Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A kormány halasztani készül az államháztartási törvény megalkotását. A helyettes államtitkár akként érvel: elképzelhető, hogy nem a törvényt alkotják meg először, hanem az éves költségvetésekbe fokozatosan beépítik annak elemeit. Maga az államháztartási törvény tehát csupán hab lenne a tortán.

Az idei költségvetésben az egyik ilyen szabályozás az volt, hogy korlátozták a költségvetés terhére vállalható garancia mértékét, 4,5 milliárd forintban. A költségvetés 1990 utolsó napjaiban megszületett. Rögtön utána a tortára megint csak odakerült a hab is. Két hét múlva ugyanis a Suzuki „project”-hez „a Kormány egyetértő és támogató nyilatkozatot adott”, amelyből mára a kormány azt a következtetést vonta le, hogy több mint 9 milliárd forintos garanciát kell vállalni, a költségvetés terhére…

Mindez csupán a világkiállításról jut eszembe. Hiszen a garanciavállalatok esetében is bombaüzletről van szó, mint mindig. A parlamenti döntés után a kormány tehát már január 13-án olyan lépést tett, ami májusra már 9 milliárdos kötelezettségvállalással jár, ha megszavazza a parlament. De január óta szerencsére más remek üzletekről is tárgyalt a kormány. Így most már azzal a javaslattal állt elő, hogy a parlament a garanciavállalásra, eredetileg javasolt értéket emelje föl majdnem hétszeresére! Több mint 30 milliárd forintra.

A kormány ugyanis olyan üzleteket szorgalmazott és támogatott, amelyek „népgazdasági jelentőségűek”, „az érintett magyar vállalatok alapvető érdeke”, és számtalan biztosítékkal rendelkezünk az üzlet sikerének biztosításához, szól a kormány érvelése, mellyel a parlamenthez fordul a költségvetés megfelelő passzusának megváltoztatásához. Az 5-10-30 évvel ezelőttihez képest az érvek nem változtak. A különbség csak annyi, hogy ma szükség van a parlament fejbólintására is.

Meg lennék rökönyödve, ha a parlament nem fogadná el a módosítást a költségvetés kezességvállalási korlátairól. S minderről komolyan vehető vita sem lesz a Tisztelt Házban. Az ellenzék sem tesz majd semmit. Az SZDSZ ismét valamiféle nyakatekert, életidegen értelmiségi tehetetlenséggel megideologizálja, miért nem lép föl határozottan. A Fidesz pedig folytatja eddigi, remekül bevált politikáját. Nincs ugyan költségvetési szakértője, hogy ezekben a kérdésekben valóban megalapozottan tudjon föllépni, de szakértő módon elkerüli majd azt, hogy befolyásos rétegekkel – milliárdos nagyságrendű üzletekkel – valóban szembeszegüljön.

Tehát mindez a világkiállításról jut eszembe. Erről pedig a mára elvetélni látszó államháztartási reform fölkent apostolának, Kupa Mihálynak az akkori, két évvel ezelőtti véleménye az Expóról. Akkor sem tagadta rokonszenvét a világkiállítástól, de akkor még, mint nyilatkozta, ideges volt, ha a magyar tapasztalatokra gondolt, s voltak feltételei. Úgy vélte például, hogy szükség lenne egy olyan pénzügyi alapra, amely finanszírozza az összes olyan beruházást, amelyre az Expóhoz szükség van. Függetlenül attól, hogy azokra „egyébként is szükség; van-e. Különben a szokásos „szocialista fővállalkozás” lesz a világkiállításból.

Ma viszont semmiféle biztosíték nincs arra, hogy a költségvetés, vagy az önkormányzatok szerepvállalása, vagy szkeptikusabban fogalmazva áldozatvállalása korlátozott lesz. A költségvetés garanciavállalási kötelezettségének most várható fölemeléséhez hasonlóan a parlament végül is bármikor rendelkezhet a közösségi terhek megemeléséről egy remeknek vélt üzlet védelmében.

S hogy mire való az az üzlet, amelyhez nem találni az üzletet biztosító bankokat? Nem tudni. Ki garantálja, hogy a világkiállítás nem lesz ilyen „üzlet”, amelynek a biztosítási szerződéseit, garanciáit folyamatosan újra és újra kell fogalmazni? Van-e biztosíték ma arra, hogy a világkiállítás – a mai pénzügyminiszter példájával élve – nem lesz szocialista fővállalkozás?

A kormány persze mindent elkövet azért – efelől kétségem nincs –, hogy kockázatait csökkentse. Olvasom például az egyik új törvényjavaslatot, amely a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet kezelésébe adná „a világkiállítás övezetként kijelölt területen lévő fővárosi és kerületi tanácsi közüzem kezelésében lévő beépítetlen földet, parkot és más közterületet”! Maga az övezet ma több mint 300 hektárnyi olyan terület, amely már nem is hab, hanem maga a torta. Észak-Csepel, Lágymányos, az átellenben lévő pesti oldal. Ennek jelentős része kerülne a Kincstár birtokába. A város, Budapest pedig Mándy novellájában érezheti magát. Nézhet, mint a moziban.

S mintha egyre kevesebbeket izgatna a tisztánlátási igény. A négy-öt évvel ezelőtti állapotokba visszarendeződni látszó sajtó – a napilapok vezérletével – világkiállítási kampányával mindent megtett azért, hogy az Expóval kapcsolatos kérdések ne tudatosuljanak. Ma már demokrácia van, megszólaltatnak már sokakat, csak nem egyforma távolságtartással, nem egyforma terjedelemben, s van, akit az első, van, akit az utolsó előtti oldalon.

A világkiállítási kampány előtti legnagyobb sajtóössztűz a vízlépcső melletti volt, emlékezetem szerint. A kettő között azonban – mielőtt az érintettek fölháborodnának – valóban nagy a különbség. Az akkori sokkal inkább parancsolt volt. A mostani már önként és dalolva.


Persze a leglelkesebb önkéntességhez sem árt egy kis olajozás. A magyar sajtóban pedig bőven folyik a kenőolaj. Ezt mindenki tudja, aki egy kicsit is ismeri az újságírók világát. Vezető újságírók – pártatlan főállásuk mellett – gyakorta egy-egy cég, egy-egy minisztérium, egy-egy állami szerv másodállasban fizetett alkalmazottai. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy független újságírói mivoltukban a reklám jelzése nélkül ne közölnének cikkeket lapjukban, másik foglalkoztatójukról. A függetlenség és a pártatlanság jegyében.

Mindez persze megint csak a világkiállításról jut eszembe. Most csak egy példát. A világkiállítás propagandakiadványainak kiadója egy bizonyos Kolosi Tamás szociológus. A kiadványok felelős szerkesztője bizonyos Gál Zsuzsa. A világkiállításról készített egyik közvélemény-kutatást végző cég vezetője az a bizonyos Kolosi Tamás, aki említett magánvállalkozásának révén üzletileg is érdekelt az Expo megrendezésében.

Mit ad Isten, Kolosi kutatása szerint az emberek sokkal nagyobb része pártolja a világkiállítást, mint más közvélemény-kutatók szerint.

A legnagyobb példányszámú magyar napilapban pedig bármiféle szakmai vagy etikai kétely nélkül ismerteti e tanulmány megállapításait az első oldalon a lap munkatársa, egy bizonyos Gál Zsuzsa. Nesze neked újságírói etika s költségvetési pénzek ellenőrzött fölhasználása. (Csak zárójelben: ha van Csurka úrnak bűne a sajtószabadsággal szemben, akkor az az, hogy hatalommániás arroganciájával lehetetlenné tette, hogy nyílt diskurzus alakuljon ki arról, miként születhetne meg a szabad sajtó.)

S nem tehetek róla, de a világkiállításról mindig eszembe jut valami. Például az a tavaly őszi tanácskozás a Városházán, amelyről kisebb terjedelemben számolt be a napi sajtó, mint egy jó kis Palotás-féle nyilatkozatról az Expo mágikus erejéről. Ezen a szürke kis tanácskozáson egy Laki nevű közgazdászocska azt fejtegette, hogy nem tetszik neki a Vállalkozók Országos Szövetsége tisztelt képviselőjének a barikádokkal való fenyegetőzése, amennyiben nem rendeznék meg az Expót.

Ez a közgazdászocska azt kérdezte, „mi van a másik oldalon?” Ott, ahol azok vannak, „akik ebből az ügyből nem tesznek szert haszonra”. Úgy érvelt, hogy a döntéshozóknak őket is meg kellene hallgatnia, mert hogy bölcs döntéseket csak úgy lehet hozni, ha az ellenérdekelteket is meghallgatják az ügyben.

Bölcs döntés? Ugyan már! Itt a világkiállítási úthenger mozog. S ha mégsem az úthenger érvelése alapján döntenek az Expóról? Ekkora optimizmus ugyan nincs bennem, de szeretném már megtapasztalni, hogy volt rendszerváltás.

Ez maga a torta lenne, habbal együtt. Ráadásul nagyobb, mint a kormánynak az Expo-övezet megkaparintása.

• Hátsó oldal