Skip to main content

Nosztalgia

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Tardos Márton: A rendszerváltás hét buktatója (Beszélő, 17. szám)


Tardos Márton „A rendszerváltás hét buktatója” című írásában megismétli, amit oly gyakran hangsúlyoz: a gazdaság átalakítása sokkal nehezebb, bonyolultabb a vártnál. Mindazok, akik a gyors átalakulásban reménykedtek, túlzott derűlátással ítélték meg a helyzetet. Mint írja, nem gondoltunk arra: „hogy az új hatalom gyönge hatalom lesz ahhoz, hogy ilyen nagy változásokat rövid idő alatt, gyorsan, sikeresen végre tudjon hajtani.”

Ezután egy érdekes okfejtés következik. Idézem: „Elképzelhető, hogyha a kádári kormány ameddig erős volt, elég felvilágosodott lett volna, és jobban el tudott volna szakadni a szovjet hatalomtól és saját dogmáitól, akkor fontos lépéseket jobban, gyorsabban tudott volna megtenni, mint a mostani kormányzat, amelynek egy pártja sem rendelkezik olyan tradícióval és olyan igazi átütő erővel az országban, hogy ne kelljen pillanatonként meggyőzni az állampolgárokat arról, hogy jogosan kormányoz.”

A reformközgazdászok – köztük Tardos – sokáig úgy vélték az állami tulajdon túlsúlya és a gazdaság egypárti irányítása mellett megteremthető a piacgazdaság. Hittek ebben a soha nem igazolt hipotézisben, szellemi és erkölcsi tőkéjük túlnyomó részét évtizedekig e nemes vállalkozásba fektették. A vállalkozás azonban kudarcot vallott, a kommunista rendszer urai soha nem szánták el magukat a radikális reformra, a felemás reformok pedig – szerencsénkre – felgyorsították a rendszer széthullását. Belátom, nem könnyű elbúcsúzni a bölcs tanácsadó szerepétől és beismerni, a király hol süket volt, hol gyáva és ostoba, hogy esze ágában sem volt lemondani hatalmának egy morzsájáról sem. Megértem Tardost, ha a gazdasági reform elfogadtatásának esélyeit még ma is latolgatja, hiszen életének egyik nagy kalandja lehetett a reformok sikeréért a számára idegen közegben folytatott sziszifuszi küzdelem. De miért gondolja eközben, hogy az átalakítás esélyei ma kisebbek, mint a múltban lettek volna – amikor be sem következtek. Miért csupán gond, és miért nem előny az, ha egy kormánynak pillanatonként meg kell győznie a polgárokat arról, hogy jogosan kormányoz. Hátha e kényszer – nevezzük az egyszerűség kedvéért demokráciának – az, ami hiányzott, és most végre megvan a szükséges átalakításhoz? Hátha éppen a polgárok nyomásának kell felváltani a terméketlen fülbesúgást ahhoz, hogy létrejöjjön a modern piacgazdaság Magyarországon.

Ha ez a helyzet, akkor a jelenlegi koalíciós kormány teljesítményét is másként kell megítélnünk: amikor megnyerte a választásokat, erősebb, ha úgy tetszik reformképesebb volt, mint illegitim elődei. Nagy baj, hogy elpuskázta a nagy esélyt: nem használta, hanem ostobán eltékozolta a néptől kapott bizalmat és türelmi időt.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon