Így, a választási kampány finisében inkább tanult politológus kollégákra hagynám a kormányértékelés gyönyörét (a végjátékban meg valamennyi polgártársamra), ám midőn miniszterelnökünk morálteológiai mélységbe és magasságokba süllyed, illetve emelkedik, úgy érzem, az én felségterületemre tévedt, s az etikatörténész visszalőhet. Természetesen a Jó és a Gonosz manicheus világképéről van szó, ahol is a Jó képviselői között találhatjuk a keresztényi karitász inkarnációját, Kövér doktor urat, az angyalarcú Rogán Antalt, hogy a pénzügyi spekuláció S betűs nagymestereiről ne is szóljak, mivel nem értek a monetáris manőverekhez. Amihez érteni vélek, az a Jó és a Rossz küzdelmeként felfogott politika pokoli víziója: a középkori gyökerek még jámborabbak, itt a Sátán (és a striga) patkós-farkas vagy vajákos rontó szellem, s nem a parlamenti váltógazdálkodás alternatív pártja. Ahhoz a modern parlamentarizmusra szükség van, hogy a manicheus világkép alapján meg lehessen tagadni azt: Robespierre azzal utasította el az ellenzék lehetőségét a Konventben, hogy „Franciaországban az erény van kormányon, így a bűn csak ellenez”, s nyilvánvalóan ez utóbbiaknak nem adható legális lehetőség a hatalomátvételre. Ám „Nagy-Britannia parlamentjében szükség van ellenzékre, mert ott az arány van ellenzékben”.
Teljes középkorias pátoszával a restauráció korában jelent meg újra a Jó és a Gonosz kétpártrendszerére redukált politikai pluralizmus, de Bonald, a Főcenzor parlamenti retorikájában. „Minden keresztény kormányzat elsődleges kötelezettsége, hogy biztosítsa a Jók békéjét azáltal, hogy hadat üzen a Gonosznak, az a kormányzat, amely megbékél a rosszakkal, amely kegyelmet ad a bűnösöknek, a jókkal kegyetlen, mivel a jók nem szorulnak kegyelemre, aki nem bűnös, az nem is kér kegyelmet.” A karitász csupán a (keresztény) magánember erénye, a kormányzaté csak a megtorlás lehet. Miképp Krisztus a keresztfán megbocsátott üldözőinek, ám Atyja nemcsak hogy nem fogadta el a kegyelem e gesztusát, hanem „az egész bűnös népre kiterjesztette” az irgalmatlan büntetést (ezért bűnös Bonald szerint az, aki a szétszóródásra ítélt istengyilkosoknak polgári jogokat adna...). Ebből az eszmeiségből nő ki a XIX. század végére a „katolikus, de nem keresztény” formulával jellemzett politikai katolicizmus, amelyben a La Croix és az Action francaise (az ultramontánok és az ultranacionalisták) a Dreyfus-per idején egymásra találtak mint „nemzeti oldal”, s hazaárulásnak minősítették „az emberi jogok védelmét, az állam és egyház szétválasztásának követelményét”, valamint a fair bírói eljárás elvét, ami „egy individuum ártatlanságának kimondását egy egész nemzet bűnössé nyilvánításának árán” kívánja realizálni. Szabó Dezső mélymagyar eszméi különben e felszínes francia forrásból fakadnak, csupán a hugenottákat hagyta ki a Charles Maurras-féle felsorolásból, azaz a zsidók és szabadkőművesek, a liberálisok és szociáldemokraták nemzetellenes erői közül. A morálteológiai ihletettségű politikusok számára ezek a mai napig a Gonosz megtestesítői, akik ellen a Jó reprezentánsainak élethalálharcot kell vívniuk. Toleranciáról szó sem lehet, mivel – miként de Bonald vikomt már kétszáz éve megmondta: „A keresztény hatalom semmit sem tolerál: nem tűri meg a rosszat, mivel megtiltja azt, s nem tűri meg a jót, mivel azt megparancsolja.” Nem jobb a helyzet a forradalmi kormányzattal sem: Robespierre a Legfőbb Lény létét és a lélek halhatatlanságát konvent-dekrétumban kimondó beszéde szerint „a törvényhozás tökélye lenne, ha a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül el tudná érni, hogy az emberek tegyék a Jót és kerüljék a Rosszat.”
A Gonosz pártját (pártjait) csak betiltani lehet, s nem a parlamentáris demokrácia részeként kezelni; vele vitatkozni, kompromisszumot kötni, szerződést betartani a Jó elárulását jelenti... A Sátánt csak kiűzni lehet e hazából, követőit pedig kiátkozni. Ha valaki úgy érzi, hogy a kormány e szellemben keresztes háborút visel a honpolgárok egyik fele ellen, pártrendezvényein pedig ördögűző szeánszokat tart, s nemcsak a „másként gondolkodókat” üldözi, ahogy azt a kommunista főideológusok tették, hanem mindazokat kiátkozással fenyegeti, akik egyáltalán gondolkodni merészelnek, az nem érzéki csalódás áldozata. Hanem egy olyan hatalmi tébolyé, amely a szabad választás általi szentesítést összetéveszti a Szent Inkvizíció isteni felhatalmazás-hitével. Az lehet, hogy még négy vagy negyvennégy évre övék marad az ország és a hatalom. Csak az nem lehetséges, hogy ez mindannyiunk kedvét (és merszét) elvegye a gonosznak bélyegzett gondolkodás virtusától, amely által „ember s polgár lehetnék”.