Skip to main content

Jövő nincs?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egy jogász, kivált, ha természete szerint optimista, hisz a jog uralmában, vagyis abban, hogy dolgainkat és ezen keresztül végső fokon sorsunkat nem gyarló emberek, illetve kormányok, hanem a meggyökeresedett jogszokások, a kialkudott normák és az általuk létrehozott intézmények irányítják. Különösen, ha mindez konszenzus eredménye, ahogy az történt az 1989–90-es alkotmányos „refolúció” során. Mert ne feledjük: rendszerváltásunk a legfontosabb erők megegyezésén alapult. Nyilván a keletkezés tárgyalásos jellege is magyarázza, hogy az elkészült régi-új alkotmány is leginkább a kontinentális Európában honos konszenzuális parlamenti demokrácia modelljét követi. Ráadásul a kialakított döntéshozatali rendszernek a nyugat-európaihoz képest is sajátossága, hogy nem pusztán a koalíciós partnerek konszenzusára épül, hanem olykor megkívánja az ellenzék bevonását is a döntésekbe, illetve jelentősen megerősíti a kormányzati hatalom ellensúlyait. Az előbbire példa a kétharmados törvények intézménye, az utóbbira a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és az ombudsmanok alkotmányos jogállása. De az 1990-es Antall–Tölgyessy-paktum is annak a konszenzusos döntéshozatali mechanizmusnak a terméke, amit éppen a kerekasztal-tárgyalások honosítottak meg a magyar politikai kultúrában.

Az Orbán-kormány – megvalósítva a „több mint kormányváltás” választási programját – rögtön hozzákezdett a konszenzusos kormányzati hatalomgyakorlás leépítéséhez, mindenekelőtt a kormány parlament általi ellenőrzésének kiiktatásához. Tette mindezt az alkotmány, a hatályos törvények, az alkotmányos jogszokások, alkotmánybírósági és rendes bírósági ítéletek, ombudsmani ajánlások figyelmen kívül hagyásával. Vagyis most, tizenkét évvel a rendszerváltás elindulása után elveszni látszik az átalakulás két fontos vívmánya: a szembenálló hatalmi tényezők közötti konszenzus lehetősége és a jog uralmába vetett hit. E számomra fontos két hiátus tekintetében úgy tűnik, „jövő nincs”. Vagyis indokolt a horatiusi pesszimizmus: „holnapokat Leuconoe, ne várj!”. Ugyanakkor a Petri által idézett „carpe diem” egyszersmind biztatás is: „élvezd, míg teheted!” – ez a Holt költők társaságának olvasata. A joguralom és a konszenzusos kormányzás alkotmányos intézményei egyelőre még léteznek. Elvileg bármikor vissza lehet térni hozzájuk.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon