elüti a hajókötél, Kölcsey aratáskor a jég alá hal. Vagy, mondjuk, a Martinovics Ignác vezette népmozgalom (mert, mondjuk, az lett volna) teljes sikerrel jár, Petrovics Sándor a hazai nemzetiségi színjátszás élharcosa, Arany körjegyző, a többi fent említett nevét nem is ismerjük. Akkor kikből állna most a (nagybetűs) Magyar Nemzeti Költészet? Könnyedén tekinthetnénk-e Kármánt, Bessenyeit vagy Csokonait a nemzeti irodalom megtestesüléseinek? Fel tudnánk-e fogni, hogy a nemzet nem probléma, hogy a nagy magyar versek, prózai művek és drámák a szerelem, az erkölcs, a hatalom, a boldogság elérése, az élet és a halál, az emberi sors kérdéseit feszegetik, alfájuk és ómegájuk nem a magyarság?

Egymás között vagyunk, tegyük szívünkre a kezünket: mennyire élvezzük Mickiewicz, Sevcsenko, Preseren vagy Eminescu költészetét? Lehet-e szeretni kis (?) nemzetek nemzeti költőinek műveit, ha nem anyanyelvükön szólnak? Mi kell ehhez?

A svéd nemzeti költő – ha van egyáltalán ilyen; inkább: az egyik legfontosabb svéd költő –, Carl Michael Bellman leginkább Csokonaival rokonítható. Abban az évben halt meg, amikor az a sajnálatos esemény történt minálunk a Vérmezőn. Verseiben – ahogyan a címben idézett Szerb Antal írja – „a lebujok sör- és pálinkabűzében megjelenik Bacchus, Venus és az igazi gráciák és végül Charon is, csónakjával”. Vérbeli tizennyolcadik századi poéta: a (svéd) haza és haladás, a svédség nemzethalála, a hajdani svéd nemzeti nagylét és a mai svéd hanyatlás sorskérdései csöppet sem izgatják. Bellman költeményei dalok, éneklésre, sőt, olykor kurjongatásra szánt művek, amelyekből most kitűnő válogatást adott közre a Századvég kiadó, kottákkal, gyönyörű kiállításban. (Bellman-versek voltaképpen nincsenek is: csak dalok vannak. És nemcsak azért, mert történetesen mindegyik mellett ott a kotta is, hanem mert a szöveg kompozíciójában eleve benne rejlik annak a feltételezése, hogy énekelni fogják. A hangszerjelzések, a da capo ismétlések kijelölései így részeivé válnak a szövegnek, csak ezekkel együtt értelmezhető minden egyes dal.)

Gunnar Hillbom élvezetes és informatív előszava eléggé elveszi a recenzens kenyerét; Csatlós János utószava ugyancsak. Ha összefoglalóan akarunk mondani valamit Bellman költészetéről, óhatatlanul őket ismételjük. Tehát: a két főműnek, a Fredman episztoláinak, és a Fredman dalainak az elbeszélője (énekese) romlott életű, lecsúszott, iszákos órásmester, aki cimboráihoz szól, elmélkedik szerelemről, életről, halálról, de főképp az ivásról. Megénekli a kártyapartikat, a cimborákat és a széplányokat, a táncmulatságokat és a részeg fetrengést, a kocsmárost és a korhely halálát. Bellmant, ezt a tudós, urbánus és nemzetközi dalnokot bizonyára azért élvezzük, mert nagyon komolyan veszi ugyan a költészetet, de csak annyiban, amennyiben teremti – hiányzik belőle a fennköltség és a költészet eszméje iránti elkötelezettség.

„Miért nem lehettem régi költő?” – sóhajt Bellman mai magyar pályatársa. Nem hihető, hogy a romantika előtti kor költői (vagy magán- és közemberei) boldogabbak lettek volna – de boldogtalanságukhoz másképpen viszonyultak. Megvolt a homokóra, a kasza, a koponya, vagy Bacchus, a korsó, a virág, a lant; ezekkel azért már elég sokat el lehet mondani. Kész anyaghoz lehetett fordulni, és ez nem volt szégyen. A tizennyolcadik század alkotói és olvasói a miénkhez hasonló módon viszonyultak az eredetiség kérdéséhez: a szövegköziség (intertextualitás), amely korunk irodalmának oly fontos konstrukciós elve, az utalások, idézetek, paródiák felszabadult és könnyed felhasználása, a beszédmódok kevergetése Bellman korának (is) sajátja. Szabad volt patronokat, sémákat használni, lehetett átemelni más szerző műveiből részleteket, témákat, szerkezeteket. Manapság azzal „mentegetjük” álságosan a romantika előtti költészet nagyjait, hogy sikerült áttörniük a konvenciókon: holott ez akkoriban egyáltalán nem volt kérdés (és vajon nem lehetne-e köznyelvet, szabadon használt, készen kapott elemek egész sorát felfedezni a modern irodalomban is?). Bellman utalásai a mitológiára, a vallásos szövegvilágra, a kocsma nyelvére, kora költészetére vagy az irodalomtörténetre nem feltétlenül valami ellen irányulnak: nem mindig oldalvágások, inkább lubickolás a lehetőségek, a formák és a beszédek sokféleségében.

És persze egészen más volt az alacsony és magas irodalom kapcsolata is: Bellman dalai között van, amelyik Haydn egy témájára íródott, de vannak népdalok és bizonyára népszerű városi dalok is. Egyiket sem játssza ki a másik kárára: a népdal nem szimbolizál semmiféle érintetlen, hamvas szépséget (és alacsony, vulgáris „csácsogást” sem), Haydn nem a magasabbrendű szellem és kifinomult művésziség szimbóluma (de az arisztokratikus, pipiskedő mesterkéltségé sem).

Az idézetek, átvételek, lopások megítélésekor ezért nagyon óvatosnak kell lennünk. Lehet szó ironikus fricskáról, az eredeti mű parodisztikus felhasználásáról; lehet tiszteletadás, rejtett főhajtás a forrás előtt; és lehet az adott, készen talált anyag rendeltetésszerű felhasználásáról. Jó lenne régi kritikusnak lenni: akkor pontosan tudnánk, hogy Bellman miféle hozott anyagból dolgozik, és melyiknek milyen jelentősége van. A mai olvasó arra van kárhoztatva, hogy csak a csillámlást élvezze, az innen-onnan összecsipkedett és szeszélyesen kevert elemek változatosságában gyönyörködjön.

Idetartozik az a bizonyos makaróni-nyelv is, amely fel-felbukkan a magyar kötet szövegei között is. A soknyelvű stockholmi kikötő hangzavarát Bellman olasz, francia, német, finn, angol betoldásokkal érzékelteti. (Emlékezzünk rá: hazánkban ebben az időben a német vagy latin nyelvhasználat imitációja az irodalomban csakis a hazafiúi buzgalmat vagy a tudós költő fitogtatását volt hivatva kifejezni.) Bellman nemcsak a fennköltet és az alpárit váltogatja könnyedén, hanem a nyelvek között is bátran cikázik.

Nagyon komoly fordítógárda veselkedett neki a Bellman-dalok átültetésének; feltétlenül megérdemlik, hogy felsoroljuk őket: Baka István, Csordás Gábor, Gergely Ágnes, Mészöly Dezső, Orbán Ottó, Rakovszky Zsuzsa, Szőnyi Ferenc, Tandori Dezső, Tótfalusi István, Tóth Bálint, Várady Szabolcs és Weöres Sándor. Méltánytalanság volna ugyan bárkit is kiemelni közülük, azt mégis el kell mondani, hogy Baka István vállalta a munka oroszlánrészét – lenyűgöző rím- és formatalálékonysággal, csodálatos szókinccsel. A fordítók igyekeztek tekintettel lenni a kottákra is, ez érezhető – olykor mégis nehezen énekelhetőnek tűnik a szöveg. A szótagszám stimmel, de hosszú hangjegyre rövid szótag esik; vagy a dübörgő daktilusokhoz, pech, 3/8-os ritmusú dallam társul, a ringató jambusokhoz meg 4/4-es. Lehet, hogy az eredetiben is hasonló problémák vannak – Bellman szeszélyes, féktelen, szabad természetéhez még az ilyen tréfák is illenének.

• Kultúra