Heller Ágnes

Nyomtatóbarát változat

az Ön gondolatai, még ha kételkedve is olvasom őket, érdekesebbnek tűnnek számomra Seneca könyvecskéjének mondandójánál. Őszintén szólva, a régiek bölcsességét nem tartom különösképpen megvilágítónak, s sajnálom, hogy Ön szemmel láthatóan sokban osztja véleményüket.

Azt tanítják, s Ön ezt megismétli, hogy mindenki szeretne boldogan élni, hogy a boldogság erényes életből és szerencsejavakból tevődik össze, és hozzáteszi, hogy az erényes ember bölcs és boldog akkor is, ha körülményei nem a legfényesebbek. Ezzel azonban elismert valamit, ami nehezen egyeztethető össze saját filozófiájának modern szellemével, mely arra tanít, hogy a boldogság – ha van egyáltalában – az egyéntől is függ, hogy mindenki másként lehet boldog – ha egyáltalán boldog lehet –, s hogy ezért a boldogság meghatározhatatlan fogalom. Azt mondja levelében, hogy a vidámság külső és nem belső eredetű. Úgy hiszem, ezen azt érti, hogy a vidámság nem erény, hanem szenvedély. De én úgy tapasztaltam, hogy a vidámság mégis belülről fakad, azaz onnan is fakad, s hogy a vidám természetű ember könnyebben gondolja magát boldognak, mint a melankolikus. S nem gondolja, hogy az az ember boldog, aki magát boldognak hiszi? Maga azt vethetné ellenembe, hogy talán rosszul hiszi, mert esetleg valami rosszban leli meg – vélt – boldogságát.

De ki dönti el, hogy mikor vélt a boldogság, s mikor valódi? Ön azt mondja, hogy az ész vezetésével döntjük el, hogy melyik jó igaz, azaz igazán jó. De miért is akarnánk ezt eldönteni? Tegyük fel, hogy környezetünkben az emberevés szokása dívik. Ha környezetünkben mindenki kannibál, az ideiglenes erkölcs úgy kívánná, hogy fogadjuk el a kannibalizmust, amíg az ész nem vezet rá bennünket arra, ami igazán jó. De ezek a kannibálok boldogak lehetnek, sőt a kannibalizmust jónak is ítélhetik, mivel elfogadják – miért keresnék tehát azt a bizonyos „igazán jót”, ha van ilyen egyáltalán? S ha léteznek is olyanok, akik kételkednek abban, hogy szokásaik valóban jók-e, mi vinné rá őket, hogy kétségbe vonják annak igazságát és ésszerűségét, amit mások igaznak vélnek? Nem gondolja, hogy valamiféle szenvedély, vagy inkább emóció terel bennünket erre a világosságra nyíló, de kezdetben mégis sötét ösvényre? S valóban hiszi, hogy aki erre az útra tér, bár feltehetően eredményesebbé és bölcsebbé is lesz, ugyanakkor bodogabbá is válik, noha minden tapasztalatunk ellentmondani látszik ennek a feltevésnek? Nem arra gondolok, hogy minden valószínűség szerint nem fog külső megtiszteltetésekben részesülni, hiszen elfogadom, hogy az erényes ember ezek híján is boldog lehet, hanem inkább arra, hogy valakinek, aki a mások útjától eltérő utat választja, hatalmas a tétje, és ezért minden lépése után, melyet ezen az úton megtesz, újra meg újra meg kell kérdeznie magától, hogy vajon valóban jó úton halad-e. Ha igaza is van abban, Descartes úr, hogy Isten nem csap be bennünket, és hogy tudjuk, mikor vagyunk ébren, és mikor álmodunk, saját értelmünk, mellyel a jóhoz vezető utat kikémleljük, bár isteni adomány, mégis csalfa lehet. Démon is vezethet, résen kell tehát lennünk. Kérdésem, hogy lehet-e feltételeznünk, hogy minden ember, aki saját maga elé ilyen feladatot állít, boldog vagy boldog lehet? Nem felelne meg inkább saját élettapasztalatunknak, ha erre a kérdésre úgy válaszolnánk, hogy azok, akik örülni tudnak annak, hogy hűek maradtak önmagukhoz, azok igen, mások pedig, akiket a feladat súlya búskomorrá tesz, korántsem.

Továbbá, lehet-e az erényes ember teljesen elégedett önmagával? Egyesek bizonyára így vannak vele, mások azonban sosem szűnnek meg hibát lelni önmagukban, és szenvednek ettől. De végül is, nem értem, Descartes úr, miért ne lehetne a boldog ember szomorú? Mi, asszonyok szeretünk sírni, szomorkodni. Végül is miért ne szenvedhetne az Ön boldog embere? Mi baja van a szenvedéssel, ha megmártózik benne az ember, de végül is le tudja rázni magáról? Ha sosem szenved, hol akarja Descartes úr erényeit gyakorolni?

Azt mondja levelében, hogy mindenki elégedett lenne önmagával, s nem kellene semmit sehonnan sem várnia, ha betartaná az Ön által ismertetett három szabályt. Itt, elnézést kérek, gyanakodni kezdek. Miért mondana ellent boldogságomnak vagy akár elégedettségemnek, ha valamit elvárok barátaimtól, gyermekeimtől, szerelmemtől? S ha ők elvárnak valamit tőlem, levon-e ez az ő boldogságukból? Mert ha igen, jobb lenne barátok és szerelmek nélkül élni, nehogy mások önmagukkal való elégedettségét szabad adakozási készségükkel megcsorbítsuk. Mindazt, amit mástól elvárhatunk, Ön a külső javakhoz rendeli. Ha ezt a javaslatát elfogadnám, azt kellene hinnem, hogy az Ön irántam való barátságának hozzám, tehát ahhoz, ami én – belülről – vagyok, semmi köze nincsen, s semmi sem változnék, ha többé nem lenne barátom. Nem hiszem, hogy ezt Ön így gondolja. Ha szó szerint értelmezném azt, amit mond, azt kellene hinnem, hogy jó az, ha az ember elégséges önmagának. Rettenetesebb sorsot, nagyobb boldogtalanságot el sem tudnék képzelni.

De hadd térjek vissza a kérdésre, amely a legjobban érdekel, s melyre Descartes úr, Ön mindeddig adósom egy ésszerű válasszal. Vannak emberek, akik megkérdezik önmagukról, hogy mit kell tenniök, hogy jó vagy pedig rossz-e az, amit tenni készülnek. Mások elsősorban arra kíváncsiak, hogy az, amit tenni készülnek, hasznos-e vagy kellemes következményekkel jár-e a számukra, és mással nemigen törődnek. Miért? Miért teszi fel az egyik ember egyik, a másik a másik kérdést? Az ész dönt, mondja Ön – de mindkét esetben az ész dönt, vagy legalábbis egyenlő eséllyel dönthet. A legnagyobb csirkefogók igen racionálisak.

Miért okvetlenül rosszabb, ha ösztönünk vezet, mintha értelmünk parancsára cselekszünk? A fanatikus jó érveket sorakoztathat fel az eretnekégetés mellett, míg az ösztönember gyakorta csak a szánalom artikulálatlan hangjára hallgat. Ahogy a szenvedély az ész formáját öltheti, az ész is megjelenhet a szenvedély alakjában. Félek, hogy a pervertált ész táplálja a gonoszra hajló szenvedélyt. Mert van gonoszra hajló szenvedély. Attól tartok, hogy Ön Descartes úr, azért gondolja hogy minden szenvedély végső soron jó vagy jóra szolgál, mert nem tudja az Értelmet gonoszként elgondolni.

Descartes úr, az a bajom levelével, hogy naiv. Ön csak a külső bajokkal vet számot, mint amilyen a betegség, a szegénység, az alacsony származás, míg a belső bajokat, az önpusztító szenvedélyeket, a gonoszra csábító Észt lesöpri játszmánk asztaláról. Miután sikerült megismerésünk igaz voltát módszerével tisztán, világosan és szabadosan szavatolnia, azt hiszi, hogy ezzel a gonosz démont is egyszer és mindenkorra elintézte. Naiv, mert naivak még a rémálmai is. Önnek az álmával csak az volt a baja, hogy álombéli világát nem tudta pontosan a valóstól megkülönböztetni. Vannak, akik másként álmodnak. Platón szerint például még a legerényesebb ember is álmában közösül anyjával, ahogy a barmokkal is, meggyilkolja apját és másokat. Én ilyet ugyan sosem álmodtam, de nem jó egyedül magunkból kiindulva filozofálni. A mi tapasztalatunk nem általános tapasztalat, ahogy az én eszem sem általános ész. Én én vagyok – Ön pedig Ön. Ami közös bennünk, az nem a két szubsztancia, hanem az, hogy meg tudjuk egymással egymást érteni, ha nem is mindig egymást megérteni.  

Minden ellen és minden mellett lehet egyaránt jól érvelni. Mi dönti el azt, hogy igazunk van-e vagy sem? Semmiképpen nem érveink. Szókratész azt mondta, hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Callicles és Trasymachos azt állították, hogy jobb igazságtalanságot elkövetni, mint elszenvedni. Mindannyian hibátlanul érveltek tételük mellett. Ami Szókratész számára igaz, Callicles számára nem igaz – bár mindketten racionálisan, módszeresen haladnak gondolkodásukban. Mit mondhatunk erre? Csak annyit, hogy erényes ember az az ember, aki számára igaz az az állítás, hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Miért lesz valaki erényes ember? Erre a kérdésre nincs válasz. Az erény forrása transzcendens. Ezzel csak megismételtem azt, hogy nincs válasz.

Az az ember, aki számára igaz, hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni mint elkövetni, fogja megkérdezni önmagától, hogy jó-e, helyes-e az, amit tesz. Ezt nem könnyű eldönteni. Hogy a valószínűség szerint legjobban dönthessen, ahogy ezt Ön is tanácsolja, az embernek gyakorta, bár nem mindig, mankóra van szüksége. Ilyen mankó lehet Seneca könyve is, melyet volt kedves a figyelmembe ajánlani. De, ahogy levelem elején írtam, ha mankót keresek, inkább az Ön filozófiájától várom el, hogy faragjon nekem egyet. Az Ön javaslatai ugyanis jobban megfelelnek természetemnek, mint Seneca sztoicizmusa. Ön nem kívánja tőlem, hogy elfojtsam szenvedélyeimet és vágyaimat, amit nem szívesen tennék, megengedi, hogy együtt éljek velük. Boldogan? Ezt nem tudnám megmondani, igaz, nem tekintem magamat bölcsnek sem.

Descartes úr, arra kérem, hogy írja meg már végre etikáját. Nagyon fontos volna, ha ebben a tárgykörben is, mint oly sok másban, versenyre kelne a régiek bölcsességével, és nem szorítkozna gondolataik puszta kommentálására.

Descartes úr, fogadja nagyrabecsülésemet, maradok

1645. augusztus 14-én Erzsébet

1996. augusztus 14-én Heller Ágnes

• Kultúra