Midőn:
Költsey úgy meredt a televízió képernyőjére, mint a kénköves lúdvércre szokás lápi éjszakákon. Ratifikáljon, ne ratifikáljon, ezen a kérdésen rágódzott a magyarok parlamentje, ország-világ előtt.
– Hogy azt a bús bocskais, mentés, lajbis teringettét ennek az Isabell von Puszta Abonyijának! Hát nem átalódzna neki egy ilyen likas gondolatot benyalatni velünk? – csapá le nemzetes pennáját a mi Költsey Ferenczünk, és olyan lúdvércesen tekinte hűséges komjára, a talián Galváni Lajosra, hogy az menten jobbnak látta, ha azonmód (izibe) felhagy a béka egrecéroztatásával.
– Mi a bánat – sóhajtá a mediterránó, midőn a nemzetes poet egy pillanatra meghunyászkolódni látszanék. Bár ne sóhajtotta volna! Ne sóhajtotta volna soha.
– Hogyhogy mi a bánat? Edáig szemtelenedik ez a kiszínezett libadék, és akkor magának csak azt futja kérdeni, jó Galváni Lajos, hogy mi a bánat! – füstölgé a költő, miközben egy kósza rím se sok, de annyi se fordula meg szép, komoly homloka megett. – Az embernek ekkora, tekergőzve halomzódó ostobaság láttán még az általános élettől is elillanódni (sic! – A szerz.) látszik az kedve, nemhogy még támadna néki Himnuszt költenie!
– Hát teszem fel például, eeegen… – válaszolá Galváni, miközben rosszat sejtve, egy kukkot sem értett az egészből.
– Még hogy a Kárpát-medence területi egysége. Mint az európai béke garanciája! Ah, dőreség, Isabell a te neved! – bömböle Költsey, miközbenék asztala mögül felpattanék.
– Hiszen ez egy Borgia Lukrécia! Ne legyen a nevem Költsey Ferencz, a magyarok himnikusa, ha ez nem egy méregárius! (Sic! – A szerz.) Drága Galvánikám, őrizzen minket az Isten, hogy ez a salmonellás gondolat tűzhelyet kapjon ehelyt! Mert akkor itt, baráték, kő kövön nem marad…
– Talán azt se tudja, hogy mit beszél… – veti közbe Galváni Lajos, de nyomban meg is bánja.
– Hogyhogy nem tudja, hogy mit beszél!? Hogy gondolja ezt maga!? Ha nem tudja, hogy mit beszél, akkor, akkor tessék megikuzni, és tessék ne engedni tovább beszélni ott! Hát senki a világon nem képes rá, hogy feltámassza a Kisantant, csak ez a nőiszemély?! Mert ez megteszi! Meglássa, ez az Isabell megteszi nekünk! Én mondám magának kedves Lajos, én, Költsey!
Galváni behúzott nyakkal hallgata. Vészt szimatola. Se Himnusz, se Galváni-elem, most már tutti, gondolá, de nem mert sóhajtani.
- Kultúra [5]