Skip to main content

Hepi-televízió

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Fele elefánt,
fele víziló,
mintha mutogatná
televízió.”
Nemes Nagy Ágnes

Panni lányomnak a „rendszerváltás” a „Happy Elephant”-ban teljesedett ki. Két éve, amikor (már/még) volt értelme majálisra menni, a Népligetben jókora felfújt műanyag elefántot állítottak fel: egyszerre sok kisgyerek mászhatott bele, és ugrálhatott, a műanyag légpárnákon. Kisfiúnk akkoriban még csak anyja hasában irigykedhetett nővérére. Manó lassan már kétéves; úgy látszik ennyi idő kellett ahhoz is, hogy a kormánypárt végképp felismerje: a tömegtájékoztatásnak nincs jobb modellje a „hepi-elefántnál”.

Hungária Nagykávéház

„Parancsolja, hogy szidalmazzák is?” – hangzik a kérdés Örkény misztikus Niagara Nagykávéházában, ahol hosszas várakozás után, fizetség ellenében eldöngölik a kedves vendéget. Hasonlóan titokzatos cél vezérelhette vasárnap este a HÉT csapatát, élükön a Torgyánt dicsőséglistára pofozó riporterrel, amikor a Hungária kávéházban gyűltek össze megbeszélni „a magyar sajtó helyzetét”. Az elpáholásra kiszemelt vendégek azonban nem érkeztek meg; talán érzéketlenek a mazochizmus gyönyörei iránt. A televíziósok, akiknek így elvették a játékát, durcásan bemutatták a távol maradt ellenzéki képviselők üres székeit, régi szép emlékeket idézve. Mielőtt bárki félteni kezdené Pálfy G. szerkesztő urat, hogy az üres székre mutogató Mester Ákoshoz hasonlóan őt is leparancsolják a képernyőről, emlékeztethetünk, hogy maradtak azért vendégei elegen: propagandafelelős kormánypárti képviselők és neves újságírók, akik közül az egyiket véletlenül Pálfy G. Istvánnak hívták. Mindenképpen jó megoldás, ha az ember saját műsorában önmagát látja vendégül: takarékos, hiszen spórol a tévé is, és a szerkesztő úrnak sem kell tükörre költenie. Imigyen önmagának szót adva könnyedén példát mutathat a pártoskodás mentes párbeszédre, s harmonikus nemzeti egységbe forrhat önnön magával. Nyista viszály, nyista egyenetlenség.

Vegyük tudomásul!

„A sajtónak nem feladata egy nép emelt fejét lehorgasztani.” Ha egyes újságírók most elszomorodnának, hogy mit csináljanak, ha még csak nem is horgaszthatnak, ne tegyék, mert itt a válasz: „nagy szükség volna arra, hogy a sajtón keresztül új szellemi energiák kerüljenek be a társadalom tudatába. Hogy tudomásul vegyék az emberek, hogy miféle haladunk, mit kellene megcsinálnunk közös akarattal.” Aki most arra gondol, hogy valami régi brosúra akadt a kezembe, súlyosan téved. Itt az MDF mondja, hogy életkedvet kell csöpögtetni a népbe, s mindenekelőtt a sajtóba. Az már ismét misztikus összefüggés, hogy az „életakarat” felkeltésének miért a fenyegetés a legcélszerűbb eszköze. „Hogyha a lehorgasztott fejek általánossá válnak, és teljesen elszomorodnak az emberek, azután pedig esetleg fellázadnak, akkor ez a független és szabad sajtónak is és az újságíróknak is nagyon, de nagyon rossz lesz, … és ezt a gondolatot nem is folytatom tovább…” Csak sajnálhatjuk az elmaradt folytatást, így csak fogadásokat köthetünk, hogy mi jött volna még helyre, tétre, befutóra. Vegyük azonban tudomásul, örülnünk kell, ha a fene fenét eszik is.

Pálfy G. velünk (az ellenzékkel) tart!

Mert lám, a Hét sajtótízpercéből további életkedvet meríthet még egy hétpróbás liberális is, aki egyébként nem átall – a felelős szerkesztő míves beszédét idézve – „általános megfogalmazásokba beszállni”. Ha a konkrétumokra figyelünk, amint erre felszólíttattunk, kiderül: dehogyis kormánypárti Pálfy G.! Hiszen ő maga is úgy fogalmaz, hogy csak „kormánypártisággal vádolják”, „objektíve és tárgyilagosan” ez azonban csak „bűnbélyeg”. S e vád ellen jól láthatóan tiltakozik is a kedves Pálfy György.

Tudtuk-e például, hogy a taxisblokádban milyen része volt e derék szerkesztőnek? A furfangos tévés túljárt a vezérlőpultnál ülő politikusok eszén. Most csillogó szemmel bevallja: „hogy a tévéhíradó mit tett a taxisblokád ügyében”, hiszen egy „objektív, tényekre alapozott vizsgálat most már azt tudja megállapítani, hogy több volt a blokádpárti megnyilatkozás a tévéhíradóban, mint a blokádellenes”. Barátaink a hídfőtorlaszoknál! Hogy ennek most kell kiderülnie!

De nem kell a múltba fordulni, hogy az ellenzék Pálfy G. Istvánt keblére ölelje. Ez a műsor is bátran feltárja a Nyugodt Erő tévé körüli kapkodásának igazi motívumait, amikor rögzítik Csurka úr elszólása: a tévénél elsősorban „a pénzről van szó és a pénz újraelosztásáról”, arról, hogy a „költségvetésből ki mekkorát tud kimarkolni”. Értjük már, hogy miért kell „új embereknek” a sajtóba bekerülniük? Szenzációs leleplezés. Nem akármilyen szerkesztői teljesítmény!

Alájuk csúsztatni a legitimációt!

Nem csoda, hogy a kormányerők kifogytak türelmükből, ha még a Pálfy G. is ilyen ellenzéki illatú műsorokat szerkeszt. A jogos felháborodás szenvedélyes, talán kicsit konfúz mondatokban jut kifejezésre. Érdemes szó szerint idézni: „most úgy látszik, hogy elértünk egy olyan bizalmi küszöbhöz, amikor … pontosabban elfogyott a bizalom a politika szereplői részéről úgy látszik, vagy egy részük részéről, úgy látszik, elfogyott a bizalom a televízió munkatársai részéről is, azok iránt akik ezt az átalakítást vezérlik, tehát most már alájuk kell csúsztatni ezt a legitimációt, alájuk kell csúsztatni most már ezt a törvényt, alájuk kell csúsztatni ezt a társadalmi kontrollt, mert akkor lehet hogy hetek múlva összeomlik a televízió…” Világos ugye?

Nekem főleg az „alájuk csúsztatott legitimáció” tetszik. Olyan ez, mint a légpárna a Népligetben: lesz sajtótörvény, s akkor lazán, veszélyek nélkül, életvidáman ugrándozhatnak az újságírók, mint a hepi-elefántban a gyerekek május elsején. Csak a hétezer forintos fizetésű szülők állnak tanácstalanul – nekik szóló lap híján –, hogy miből fogják állni a következő menetet.

(Ui. Panni ősszel iskolába megy. Lassan kinövi a hepi-elefántot. Szomorkodik ugyan, de büszke is: ez az ugra-bugra a kiscsoportosoknak való.)
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon