„Carpe diem!” – idézi a haldokló Petri a máris „múlt” huszadik század legvégén Horatiust. A biztatás, hogy „éljünk egyik napról a másikra”, keserűen csúfondáros, persze. Nemcsak azért, mert haldokló mondja. Igyekszik ő nem haldokolni (éldekelni), „amíg lehet”. „Mint ínyenc a húsos cubákokat / – csontig lerágom végnapjaimat” – írja ugyanő utolsó kötetében néhány lappal, verssel, végnappal később. Hanem azért is, mert Petri egy keserves Duna-parafrázis végén lyukad ki ide, és ezzel zárja: „Jövő nincs”.

A XVII. századi racionalista filozófusok számára evidencia volt az értelem, a józan ész egyenlő eloszlása az emberek között.  Érvük ennek bizonyítására az, hogy míg a gazdasági egyenlőtlenséget gyakran felpanaszolják az emberek, az értelmi képességek kapcsán ritkán sérelmezik a számukra igazságtalan elosztást: „A józan ész az a dolog, amely legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi: annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyiük van, akiket minden más dologban igen nehéz kielégíteni” – így Descartes.

A költő e versében nagy elődjét aktualizálja és korrigálja. Főbb helyesbítései: 1. a Dunát megbecstelenítették; 2. a Duna „elúszott”; 3. dinnyehéj sincs rajta. Ez a látomás visszavonja, s mintegy érvényteleníti a nagy előd által ránk hagyományozott nyugodt, békés és – végső kicsengésében – bizakodó örömre hangoló Duna-képet. A folyó örök állandóságának szelétől megcsapva ama másik költő úgy érezte, egybeforr a világgal s annak egyetemes törvényeivel. Petri viszont úgy látja, hogy nincs állandóság, ennélfogva öröklét sincs.

„Az ember azért mászik meg egy hegyet, mert az ott van, a költő azért ír egy verset, mert az nincs ott.” Ezzel a parafrázissal szeretnék helyettesíteni egy hosszú elemzést arról, hogy miért nem tudok Petri versével sem egyetérteni, sem vitába szállni: mert vers, mert szép vers, és nem valaminek a megverselése: csak azért létezik, mert papírra vetették, s úgy létezik, ahogy papírra vetették. Nem a Duna-menti népek nyomorúságáról „szól”, nem a reménytelenségre panaszkodik, és nem azt tanácsolja, hogy „carpe diem”.

Egy jogász, kivált, ha természete szerint optimista, hisz a jog uralmában, vagyis abban, hogy dolgainkat és ezen keresztül végső fokon sorsunkat nem gyarló emberek, illetve kormányok, hanem a meggyökeresedett jogszokások, a kialkudott normák és az általuk létrehozott intézmények irányítják. Különösen, ha mindez konszenzus eredménye, ahogy az történt az 1989–90-es alkotmányos „refolúció” során. Mert ne feledjük: rendszerváltásunk a legfontosabb erők megegyezésén alapult.

Jövő! (Mennyire középosztálybeli ez a probléma! Még csak nem is értelmiségi.)

De ettől még tényleg nincs jövő. Nem mintha a nemzet elbaltázta, meg a történelem cserbenhagyta volna a balsors sújtottát. Nem is azért, merthogy a jövő elkezdete legmagasb helyről bejelentetett. Véget ért a jövő, szegény, méghozzá minden kezdet nélkül. Minden jövőkép zavaró: zavarja a ma meghosszabbítását, a természetes átmenetet a holnapba, a napról napra élést. Megvagyunk e nélkül a hipotézis nélkül, köszönjük szépen.

A nyelv tudja ezt. Kikopott belőle a jövő idő, ahogy a feltételes mód is.