Skip to main content

És Midőn Május Havának Első Negyedén Költsey Ferencz Vajh, Miért Hogy Nem Írta Meg az Magyarok Himnuszát, és Miért Hogy Professiore Galváni Lajos Mégsem Lelte Fel a Híres Galváni-Elemt? Vajh?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Midőn:

Költsey úgy meredt a televízió képernyőjére, mint a kénköves lúdvércre szokás lápi éjszakákon. Ratifikáljon, ne ratifikáljon, ezen a kérdésen rágódzott a magyarok parlamentje, ország-világ előtt.

– Hogy azt a bús bocskais, mentés, lajbis teringettét ennek az Isabell von Puszta Abonyijának! Hát nem átalódzna neki egy ilyen likas gondolatot benyalatni velünk? – csapá le nemzetes pennáját a mi Költsey Ferenczünk, és olyan lúdvércesen tekinte hűséges komjára, a talián Galváni Lajosra, hogy az menten jobbnak látta, ha azonmód (izibe) felhagy a béka egrecéroztatásával.

Mi a bánat – sóhajtá a mediterránó, midőn a nemzetes poet egy pillanatra meghunyászkolódni látszanék. Bár ne sóhajtotta volna! Ne sóhajtotta volna soha.

– Hogyhogy mi a bánat? Edáig szemtelenedik ez a kiszínezett libadék, és akkor magának csak azt futja kérdeni, jó Galváni Lajos, hogy mi a bánat! – füstölgé a költő, miközben egy kósza rím se sok, de annyi se fordula meg szép, komoly homloka megett. Az embernek ekkora, tekergőzve halomzódó ostobaság láttán még az általános élettől is elillanódni (sic! – A szerz.) látszik az kedve, nemhogy még támadna néki Himnuszt költenie!

– Hát teszem fel például, eeegen… – válaszolá Galváni, miközben rosszat sejtve, egy kukkot sem értett az egészből.

– Még hogy a Kárpát-medence területi egysége. Mint az európai béke garanciája! Ah, dőreség, Isabell a te neved! – bömböle Költsey, miközbenék asztala mögül felpattanék.

Hiszen ez egy Borgia Lukrécia! Ne legyen a nevem Költsey Ferencz, a magyarok himnikusa, ha ez nem egy méregárius! (Sic! – A szerz.) Drága Galvánikám, őrizzen minket az Isten, hogy ez a salmonellás gondolat tűzhelyet kapjon ehelyt! Mert akkor itt, baráték, kő kövön nem marad…

– Talán azt se tudja, hogy mit beszél… – veti közbe Galváni Lajos, de nyomban meg is bánja.

– Hogyhogy nem tudja, hogy mit beszél!? Hogy gondolja ezt maga!? Ha nem tudja, hogy mit beszél, akkor, akkor tessék megikuzni, és tessék ne engedni tovább beszélni ott! Hát senki a világon nem képes rá, hogy feltámassza a Kisantant, csak ez a nőiszemély?! Mert ez megteszi! Meglássa, ez az Isabell megteszi nekünk! Én mondám magának kedves Lajos, én, Költsey!

Galváni behúzott nyakkal hallgata. Vészt szimatola. Se Himnusz, se Galváni-elem, most már tutti, gondolá, de nem mert sóhajtani.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon