Ritkán tapasztalható szellemi és érzelmi bőségben (másfajta nem jutott) láthattunk az elmúlt hetekben jelentős kiállításokat Budapesten. Nem mintha más tavaszokon nem lett volna elég tárlat, de most mintha koncentráltabban s értelmesebben gyűltek volna össze a dolgok. Talán azok a magok keltek ki, melyeket évek óta vetegettek a Műcsarnok vagy a Nemzeti Galéria napszámosai, hogy a város nagyszerű klímája épp most szökkentse szárba őket. Majdnem egy időben nyitott és zárt a napokban két, egymással látszólag nemigen összepasszítható expozíció, melyeket azonban – a mi szempontunkból – nemcsak az a virtuális kényszer-ok kötött össze, hogy – végeredményben a nyelvi rokonságot és a temperamentumot illető közhelyek okán – felmerülhet valami langy közösség az olaszok és a kubaiak között, hanem mert, bármily furcsa is, mindkettő komoly tanulságokkal szolgálhatott számunkra, még ha nem is pusztán és szigorúan a képzőművészet érvényében, hanem valami más szempontból, mondjuk régiesen: kultúrpolitikailag.
Az egyik kiállítás – a hetvenes-nyolcvanas évek olasz művészetét bemutató – a művészettörténeti iméntet idézte meg egyetlen vetületből, a másik pedig az éppen-múlttal tette ezt egy sokkal bonyolultabb, s nekünk fájdalmasabb reflexeket vető tükörben: a kubai tárlat, akarva-akaratlan, a hatalom és a művészet (de ne riadjunk vissza a nagy szavaktól), a diktatúra és a kultúra viszonyának elemzéséhez szolgáltatott adalékokat. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt (1973-ban) Csiky Tibor szobrász azt mondta, teher alatt csak csenevész, sápadt pálmák növögethetnek. Nálunk.
A castroizmus vagy még mindig nem ismeri ezt a mondást, vagy nem így gondolja. Az Ernst Múzeumban – érdemtelenül kevesek által – látott munkák ugyanis valami hihetetlen szabadságról tanúskodnak, úgy is mondhatnánk, a kubaiak egyáltalán nem száraznak. (Ennek persze így semmi értelme, mert éppen hogy nagyon is sokat foglalkoznak az ürülékkel: az exkrementum a kubai művészek kezén mintegy a mennybe megy.) Vagyis nem törődnek a hatalommal, sem a művészetteremtés-mint-teremtés begyulladt szemű és torkú kreatúráival, s ha mégis, azt egészen másként teszik, mint ahogy azt mi itt megszoktuk. Tudom, persze, hogy nekünk ezzel a kiállítással csak a dolog visszfénye jutott, s a lényeghez nemigen férhetünk hozzá, a híreknek s a kiállítás előéletének (hiszen ezek a művek hivatalosan küldettek Ausztriába vagy Finnországba egy-két éve) azonban el kell hinnünk, hogy Kubában a képzőművészet szerepe, reputációja más, mint Magyarországon bármikor is volt vagy lesz. Úgy látszik, ott valami kivételezett helyzet jutott a festőknek és szobrászoknak, hiszen munkáik, ha államilag talán nem is igazán forszírozott, mindenesetre láthatólag nem támadott szamizdatoknak hatnak; a szellemes, nyers és frivol, máskor a hatvanas-hetvenes évek konceptualizmusának latinosán átpatetizált komolyságával elemző munkák egészen egyszerűen semmibe veszik az autarchikus konvenciókat. Meg az európai művészet-kép kánonjait is.
Anarchisztikus tehát a nyolcvanas évek legvégének kubai képzőművészete (mint minden józan és komoly művészet), s szerencsés. Lévén Kuba már eleve a harmadik világban, a helyi festők, szobrászok és installátorok másképp látják és láttatják ezt a pozíciót, mint azok, akik még csak arrafelé tartanak. De félre a cinizmusai, valóban megfontolandók Gerardo Mosquera szavai, aki a kiállítás katalógusának igen jó tanulmányában a következőket mondja: a fiatal kubai művészek „nem azért keresik a gyökereiket, hogy megmutassák, hanem hogy mozgósítsák őket. Egy olyan identitás, mely egy belülről induló cselekvés, nem a kozmopolitizmus elleni igazolványként szolgál a kulturális kolonializmus elleni harc gyermekbetegségében. Ezek a fiatalok, úgy tűnik, ezt kiáltják: az identitás én vagyok! anélkül, hogy érdekelné őket, hogy az okmányok rendben vannak-e. Fesztelenül vállalják magukra a hic et nunc működő pluralitásokat a kubai kultúra alakulásában, mint olyan dinamikus folyamatot, mely mindig az interakciók kereszteződésében van.”
Kuba, s vele minden, ami onnan jön, gyanús persze. Nem az viszont Olaszország, melynek klasszikussá lett kortárs mesterei, a biennálék és documenták – Magyarországon jószerivel még sohasem kiállító – sztárjai nagyvonalúan hűvös vagy hűvösen nagyvonalú kiállítással léptek fel a Műcsarnokban.
A transzavantgárd előtti pillanatot – mely évekig tartott, s tart persze most is – rögzítette a tárlat, mely miközben pontos és mintegy ismeretterjesztőén gondos képet adott, hiszen főművek szerepeltek Pesten, nem merevítette ki a helyzetet.
Elvarratlannak mutatta a szálakat; a konceptualizmus és az arte povera érzelemmel telítődésének, „transzba-kerülésének” útját írta le. Ugyanakkor egy másfajta szabadságeszmény „vizualizálásának”, megfordítva: a vizuális gondolkodás felszabadításának történetét is megfogalmazva (olaszul), mely éppen nem a kubaiak, s általában az afro-latinok plebejus művészetszemléletével vág össze. Az elemi formákra rakott erős fogalmiság és a szikár intellektualizmus, vagy – ezzel egyáltalán nem ellentétben – a sajátos olasz camp beleoldódik az egyetemesbe, a racionális univerzalizmusba, vidáman elvesztve rög-identitását, fittyet hányva a regionális tanulságoknak. A kubaiak a hatalom alatt, az olaszok a hatalom fölött működnek. Dolguk egyszerű, tetteik kézenfekvőek, ám jóval kevésbé elegánsak, mint a mieink, hiszen nem érezhetik a gondoskodás méltóságát, mely magához emeli a gondozottat is.
- Kultúra [6]