Merre vezet az út Európába?

Minálunk egy ideje másról se esik szó, mint Európáról. „Csak le ne maradjunk az Európába induló vonatról!” „Hosszú az út Európáig, de nincs más választásunk!” „Csak demokratikus államrenddel állíthatunk be Európába!” Ilyen és ehhez hasonló szóvirágoktól hemzseg a napisajtónk és egyéb publicisztikánk.

De vajon ismerjük-e az Európába vezető legrövidebb utat? És vajon ismerjük-e a helyi szokásokat? Nem leselkednek-e ránk (legalábbis jelen állapotunkban) e tekintetben kínos meglepetések? És egyáltalán, tisztáztuk-e magunkban, mit értünk „Európa” alatt?

Annyit jelent-e Európa, hogy ott pazar bőségben csillognak az óriási üzletházak kirakatai? Hogy nem büdösítenek annyira, nem szennyezik annyira a környezetet, a pompásnál pompásabb autók? Hogy a nap bármely szakában, kivétel nélkül, tökéletesen működik a telefon meg mindmegannyi más, rafinált szolgáltatás?

Kétségtelen, ki is merné tagadni, hogy ezek a külső jegyek is óriási vonzerőt gyakorolnak ránk. De mégse hiszem, hogy ennyi, és csak ennyi lenne az, ami meghatározza minden célunkat, nemzeti törekvésünket, politikánk főirányát. Van ebben a fogalomban: „Európa” valami összehasonlíthatatlanul magasabb rendű. Olyasvalami cseng vissza ebben a földrajzi elnevezésben, aminek jelentősége legfeljebb a kereszténység, vagy a reneszánsz, vagy a francia forradalom eszményeinek elterjedéséhez hasonlítható: és ez a demokrácia.

A demokrácia, abban az értelemben, ahogy itt, a mi kontinensünkön, Európában kialakult. Ahol korántsem a többség uralmát jelenti a kisebbség felett. Ellenkezőleg: a többség részéről a kisebbségnek nyújtott törvényes garanciát jelenti, hogy elismeri, tiszteletben tartja, sőt megvédi ennek a kisebbségnek a jogait, a másságát, a többségtől eltérő jegyeit, ahol (a jövő év utolsó napjától kezdve) azt jelenti majd, hogy az e tömbhöz tartozó államok területén fennáll a polgárok, az árucikkek, és az eszmék tetszés szerinti mozgásának, korlátozás nélküli, teljes szabadsága. És ahol azt jelenti a demokrácia, hogy a mindenkor uralmon lévő kormányt – minőségétől teljesen függetlenül – bárki, bármikor, korlátozás nélkül bírálhatja, szidhatja, támadhatja anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is félnie kellene bármiféle retorziótól.

Nos, a demokrácia fogalmának ilyetén tág, liberális szellemben való értelmezése – valljuk be! – igen messze áll még a mi mindennapi gyakorlatunktól.

Szigorú, minden konzekvenciát vállaló, elfogulatlan önvizsgálatra van szükség. Fel kell kutatnunk, mikor, mivel, mennyiben járultunk hozzá mi magunk a különféle népellenes, népnyúzó diktatúrák fennmaradásához. Fel kell derítenünk, hogy mi magunk mikor, miben, milyen mértekben voltunk fenntartói, haszonélvezői ezeknek a rendszereknek?

Azt mondta Göncz Árpád, köztársaságunk (végre megválasztott) elnöke: a legnehezebben megvívandó harc még előttünk áll. Amíg a mindnyájunk lelkében megbúvó megannyi kis Sztálin, meg Brezsnyev, meg Hitler, meg Szálasi maradványát kíméletlenül le nem lepleztük és ki nem söprűztük magunkból, addig Magyarországon hiába reménykedünk a demokrácia sikerében.

Ehhez pedig mindenekelőtt tiszta, egyenes, egyértelmű, félreérthetetlen történetszemlélet szükségeltetik. Amíg egyvalamit kimondunk ugyan, de ugyanakkor hamiskásan kacsintva annak ellenkezőjét is értjük, addig se itthon, se külföldön, de főleg Európában, soha nem lesz hitelünk.

A Horthy-korszakban elkövetett bűneinknek nyilván megvannak a történelmi előzményei. Trianon után Hitler volt az egyetlen, aki felcsillantotta előttünk, a „Nem, nem, soha!” jelszaván, a „Lesz még nekünk menetirány más is!…” dallamán nevelkedett generáció előtt, a történelmi jóvátétel reménységét. Az vesse rá erre a nemzedékre az első követ, aki ebben a történelmi helyzetben különbül viselkedett volna. De úgy beállítani egy nyilvánvalóan agresszív, imperialista célokat szolgáló, támadó háborúban való önkéntes részvételünket, mintha a bolsevizmus fenyegetése kényszerített volna minket védekezésre, ez megengedhetetlen, felelőtlen magatartás. Ebben a háborúban félmilliónál jóval többen, ártatlan magyar állampolgárok, nyomorultul elpusztultak. Az ő emléküknek tartozunk azzal, hogy nem hazudozunk tovább: nem szépítjük a hibáinkat, de nem hallgatjuk el a fájdalmainkat sem. Rettenetes hibát vétettünk, és rettenetesen megbűnhődtünk érte.

A politikai éleslátás nem feltétlenül velejárója a katonai erényeknek. A magas kor nem automatikus garanciája a bölcsességnek. De ha egy becsületben megőszült, tiszta jellemű, öreg harcos csacsiságokat hord össze az Országházban a Horthy-rendszerről, meg a második világháborúról, akkor nincs mit tenni, mégis csak világosan és élesen el kell határolódni az elmondottaktól.

Máskülönben megtörténhet, hogy rossz vonatra szállunk. Ott kötünk majd ki, ahonnan pedig minden idegszálunkkal elvágyódunk: a Balkánon.