Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Ritkán tapasztalható szellemi és érzelmi bőségben (másfajta nem jutott) láthattunk az elmúlt hetekben jelentős kiállításokat Budapesten. Nem mintha más tavaszokon nem lett volna elég tárlat, de most mintha koncentráltabban s értelmesebben gyűltek volna össze a dolgok. Talán azok a magok keltek ki, melyeket évek óta vetegettek a Műcsarnok vagy a Nemzeti Galéria napszámosai, hogy a város nagyszerű klímája épp most szökkentse szárba őket. Majdnem egy időben nyitott és zárt a napokban két, egymással látszólag nemigen összepasszítható expozíció, melyeket azonban – a mi szempontunkból – nemcsak az a virtuális kényszer-ok kötött össze, hogy – végeredményben a nyelvi rokonságot és a temperamentumot illető közhelyek okán – felmerülhet valami langy közösség az olaszok és a kubaiak között, hanem mert, bármily furcsa is, mindkettő komoly tanulságokkal szolgálhatott számunkra, még ha nem is pusztán és szigorúan a képzőművészet érvényében, hanem valami más szempontból, mondjuk régiesen: kultúrpolitikailag.

Az egyik kiállítás – a hetvenes-nyolcvanas évek olasz művészetét bemutató – a művészettörténeti iméntet idézte meg egyetlen vetületből, a másik pedig az éppen-múlttal tette ezt egy sokkal bonyolultabb, s nekünk fájdalmasabb reflexeket vető tükörben: a kubai tárlat, akarva-akaratlan, a hatalom és a művészet (de ne riadjunk vissza a nagy szavaktól), a diktatúra és a kultúra viszonyának elemzéséhez szolgáltatott adalékokat. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt (1973-ban) Csiky Tibor szobrász azt mondta, teher alatt csak csenevész, sápadt pálmák növögethetnek. Nálunk.

A castroizmus vagy még mindig nem ismeri ezt a mondást, vagy nem így gondolja. Az Ernst Múzeumban – érdemtelenül kevesek által – látott munkák ugyanis valami hihetetlen szabadságról tanúskodnak, úgy is mondhatnánk, a kubaiak egyáltalán nem száraznak. (Ennek persze így semmi értelme, mert éppen hogy nagyon is sokat foglalkoznak az ürülékkel: az exkrementum a kubai művészek kezén mintegy a mennybe megy.) Vagyis nem törődnek a hatalommal, sem a művészetteremtés-mint-teremtés begyulladt szemű és torkú kreatúráival, s ha mégis, azt egészen másként teszik, mint ahogy azt mi itt megszoktuk. Tudom, persze, hogy nekünk ezzel a kiállítással csak a dolog visszfénye jutott, s a lényeghez nemigen férhetünk hozzá, a híreknek s a kiállítás előéletének (hiszen ezek a művek hivatalosan küldettek Ausztriába vagy Finnországba egy-két éve) azonban el kell hinnünk, hogy Kubában a képzőművészet szerepe, reputációja más, mint Magyarországon bármikor is volt vagy lesz. Úgy látszik, ott valami kivételezett helyzet jutott a festőknek és szobrászoknak, hiszen munkáik, ha államilag talán nem is igazán forszírozott, mindenesetre láthatólag nem támadott szamizdatoknak hatnak; a szellemes, nyers és frivol, máskor a hatvanas-hetvenes évek konceptualizmusának latinosán átpatetizált komolyságával elemző munkák egészen egyszerűen semmibe veszik az autarchikus konvenciókat. Meg az európai művészet-kép kánonjait is.

Anarchisztikus tehát a nyolcvanas évek legvégének kubai képzőművészete (mint minden józan és komoly művészet), s szerencsés. Lévén Kuba már eleve a harmadik világban, a helyi festők, szobrászok és installátorok másképp látják és láttatják ezt a pozíciót, mint azok, akik még csak arrafelé tartanak. De félre a cinizmusai, valóban megfontolandók Gerardo Mosquera szavai, aki a kiállítás katalógusának igen jó tanulmányában a következőket mondja: a fiatal kubai művészek „nem azért keresik a gyökereiket, hogy megmutassák, hanem hogy mozgósítsák őket. Egy olyan identitás, mely egy belülről induló cselekvés, nem a kozmopolitizmus elleni igazolványként szolgál a kulturális kolonializmus elleni harc gyermekbetegségében. Ezek a fiatalok, úgy tűnik, ezt kiáltják: az identitás én vagyok! anélkül, hogy érdekelné őket, hogy az okmányok rendben vannak-e. Fesztelenül vállalják magukra a hic et nunc működő pluralitásokat a kubai kultúra alakulásában, mint olyan dinamikus folyamatot, mely mindig az interakciók kereszteződésében van.”

Kuba, s vele minden, ami onnan jön, gyanús persze. Nem az viszont Olaszország, melynek klasszikussá lett kortárs mesterei, a biennálék és documenták – Magyarországon jószerivel még sohasem kiállító – sztárjai nagyvonalúan hűvös vagy hűvösen nagyvonalú kiállítással léptek fel a Műcsarnokban.

A transzavantgárd előtti pillanatot – mely évekig tartott, s tart persze most is – rögzítette a tárlat, mely miközben pontos és mintegy ismeretterjesztőén gondos képet adott, hiszen főművek szerepeltek Pesten, nem merevítette ki a helyzetet.

Elvarratlannak mutatta a szálakat; a konceptualizmus és az arte povera érzelemmel telítődésének, „transzba-kerülésének” útját írta le. Ugyanakkor egy másfajta szabadságeszmény „vizualizálásának”, megfordítva: a vizuális gondolkodás felszabadításának történetét is megfogalmazva (olaszul), mely éppen nem a kubaiak, s általában az afro-latinok plebejus művészetszemléletével vág össze. Az elemi formákra rakott erős fogalmiság és a szikár intellektualizmus, vagy – ezzel egyáltalán nem ellentétben – a sajátos olasz camp beleoldódik az egyetemesbe, a racionális univerzalizmusba, vidáman elvesztve rög-identitását, fittyet hányva a regionális tanulságoknak. A kubaiak a hatalom alatt, az olaszok a hatalom fölött működnek. Dolguk egyszerű, tetteik kézenfekvőek, ám jóval kevésbé elegánsak, mint a mieink, hiszen nem érezhetik a gondoskodás méltóságát, mely magához emeli a gondozottat is.

• Kultúra