(Dr. Hegedűs Sándor)

Óvatos várakozással, de csalódottság nélkül olvastam Mink András cikkét a Beszélő, 1991. április 20-i számában (Utódpárt? Nosztalgia-párt?). Nem azért reagálok mondandója néhány mozzanatára, mert az a nagy megtiszteltetés ért, hogy idézett a „Gondolatok a forradalmi helyzetről” című írásomból (Szabadság, 1991. március 8.), hanem mert sztereotípiáival, érvrendszerével, statikus szemléletével és sértő, lekezelő modorával, lehetőségeink és távlataink bagatellizálásával hamis képet fest történelmi pártomról. Pártocskának minősíti az MSZMP-t, amely „a kiszolgáltatottság és jogfosztottság” nimbusza okán számíthat csak néhány szánalmat érző emberbarát támogatására, s nem a dolgozók napi-távlati, politikai, gazdasági érdekeiért kifejtett erőfeszítései miatt.

Utódpárt vagyunk-e? Annyiban igen, hogy vállaljuk a szocialista-kommunista célkitűzéseket. Ez biztosítja a mozgalom kontinuitását. Annyiban nem, hogy elhatároljuk magunkat elődpártjaink tévelygéseitől. Ez biztosítja a megújuláshoz szükséges diszkontinuitást.

Tanult barátomat áthatja valami fátyolfinom irónia. Ha Mink úr szent komolysággal kezeli az utolsó ítéletet vagy más bibliai látomásokat, s csak a szocializmus vált ki nála gunyoros mosolyt, akkor ezt Sigmund Freud bizonyára azzal a félelemmel magyarázná, mely lelkének mélyrétegeiben rejtőzik.

Cikkírónk szerint az MSZMP a múlt pártja, s bízik abban, hogy jövőtlensége konzerválódik. Ez a remény merő illúzió. Mi azt valljuk, amennyiben az emberiség jövője a szocializmus (s feltétlenül az), akkor a munkáspárt a jövő letéteményese. Nem lehet előttem kétséges: aki a kommunista mozgalmat a visszahozhatatlan múltba utalja, a múzeumi relikviák közé, annak a kapitalizmus az örökkévalóságot jelenti. Talán (nem biztos), a szocializmus első nagy kísérlete kudarcot vallott. Szeretném azonban Mink úr figyelmét felhívni arra, hogy az itáliai, dalmáciai mediterrán kapitalista városállamok is elsorvadtak, de ez nem mondott ellent a tőkés rend történelmi jogosultságának. A középkorba visszasüllyedő Európa Amerika felfedezése után újjáéledt, s a polgári társadalom meghódította az egész világot. A reneszánsz kapitalizmusa után jött a kapitalizmus reneszánsza. De mert ez a jogosultság történelmi, nem lehet azt örökkévalónak tekinteni a delphoi kizárattatás veszélye nélkül. Éppen a tőkés formáció tartozékai: a piac, az árutermelés, a verseny (melyeket a szocializmus viszonyai között is alkalmazni kell), a tőkekoncentráció fogja létrehozni a kapitalizmus meghaladásának feltételeit, akkor, amikor a társadalmi termelés foka már összeférhetetlenné válik a kisajátítás magánjellegével. Ebben a szituációban a szocializmus a történelem parancsa lesz! Vannak azonban nem elhanyagolható szubjektív szempontok is. Mink kolléga implicite szolgalelkűséggel vádolja meg a dolgozókat, hiszen feltételezi, hogy az elnyomó–elnyomott viszonylatba egyszer s mindenkorra beletörődnek.

„A föld azé, aki megműveli” jelszónak párosulnia kell „az értéktöbblet azé, aki megtermeli” jelszóval. Ez néhány mondatban a marxizmus kvinteszenciája. Nincs itt szó megszállottságról, messianizmusról, csupán a társadalmi fejlődés logikáját követő prognózisról.

Nosztalgiapárt lennénk? Aligha! Nem tagadom, bizonyára akadnak közöttünk fundamentalisták, akik visszasírják a múltat, pártom azonban előre néz a szocializmus felé. Ha mégis van nosztalgia a „kádárizmus” iránt, az azt bizonyítja, hogy e korszaknak voltak olyan pozitívumai, melyeket sokan becsben tartanak. A „kádárizmus” alatt a társadalom többsége nem ismerte a kenyér- és egzisztenciális gondokat. A demokrácia és liberalizmus mézével-mázával bevont magyar neokonzervatív kapitalizmusban megismerkedik majd! Tudjuk, a mi modellváltásunk esetén is számolni kellett szigorú megszorításokkal, de kerestük volna a dolgozók számára legemberibb megoldásokat, kisebb súlyt helyezve az úgynevezett vállalkozók érdekeire. A nosztalgia tehát ez esetben nemcsak a javíthatatlan álmodozók menedéke, hanem egyben a fennálló körülmények kritikája is.

Nem vagyunk populisták, szélsőségesek, a realizmus talaján maradva a tömegmozgalomra támaszkodó parlamentarizmus útján (tehát alkotmányos keretek között) leszünk idővel nagy befolyással rendelkező munkáspárt, a közösségi társadalomért folyó harc élvonalában.

Dr. Hegedűs Sándor
történész

• Visszabeszélő