Skip to main content

A kormány kiátkoz

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Eszmetörténeti háttérrajz
Mit csinál a kormány?


Így, a választási kampány finisében inkább tanult politológus kollégákra hagynám a kormányértékelés gyönyörét (a végjátékban meg valamennyi polgártársamra), ám midőn miniszterelnökünk morálteológiai mélységbe és magasságokba süllyed, illetve emelkedik, úgy érzem, az én felségterületemre tévedt, s az etikatörténész visszalőhet. Természetesen a Jó és a Gonosz manicheus világképéről van szó, ahol is a Jó képviselői között találhatjuk a keresztényi karitász inkarnációját, Kövér doktor urat, az angyalarcú Rogán Antalt, hogy a pénzügyi spekuláció S betűs nagymestereiről ne is szóljak, mivel nem értek a monetáris manőverekhez. Amihez érteni vélek, az a Jó és a Rossz küzdelmeként felfogott politika pokoli víziója: a középkori gyökerek még jámborabbak, itt a Sátán (és a striga) patkós-farkas vagy vajákos rontó szellem, s nem a parlamenti váltógazdálkodás alternatív pártja. Ahhoz a modern parlamentarizmusra szükség van, hogy a manicheus világkép alapján meg lehessen tagadni azt: Robespierre azzal utasította el az ellenzék lehetőségét a Konventben, hogy „Franciaországban az erény van kormányon, így a bűn csak ellenez”, s nyilvánvalóan ez utóbbiaknak nem adható legális lehetőség a hatalomátvételre. Ám „Nagy-Britannia parlamentjében szükség van ellenzékre, mert ott az arány van ellenzékben”.

Teljes középkorias pátoszával a restauráció korában jelent meg újra a Jó és a Gonosz kétpártrendszerére redukált politikai pluralizmus, de Bonald, a Főcenzor parlamenti retorikájában. „Minden keresztény kormányzat elsődleges kötelezettsége, hogy biztosítsa a Jók békéjét azáltal, hogy hadat üzen a Gonosznak, az a kormányzat, amely megbékél a rosszakkal, amely kegyelmet ad a bűnösöknek, a jókkal kegyetlen, mivel a jók nem szorulnak kegyelemre, aki nem bűnös, az nem is kér kegyelmet.” A karitász csupán a (keresztény) magánember erénye, a kormányzaté csak a megtorlás lehet. Miképp Krisztus a keresztfán megbocsátott üldözőinek, ám Atyja nemcsak hogy nem fogadta el a kegyelem e gesztusát, hanem „az egész bűnös népre kiterjesztette” az irgalmatlan büntetést (ezért bűnös Bonald szerint az, aki a szétszóródásra ítélt istengyilkosoknak polgári jogokat adna...). Ebből az eszmeiségből nő ki a XIX. század végére a „katolikus, de nem keresztény” formulával jellemzett politikai katolicizmus, amelyben a La Croix és az Action francaise (az ultramontánok és az ultranacionalisták) a Dreyfus-per idején egymásra találtak mint „nemzeti oldal”, s hazaárulásnak minősítették „az emberi jogok védelmét, az állam és egyház szétválasztásának követelményét”, valamint a fair bírói eljárás elvét, ami „egy individuum ártatlanságának kimondását egy egész nemzet bűnössé nyilvánításának árán” kívánja realizálni. Szabó Dezső mélymagyar eszméi különben e felszínes francia forrásból fakadnak, csupán a hugenottákat hagyta ki a Charles Maurras-féle felsorolásból, azaz a zsidók és szabadkőművesek, a liberálisok és szociáldemokraták nemzetellenes erői közül. A morálteológiai ihletettségű politikusok számára ezek a mai napig a Gonosz megtestesítői, akik ellen a Jó reprezentánsainak élethalálharcot kell vívniuk. Toleranciáról szó sem lehet, mivel – miként de Bonald vikomt már kétszáz éve megmondta: „A keresztény hatalom semmit sem tolerál: nem tűri meg a rosszat, mivel megtiltja azt, s nem tűri meg a jót, mivel azt megparancsolja.” Nem jobb a helyzet a forradalmi kormányzattal sem: Robespierre a Legfőbb Lény létét és a lélek halhatatlanságát konvent-dekrétumban kimondó beszéde szerint „a törvényhozás tökélye lenne, ha a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül el tudná érni, hogy az emberek tegyék a Jót és kerüljék a Rosszat.”

A Gonosz pártját (pártjait) csak betiltani lehet, s nem a parlamentáris demokrácia részeként kezelni; vele vitatkozni, kompromisszumot kötni, szerződést betartani a Jó elárulását jelenti... A Sátánt csak kiűzni lehet e hazából, követőit pedig kiátkozni. Ha valaki úgy érzi, hogy a kormány e szellemben keresztes háborút visel a honpolgárok egyik fele ellen, pártrendezvényein pedig ördögűző szeánszokat tart, s nemcsak a „másként gondolkodókat” üldözi, ahogy azt a kommunista főideológusok tették, hanem mindazokat kiátkozással fenyegeti, akik egyáltalán gondolkodni merészelnek, az nem érzéki csalódás áldozata. Hanem egy olyan hatalmi tébolyé, amely a szabad választás általi szentesítést összetéveszti a Szent Inkvizíció isteni felhatalmazás-hitével. Az lehet, hogy még négy vagy negyvennégy évre övék marad az ország és a hatalom. Csak az nem lehetséges, hogy ez mindannyiunk kedvét (és merszét) elvegye a gonosznak bélyegzett gondolkodás virtusától, amely által „ember s polgár lehetnék”.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon