Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

Szeles és virrasztó barátom okkal hívta már fel e hasábokon az olvasó figyelmét az időjárás és a tömegkommunikáció közti sajátos ok-okozati összefüggésre: azért esik (fúj stb.), mert bemondták.

Ez így van. („Így igaz” – ahogy a tömegkommunikációban, mélyen az ember szemébe nézve mintegy, mondani szokták.) Habár az is lehet, hogy az összefüggés még ennél is szorosabb.

Hogy a két tény egy tőről fakad.

Gyakran hallani: „Azt mondta, esni fog.”

Ki mondta? Mi fog?

Tévedés, hogy a rádió (tévé), illetve az eső. Hogy két alanya van a mondatnak. Nem jók a kérdések. Nincs alany.

„Esik” (es regnet, it’s raining, il pleut, piove stb.); az ilyesmit úgy hívják, hogy impersonalia. Ezek személytelen kifejezések. A jelenségeket, természeti tüneményeket nem valaki vagy valami csinálja. A jelenségek vannak. Tényei a természetnek. Esik, fúj, havazik, dörög, villámlik.

Azt mondta.

---

Megfigyeltem, hogy szeles és virrasztó barátom olyankor szokott időjárás-jelentést írni, amikor Manó már alszik, Panni pedig a nagymamánál van. Könnyű neki. Nálunk az ilyesmi nagyon ritka. Margitunk szinte sosem alszik, Miklós és Mariska pedig nem szokott a nagymamánál lenni.

Mi folyamatos zsivajgásban és teljes létszámban lakjuk a lakást. És ez így van jól, elvégre a mi lakásunk.

A miénk, mondom nyomatékkal. Azért nyomatékkal, nehogy bárki is túl messzemenő következtetéseket vonjon le abból, hogy egyszer-egyszer beengedem. Ha ásítok, tessék elmenni. És addig se tessék lábat asztalra föltenni, hűtőszekrényt nyitogatni, böfögni, fingani, parancsolgatni.

Gábor, vagyis a Klanya, körülbelül tíz éve borzasztóan megütközött, amikor lett egy Tünde márkájú minivizorom. Ő bizony be nem engedné a lakásába ezeket. Aztán telt-múlt az idő, Klanyának gyerekei lettek, sőt, idővel a rendszer is változni kezdett, és akkor vettek ők is egy tévét (Beijing nevűt, színeset). És bizony, beengedték nemcsak a tévémacit (és utóbb Suncharm Barbie-t, My Little Ponyt és a többi kicsiny vérszopót), hanem ezeket is.

Igaz, hogy ekkortájt úgy látszott épp, hogy megtanulnak viselkedni. (Már amelyikük, persze). Nem tettek fel lábat asztalra, nem parancsolgattak. Nem csináltak úgy, mintha otthon volnának.

Azt hittük, ez most már így lesz, és egyre ígyebbül. Vége a szocializmusnak, kommunizmusnak.

Aztán jött a Pálfy Gé.

(„Mi a bajod vele?!” – nézett rám nagyon szúrós szemmel egy Ká Jé nevű hajdani katonatársam, amikor egyszer valamiért sorban álltam a tévé pénztárában, és összetalálkoztunk, és kiderült, hogy a tévénél van, és a Pálfy Gével dolgozott, és én erre nem vágtam egészen pozitív arcot; és ha még csak azt kérdezte volna, hogy mi a bajom vele. Mert mindjárt utána meg azt kérdezte, és még szúrósabb lett a szeme: „Miért fáj az neked, hogy a paraszt visszakapja a földjét?” Nem is tudtam aztán válaszolni egyik kérdésére sem. És elakadt akkor a hajdani bajtársak beszélgetése.)

Szó se róla, a lábát, azt nem teszi föl az asztalra, nem illetlenkedik.

Ízesen beszél, és ez jó.

Csak épp hülyének néz. Bocsánat, rossz szó. Nem hülyének, hanem vendégnek. Mintha ő látna vendégül engem. Hanyatt dől a fotelomban (szó se róla, szerényen, illedelmesen dől hanyatt), és elvárja tőlem, hogy viselkedjek. Hogy én viselkedjek. Ne mondjak ellent a házigazdának. Nem arról van szó, hogy nem tűr ellentmondást. Pálfy Gé türelmes. Mosolyog. Sugárzón, ha jó a hír, és fanyarul, mi több, keserűen, ha újabb ellenzéki ármányról kénytelen hírt adni. Biztat: beszéljek csak bátran, szóljak hozzá én is. A világkiállításról, például. Mondjam el, hogy akarom, hogy kell nekem. Nehogy úgy legyen már megint (keserű mosoly), hogy a szerkesztőségek csakis ellenző véleményeket gyűjtenek be (illetve fordítva), pártállás szerint. Őnála nincs pártállás. Nemzet van, és a nemzetnek kell a világkiállítás. És ez a Hétben is látszik: igenis mindenkinek kell és kell és kell.

Kacsingat rám. Tudjuk, amit tudunk. Fél szavakból értjük egymást. Együtt lelkesedünk és együtt gyűlölünk. Együtt undorodunk az ellenzéktől.

Mi vagyunk a nemzet. Ez nem az én, lakásom, hanem a nemzet televíziója.

Margitot már fürdetni kéne. Miklós éhes, Mariska nyűgös, de hát vége a vendégségnek. Ásított a házigazda, menjünk. Nem én kapcsolom ki őt, hanem ő engem.

---

Hogy bolondokat beszélek? Hát persze. Hiszen nem vagyok normális.

Megírta ezt Makovecz Imre a múlt szombati Magyar Nemzetben.

A neves építész figyelemre méltó gondolattal örvendeztette meg a lap olvasóit. Idézem: „Aki átélte a bolsevik diktatúrát, és az élete úgy telt el, hogy ezzel szemben állt, nem lehet ellenzéki akkor, ha ennek az egésznek vége. A kormánnyal szemben felvetődhetnek kifogások, de normális ember a szabadon választott, törvényes kormány mellett kell hogy álljon.” (Kiemelés a szerzőtől.)

Vannak hibák az iménti két mondatban. Az idegenszerű „ezzel szemben állt” helyett én például azt írtam volna inkább, hogy „szemben állt vele”; a „szabadon választott, törvényes kormány” kifejezésen pedig legalábbis eltöprengtem volna, mielőtt leírom, ha századszor is. Elvégre nem kormányt, hanem parlamentet választottunk tavaly tavasszal. (Igaz, hogy már a választások második fordulójának éjszakáján felhangzott az a szólam, amely azóta is zeng, ezúttal épp Makovecz mester hangján, szépen, férfiasan.)

Mi azonban ne törődjük a hibákkal. Mi annak örüljünk, hogy a mester a tőle megszokottan tőrőlmetszett zsenialitással oldott meg egy nagyon bonyolult kérdést. Foglaljuk össze az állításait:

1. Aki szemben állt a bolsevik diktatúrával, az most nem lehet ellenzéki.

2. Aki normális, az kormánypárti.

A mesternek továbbá bizonyára nincs ellenére, ha a rend kedvéért ehhez hozzátesszük1 még, hogy:

3. Aki ellenzéki, az nem normális.

A makoveczi gondolat makulátlansága érdekében mindazonáltal nem ártana egy füst alatt tisztázni néhány apró részletkérdést is:

1. Mit jelent az, hogy a bolsevik diktatúrával egykor szemben álló ma „nem lehet ellenzéki”? Azt-e, hogy (a) tilos neki, vagy azt, hogy (b) hiába is akarná, képtelen rá?

2. Következik-e ebből a „nem lehet”-ből az is, hogy „aki ma ellenzéki, az mégsem állt szemben a bolsevik diktatúrával”, illetve az, hogy „aki ma kormánypárti, az szemben állt vele”?

3. Azonos-e az egykori antibolsevikkel (aki most „nem lehet ellenzéki”) a „normális ember”?

4. Ha azonos, akkor mondhatjuk-e például azt, hogy „aki most a kormány mellett áll ugyan, de korábban a bolsevik diktatúrát is támogatta, az mégsem normális”?

5. Ha viszont nem azonos, akkor az előbbivel ellentétes következtetésre is juthatunk? („Aki mind a jelenlegi kormányt, mind a bolsevik diktatúrát támogatja, ill. támogatta, az normális.”)

6. ?

• Hátsó oldal