Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

Uram, ez az éved is de furcsa!
Úgy látszik, rosszul böjtölünk.
(Füst Milán)

„Egyre magánérdekűbb a naplóm. Nem az vagyok már, aki néhány éve voltam. A Napló sem az, ami volt. Búcsúzom tőle. Csókolom, jó napot, szevasztok! – írtam 1982. november 1-jén. Kézzel, ha jól emlékszem. Mindenesetre három példányban; a három példányt pedig az előző anyagokhoz igazított számozással egy nagy, kapcsos dossziéba fűztem, hogy azután majd kellő időben a másod- és harmadpéldányt is egy második, illetve harmadik dossziéba kapcsolja az arra illetékes. És ez volt a „Kornis-féle” kollektív Naplóba tett utolsó bejegyzésem.

Jó volt Napló-írónak lenni, és rossz a Naplótól elbúcsúzni. Volt is miatta lelkifurdalásom, melyet nem biztos, hogy különösebben enyhített volna, ha már a bejegyzés pillanatában tudom azt, ami a Napló működésmódja folytán csak hetek múlva válhatott nyilvánvalóvá.

Mert a Naplónak amúgy is vége lett. A kegyelemdöfést egyrészt egy elmérgesedett baloldalvita, másrészt egy rendőrségi házkutatás adta, de nem ez volt a lényeg. A többiek is jobbára elfordultak már ettől a – Krassó szavaival – „szép, öncsaló játéktól.” Ki a játékossága miatt – hiszen volt már komolyabb, igazi szamizdat: a Beszélő –, ki azért, mert ráunt, ki megint másért. A magam kisbetűs naplójának magánérdekűségére hivatkoznom mellébeszélés is lehetett. K. M. alig félévre rá, hogy a saját magánnaplóját megnyitotta a köznek, már 1978 áprilisában bevallotta, hogy őt bizony nem érdekli az, amiről a többiek írnak. Engem viszont másfél évvel később is érdekelt. Nemcsak azért, mert sokukat csak így és most ismertem meg, és mert kedvemre volt az ismeretségük, hanem azért is, mert én még nagyon sokáig igenis bíztam abban, amiben 1977 őszén az ötletgazda: hogy a Napló élettények közlése által is, sőt éppen hogy azáltal, „a »lyukas hetvenes évek« történelmi dokumentumává válik”.

„Innen is vagyok, túl is vagyok, túl is vagyok, nem vagyok sehol. Huszonhat éves vagyok” – írtam 1977. június 30-án, idéztem magamtól 1979 áprilisában. Lenni szerettem volna valahol. Szalmaszál volt a Napló, amibe kapaszkodhattam, mert úgy gondoltam akkortájt, hogy nemigen vannak más ügyeim, csak magánügyek. A más ügyek és végső soron a szabadság hiányát szabadon dokumentálni felszabadító élmény volt.

Hogy aztán tényleg „magánérdekűbb” lett-e 1982 novemberére a naplóm, mint amilyen 1978-ban vagy 1979-ben volt, azt ma már nehéz lenne megállapítani. Talán igen. Talán a Napló változásai tehettek róla. Talán én éreztem meg egy elhúzódó szerelmi kór nyavalygásai közepette, hogy nem lényegül többé közérdekké a magánérdek.

De akkor mit akarok most, tizenhat meg egy évvel később, a ’83-as naplómmal?

Eltelt tizenhat meg egy év. Öregszenek a régi lányok és fiúk. Ennyi idő alatt már megannyi leletté kövül az is, amiből nem lett sem történelem, sem élet, sem irodalom: a sorstörmelék. Lehet turkálni benne. Szemérmesen kihagyni, összevonni, szerkeszteni, csalni. Elcsodálkozni és mást is rácsodálkoztatni a kínzó kérdésre: hát hogy élhettem így? Őszintén megrémülni az akkor lehetséges folytatásoktól. A mitikusan gonosz év, 1984 fenyegetésétől.

A fenyegetés nem vált valóra. 1984 nekem éppenséggel olyan fordulatot hozott az életembe, hogy hozzá képest aztán már a két rendszerváltó év eufóriája is szinte csak ráadásnak tetszett. Felszabadultam. Munkához láttam. A naplóírás abbamaradt.

---

1983. január 1.


Idén valahogy senki se akart szilveszterezni. G.-t úgy kellett elcibálni I. segítségével (aki szintén épp csak hogy rászánta magát), V. nem és nem, G.-ék Párizsban, S.-ék Váradon. T. H. állítólag felpöckölte a hőmérőjét, hátha elhiszi magának, hogy azért nem megy el hazulról, mert beteg. Gé pongyolában fogadott. L. sehol, vagyis a saját lakásában. Az éjfél valahol Csillaghegyen, N. J.-éknél ér. Furcsán bennfentes figurák és lengyel himnusz. Később utcabál a Blahán, I.-től elsodródom, M.-ékkel össze. Aztán a Rabinecben találom magam. Befut Pé. Táncolunk. Meghívom újévi vacsorára. (Megígéri, hogy eljön, tehát alig valószínű. Nem baj.) N. hajnali cédulája az ajtómon.

Január 9.

Ebéd Génél. L. hírei: „új irányvonal”, ifi-tájékoztató Nógrádverőcén, békemozgalmi nagytakarítás stb.

„Happy romantic experiences are possible” – ígéri a Total Horoscope-om. Újabb üzenet a Trabant ablaktörlője alatt.

Mintha tavaszodna. Biztató fény- és árnyjáték, magabiztos naplemente.

Január 12.

Fél-szerződést kínáltak, elvállalom.

Új munka. Új élet is lesz?

Sz. J. mondja, hogy megint hosszú kihallgatások voltak, őt például három órán át kérdezgették. L.-t szombaton kilakoltatják. Gé persze végig akarja csinálni vele ezt is.

Január 15.

Szombat déli verőfény, béke. Az újságban viszont mennydörgő szavak (plusz Aczél-idézetek) ítélik el a békemozgalmi „egyenlősdit”. Lehet, hogy mégiscsak háború készül?…

Tegnap P.-vel Szolnokon. Az Ármány és szerelem helyett én Kroetzöt néztem a stúdiószínházban. Háromnegyed-naturalizmus. Olvashat-e Bizottság-zenére Schweitzer Illustriertét a kispolgár? A büfében V. P. lerajzolja Schiller-jeleneteit. P. I. tökrészeg. Tetszik a büfésnő.

Álom: Sorban állok valahol, valamiért. Előttem erős „zsidó” akcentussal beszélő öregasszony ale, ale közbeszúrásokkal azt magyarázza az eladónőnek, hogy ő „komjáti”, és meséli, milyenek is voltak „Komjáton” a zsidók. Aztán ébredés után bekapcsolom a rádiót; a rádióban épp az izraelita felekezet félórája szól. Egy főrabbi beszél – a „béke angyalait”, a szovjet hadsereget, „államunk békéjét” dicsőíti –, utána a kántor következik. Szépen, szomorúan zeng az ale, ale vagy valami hasonló.

Február 7.

Óriási csönd, nagy-nagy fehér havak mindenütt. Tegnapra virradó éjjel jött a hó, tegnap hónap volt, kirándulás, nevetős hancúrozás a Miska kutyával.

Aztán kínos este a diplomatarezidencián. Géék hívtak, Vasember-vetítésre. Csak a helyszínen derül ki, hogy Vasember nincs, csak Márvány-, és mindegy, hogy azt már mindenki látta, mert nem az a lényeg, hiszen ez egy fogadás. A diplomata hunyorog, a nejével ötször végiggyakorolják, memorizálni próbálják a keresztneveket, picit wallenberges pátosszal kínálják a whiskyt meg a kínai vacsora Szabó László-i képzeletbe illően megvesztegető húsocskáit, kagyló-, rák- és bambuszrügy-falatkáit, pedig – a többiektől hallom – nem akarnak ok semmit ettől a társaságtól, sőt: a vacsora is ezért, engesztelésül mintegy.

A falon Birkut sztahanovista vetített képe, a vállamon N. feje, a kezemben whisky, mögöttem a háziasszony, hallható értetlenséggel, orrhangon kommentálja a filmet. Távozáskor még egyszer elismétli mindenkinek a keresztnevét, és nagyon-nagyon köszöni a látogatást.

Odakint szakad, már-már derékig ér a hó. A kerítésen túl rendőrautók, toporgó rendőrök. Szaladunk, csúszkálunk, gurulunk lefelé N.-nel a lejtős utcán.

Február 11.

Úgy volt, hogy a SZETA-esten mégsem kellenek a hangfalaim az erősítővel, mert F. T.-ék visznek. Aztán este telefon, és kiderül, hogy mégis kell a cucc, a biztonság kedvéért. Illetve nem egyértelmű, mert F. konspirál. Most akkor kell vagy nem kell? Végül viszem. F. csak a liftben világosít fel fojtott hangon a részletekről.

Pokolian szürke idő. Olvad a rengeteg hó, ólmos eső esik. A kocsi nem indul. Nagy baj nincs, sőt „perspektívák nyílnak”. De sehogy se jó semmi se.

Február 17.

Hajt az ideges munkavágy. De csak az idegességem fokozódik, ha bármibe belefogok. Ha kéziratot szerkesztek, miért nem inkább „ollózok”? Ha „zsugorítok”, miért nem inkább Jahnnt fordítok? Ha a vietnami verseken kotlok, miért nem inkább olvasok?

Egyszer csak Autóséletet hoz a kézbesítő. Úgy bukok rá, mintha egyedüli szellemi táplálékom volna. Aztán meglátok benne egy képet – Dr. Ezésez, megyei tanácselnök-helyettes: puha, szétomló eunuch-arc, lebiggyedő ajak, hátrafésült kóchaj, felnyírt halánték, vastag, fekete SZTK-keretes szemüveg, undorítóan hurkaszerű nyakkendő –, és szinte felvinnyogok, olyan rémisztő a név is, a tisztség is, a kép is.

Február 25.

Megszállottan és néha kissé szégyenkezve készülök az estemre. Írtam egy új dalt (Problémás a helyzetem), lejátszottam V.-nek, P.-nek, M.-nek, I.-nek. Megbeszélés J. P.-vel. Dia vagy videó? Nehéz most kívülről látni magam.

Február 27.


Ahogy tetszik a Katonában. Villámlás és zápor közt imbolygó árnyalakok szólongatják egymást: szörnyű játék a szerelem. Tragikus groteszk a hang, a léha Shakespeare-anyag nem mindig bírja.

Pével robogunk az M–1-en. Valahogy Zsámbékról keveredtünk a sztrádára, nem is tudom már, hogyan. Bal kezem a Trabant kormányán, a jobbom Pé haszontalan kezét érinti. Mit keres mellettem ez a no? Honnan hová megyek? Megfordulnék, de nem szabad.

Március 13.

Megvolt az estem a Rabinext-szalonban. A dalok, az álmok, az újságkivágások M.-mel és a videó-áldokumentumokkal. Sz. és P. szerint nem bízom magamban eléggé, azért csináltam műsort.

Debrecenben is jártunk, Ványa bácsit nézni. Hajdúszoboszlón bedöglött a kocsi. Mire megcsinálták, majdnem vége lett a rossz előadásnak. Visszafelé újabb értelmetlen száguldás az éjszakában.

Beiratkoztam az FMK-ba.

Március 25.

Álmomban Mindszenty bíborossal beszélek telefonon. A kiadóban hívott fel, az emlékiratairól volna szó. „Dicsértessék a Jézus Krisztus” – motyogom zavartam, mikor kis késéssel rájövök, kicsoda is o. Közben a szobatársaimra sandítok, hallottak-e. Rakom le a kagylót, mikor végre eszembe jut, hogy hát meghalt már a Mindszenty.

Március 28.

Pasaréten Jeles-vetítés tegnap, a jogi karon meg Bástyasétány 74. A Munkásokban az Oláh-brigád elhatározza, hogy előadja a Prémium című szovjet darabot. Rátonyi mint márványnarrátor, olyan elbeszélő, aki „igazgatja” is a történetet. A hülyeség skálája a magánidiotizmustól mitológiai magasságokig ível. A film egyrészt zseniális, másrészt sohasem fogják bemutatni. De Jelesnek szerintem meg sem fordult a fejében, hogy a cenzort provokálja vele. Az o feje nem normális fej, mert nem ül benne cenzor. A filmbeli gyárudvaron végigbaktató Lenin elvtárs amúgy nem is igen jelképez „többet”, mint a zuhanyozón nyilakat lődözve átszáguldó szittyák vagy a lakótelepi ablakok alatt ábrándos arccal aranyfényben daloló Vámosi János. Gazdag viszont igazán nem csodálkozhatott, ha Aczél vagy ki magára ismert az o történetét „igazgató”, rendező figurák valamelyikében. A Bástyasétány parabola, amit vagy megértenek, vagy nem. Ha nem, akkor semmi értelme az egésznek. Ha igen, akkor betiltják. Úgy hírlik, kilenc év után most mégis be fogják mutatni. Na, akkor ez meg mit jelent?

Április 2.

Tegnap este a Klubban veszekedésbe hajló vita J.-vel arról, hogy szamizdat-újság vagy – ahogy Juli hajtogatja – „egyedi műdarab”-e egy-egy AL-szám. Ha „egyedi műdarab”, viccelődöm, akkor bármelyik Népszabadság-példány is az. Ez aztán teljesen félreviszi a vitát, szerencsére megjön Gy. meg G., és tisztáznak mindent.

A hét elején megint nagy házkutatások voltak. Kedden este én vitten Gét L.-hez. A rendőrkocsik már akkor feltűntek. Aztán átsétáltam N.-ékhez, éjfél után értem haza. Csak másnap derült ki, hogy Gé alig pár perccel korábban ment el tőlem, nem engedték be már L. utcájába se, majdnem éjfélig várt rám, hogy ezt elmondja.

Április 13.

Szabad pártnap a kiadóban, szerkesztőknek kötelező a részvétel. A finom, fiatal KB-titkár, aki fiatalságát meghazudtoló érettségről és megfontoltságról tesz tanúbizonyságot; kicsi, fehér kezének mutatóujjával pontosan rábök a dialektikus lényegre mindig és mindenütt. Gondterhelt szavak arról, hogy a kultúra korlátai épp a kultúra szabadságának a védelmét szolgálják; hogy „a vita helyes, ha van, de újabban vita van, és ez nem jó!”, meg hogy „ahol az irodalom politizálni kezd, ott véget ér az irodalom”. Erre aztán még egy-két jelen levő párttag is felhördült: Jaj! És Petőfi? A közönséghódító bátorságpatronok a végén pukkannak: a szomszédos „nagyvadakat” nem jó ingerelni, bár hallgatni se jó, ugyanakkor viszont – „22-es csapdája!” – ha ingereljük őket, még rosszabbak lesznek. Erre aztán szót kér D., és csak azért is kimondja, hogy a nagyvadakat bizony ingerelni kell. Ráadásképpen elhangzik még egy hazug pletyka T. G. M.-ről, aztán szétszéled a gyülekezet. Elmenőben látom és hallom, ahogy az előadó és D. egymás hátát lapogatva a Ceausescu-udvartartás fonákságain élcelődnek.

Április 16.

Este hallottam, hogy meghalt Illyés. Furcsa hírszomszédságba került a KB-ülésről kiadott, burzsoá nacionalizmust ostorozó közlemény meg az Illyés-nekrológ a Népszabadságban.

K. Gy. megpróbálja újra összegyűjteni, dokumentumnak, a Naplót. Találkoztunk tegnap az E. presszóban, odaadtam neki a nálam levő válogatás címlistáját. Csak o beszélt – a szerinte „baloldali” ellenzék elitizmusát ostorozta szenvedélyes keserűséggel –, mégis mintha engem vizsgáztatott volna. Taszított és vonzott, sajnáltam és tiszteltem, mint mikor gyerekkoromban először megláttam a villamoson, és valami megmagyarázhatatlan okból az emlékezetembe vésődött az alakja. Most is lenyűgözött, de ezt az élményt sincs hova tennem.

Április 25.

Múlt hét vége: Jahnn az erkélyen, befejeztem. Hétfo: pszichodráma, halványan biztató jelekkel. Szerdán itt aludt I. A Békevilágtanács szovjet instruktoraitól kezdve A. elidegenüléséig „minden” összejött neki. (A. munkájával sem tud mit kezdeni. A. történész, azt mondja, azon fáradozik, hogy minél többet „kiszedjen” a múlt és a jelen emberéből, minél többet megtudjon róla, tőle stb. De hát „milyen jogon”?) I. „hontalan”, és hátizsákkal járja a várost. Nem tudja, „mit keres még itt”.

Csütörtökön beszorultunk M.-mel a Nyugatiig húzódó tébolyult kocsitömegbe, késve érkeztünk Ferihegyre. A gép ráadásul egy negyedórával korábban érkezett, az utasok el is mentek már mind. Szétvet a düh. Csak a Bulcsu utcában derül ki, hogy Pé megtelefonálta: hétfőn jön.

Később a még mindig reggeli belvárosban, a Remy teraszán ülünk M.-mel. Haladék. Lassan megnyugszom. Délies érzés hullámzik át rajtam. Jó volna egész nap itt ülni. Nőkről beszélgetünk. Most majdnem boldogok vagyunk, azt hiszem.

Ma reggel olyan jó volt a reggeli napsütésben a repülőtér felé robogni. Számítani rá, hogy Pé most sem jön. Hogy megismételhető ez a robogás.

Május 5.

Tegnapelőtt éjjel betévedtünk (N., É., M. meg én) a Ballada „videodiscóba”. Sötét, büdös, füstös hely, színes videón James Bond üldözi a szovjet ügynököket földön-vízen-levegőben, cigányul kurjongató, nagy bajuszú és jól borotvált, rongyos és jól öltözött, kövér és sovány, népi és urbánus romák bámulják tilos kalandjaikat. A tulaj is roma, mindenki az, csak mi nem. Furcsa külföldi-élmény.

L. szakított Gével. Ügyesen vigasztaltam szegényt.

Napi hír az újságban: Romániában halálra ítéltek egy disznótolvajt.

Május 10.

Tegnap a pszichodráma-ülésen – most először – igazán játszottam. A jelenet a tétovaságát és bizonytalanságát agyonbeszélő szerelmesről és a bizalmatlanságát agyonhallgató lányról szólt. Sikerült a játék. O tényleg agresszivitásnak érezte a piszkálódásomat, amivel szóra akartam bírni. Én meg a hallgatását éreztem agresszívnek, meg azt, ahogy máris dezertálna – „Hazamegyek, álmos vagyok” –, fityiszt mutatva ezzel nekem, aki nem csak arra vagyok kíváncsi: hogy lehet álmos valaki este fél tízkor.

Május 13.


Álmok.

1. Útközben(?) elromlott az autó. Most az oldalára borítva fekszik valami szervizben, senki sem törődik vele.

2. Már megint víz árasztja el a lakást, bokáig ér, úgy gázolunk benne.

(Kivel?)

3. Háború van. Az erkélyről észrevesszük a közelgő ellenséget. Egy lövést leadok, aztán fedezékbe vonulok. Pé elfüggönyöz, én meg betáraznék, de kétségbeesve veszem észre, hogy egy darab töltény sincs. Dobozokat nyitogatok, de nincs bennük más, csak keksz, csempék, ilyesmi. Kint a kertben az egyik házbeli gyerek szaladgál, csak a hangját hallom. Lőnek, jönnek. (Kik?)

Május 18.

A pszichodráma után teázni hívott az a lány, akit a múltkor játékba rángattam.

Magyarázkodott. Sokat gondolkodott a dolgon, beszélni akart velem, semmit sem ért belőlem, azt mondja. Úgy látszik, igazat játszottam. Körülbástyáztak a szavak. Nem mentem teázni.

Május 23.

A múlt kedden szabályos demarkációs vonalba ütköztünk a Szigeten a kertmoziból jövet. Rendőrök hada, autósok kivétel nélküli igazoltatása, csomagtartók átkutatása. M. szerint helikopter is volt.

Szerdán meg ÉS-glosszát írtunk I.-vel az erkélyen. Tűzött a nap, jó volt.

K. K. éjjel a Balettcipőben: „Mindig utáltalak. Itt az idő, hogy szeresselek.”

Június 6.

Semmi értelme a pszichodrámának.

A tegnapi dögunalmas ülés után sörözni mentünk. A sörözőben aztán pillanatokon belül beindult a „valódi” pszichodráma a „csepeli melósokra” hivatkozva „ellenzékieskedés”-ellenes buta népfi-párttaggal és K.-val a főszerepben. K. most azt mondja, nem megy többet, párttag előtt – akinek adott esetben kötelessége feljelenteni őt – nem adja ki magát.

Ha K. lemorzsolódik, én se megyek többet.

Vasárnap P.-vel és Gével Miskolcon, Koldusoperát nézni. Az előadás jó szar volt, a Trabantnak meg kitört a szélvédője. Hazafelé jobb híján feltettem P. olvasószemüvegét, de az se segített, mert süvített a szél. Gyöngyösnél pedig az ég is megdördült, eleredt a zápor, és aztán órákig zuhogott. Egy híd alatt dekkoltunk hajnali háromig. Jót beszélgettünk, nem tudom már, miről.

Aztán tegnap, ahogy a Hamzsabégi úton a biztosítónál végeztem, egyszer csak felnéztem. Tisztára mosott felhők sertepertéltek a tiszta levegős, kék égen. És belém nyilallt, hogy azok ott fent, én meg itt lent… Illetve nem tudom pontosan, mi nyilallt belém, csak hirtelen összeszorult a torkom, és könnybe lábadt a szemem. Vagyis tüsszentenem kellett, de aztán mégse.

Június 14.

Az ÉS-nek nem kellett az I.-vel közös glosszánk. Ja, persze.

Szombaton a FMK-ban összetalálkoztam E. M.-mel, aki azzal állt elő, hogy szerinte hetedik-nyolcadikban én egyáltalán nem az a vékony hangú, frusztrált, dundi kisfiú voltam, akinek hittem magam és akire emlékszem, hanem „az iskola egyik legjobb pasija”. Elképedve hallgattam.

Tegnap a pszichodrámán K. tényleg közölte, hogy kilép, mert párttag van a csoportban, akinek o nem hajlandó kitárni a lelkét, stb. És ezek után persze kitárta a lelkét, és nagyot szerepelt. Nagy vita támadt, a Főnéni tompítani akarta, nevetséges módon valamiféle szerelmi haragszomrád-jelenetté akarta stilizálni. Én is kiabáltam, főként nyilván azért, mert hát tessék, már megint második lettem. Hogy lépek most már ki én?

Június 21.

Úgy-ahogy rendben vagyok, megint egybefolynak a napok, a hetek. Kezdek megint megfeledkezni magamról. Ez egészséges, de nem nagyon jó.

„Rovatvezetői” ügyeimet az utcán intézem: a sarki telefon előtt toporogva tűröm U. T. károgó ordibálását.

A. idegesítően piszkál, hogy igenis váltsak munkahelyet, „az ember ne legyen rabszolga” stb. A kritikaírásról viszont az a véleménye: „tant de bruit pour une omlette”. Bosszúból hajnalig írtam aztán a lengyel filmről. Létezik, hogy elfogadják? És ha nem? A sarkamra állok? És akkor végre eldől valami?

Június 23.

Néhány óra múlva repülök. Aztán holnapután vissza. Kaland!

Ha leesik a gép, I. tartja a gyászbeszédet. Sejtem, miket mondana.

Tegnap este beköltöztettem a K. utcába. Zsúfoltság, bezártság-bűz, kinyithatatlan ablakok. Akkor járt itt utoljára, mikor az érettségire készültünk.

Június 26.


Elmentem, megjöttem. Mit csináltam? Szemlélődtem.

A repülőtérről japán turistabusz visz be, szívességből a városba. Búcsúzáskor megtapsolnak a kis japánok. Aztán már egyedül egy nagyon idegen utcasarkon. Valamerre elindulok a nyüzsgésben, és egyszerre mégiscsak kilyukadok valahol, és a lépcsőn ott ül valaki, épp engem vár. Katonák, sorompók, ágyúk közt szalad a busz egy országúton, a fülemen fülhallgató, a fejemben Vivaldi. Egy tolmácslány szomorú története. Nem utazhat, megbízhatatlan, mert nyelveket tud, de erről meg nem kaphat államvizsgapapírt, mert megbízhatatlan. Jobbra-balra pislog, szégyellősen suttogja a magáét. A története kelet-európai történet, de olyan, ami azért azt is bizonyítja: ehhez a K-Európához már semmi közöm. És egyébként is bűz, mocsok, vicsorogva acsarkodó szomorú, hosszú sorok húsért, zöldségért, szegfűért, mindenért, féllábú koldus cigánygyerek, szemérmetlenül cigit követelő pincérek, tolvaj takarítónők – de ez már unalmas. Szóval őhozzájuk már semmi közöm, és nemcsak azért, mert néhány óra múlva indul vissza a gépem (sőt azt sem tudni pontosan, hogy kerültem ide, kialvatlanul és fejfájósan, idegenkedve nézelődöm egy utolsót ebben a szegény és idegen nagyvárosban), hanem azért is, mert hiszen ez tényleg Kelet már. Ázsia, objektív idegenség, Törökország. (A tolmácslány kövér és izzadtságszagú, vonalas kolléganője, aki járt már Magyarországon, alamuszin így dicsérte Pestet: „Milyen szépek ott az esti fények! Az a sok tarka csillogás! Az a törökös hangulat!” Bosszúból kapott tőlem két szál Marlborót.)

Aztán már M.-mel a reptér szuronyos-géppisztolyos katonák őrizte, nyomasztó épületében.

Keleti családok várnak valami bizonytalan indulásra. Egy asszony imaszőnyeget hajtogat. Kicsit szomorúak vagyunk. Mint két, jobb napokat látott sportoló, útban hazafelé egy harmadrendű helyen tartott harmadrendű bajnokságról.

Otthon kánikula fogadott. Az erkélyen egy halott rigó. Szinte belesültek a tollai a pad piros műanyag huzatába. Mi történt vele? Kétségbeejtő, hogy nem tudhatom meg soha.

Július 12.

Kiléptem a pszichodrámacsoportból. Nem, hát nem akartam én is „eljátszani” a kilépést, mint K. Vagy csak gyáva voltam? El sem mentem. Álságosan őszinte, szép levelet küldtem, olvassák fel azt.

Július 15.

Mégiscsak kimaradt a korrektúrából ez a fél mondatom: „…a második és a harmadik világháború között”. Hát már félni sem szabad?

M.-éknél megismerkedtem egy tizennyolc éves lánnyal, aki nemcsak keletnémet, hanem ráadásul félvér és zabigyerek, sőt sánta is. Lenyűgözően tiszta, őszinte és kedves lény. Csak bámultam.

Július 26.

Viták a cikkem körül. Hogy ezt ne pont most, amikor… Hogy amúgy sem elég jó („van annyira jó, hogy az ember még jobbat várjon”, és akkor viszont talán „még keményebb” is lehetnék) stb. Aztán átírtam, és tényleg jobb lett. És akkor a váratlan fordulat: „Most már nagyon jó, nekünk kell eldöntenünk, hogy leadhatjuk-e. Ha akarja, most már érezheti magát mártírnak.” Ez tetszett.

Július 31.

V. J.-vel meg R.-rel a Szófia teraszán. Jó nézni őket, milyen boldogok, egyrészt. Másrészt ok is azt példázzák, hogy a boldogság mindig valami kispolgári idillel asszociálódik. Hogy vagy, jóllaktál-e, nem vagy-e szomjas, ájlávjú-júlávmi.

Kár.

Augusztus 19.

Most meg népi táncosoknak tolmácsoltam Friuliban.

Hát nagyon jó volt pár napig egy húron pendülni negyven-egynéhány falusi gyerekkel. Nagyon jó volt újra elszorult torokkal bámulni nyolc év után az olasz út mentén az olasz kavicsokat. Vidám fiúkat hátba csapkodni, kacéran is erényes lányoknak udvarolni lankadatlanul. Tudni, hogy mindez nem hazugság, hanem csak módszer az élet elviselhetőbbé tételére. Jó volt még a „delegáció”, a disznó-, róka- és szarkatermészetű sunyi magyar kartársak társasága is: meg lehetett szabadulni tőlük, ok voltak a jóhoz képest a rossz. Jó volt álmosan, égo szemekkel megindulni a síkságból falként kiugró hegyek felé, egy kukoricás szélén leheveredni, gondolattalan, zúgó félálomba hintázódni. És jó volt nem aludni is, tangóharmonika-szóra hajnali négyig-ötig rock and rollt, csárdást, keringőt és kólót táncolni, igazi amerikai ezredes vállát lapogatni: hi, colonel! Sárkányrepülők szálldossák körül a vadul meredek hegyet, fekete füstöt okád a piros buszunk, aggódva nézik a vendéglátók. Aztán hazaút, óránként változik a táj, tolakodóan mutatja föl egy-egy újabb nép a maga jelvényeit, harangtornyait, szlogenjeit. NAS TITO, ordót százméteres betűkkel az ezerméteres hegy oldalából minden olasznak a szemébe a felirat. De Nova Gorica minden utcasarkáról a goriziai várra látni, ahonnan óriási olasz trikolór lobogja a magáét, hajtogatja a véleményét a kettévágott temetőről. A „művelt” csoportvezető tanár úr tájékoztatása szerint Horvátország „többször is” kinyilvánította, hogy elszakadna Jugoszláviától, és kérte, hadd csatlakozhasson Magyarországhoz. De a lányok nem nagyon figyelnek rá. Az egyik a nyakamba csimpaszkodik, leszedi az új walkmanemet, belehallgat az UB 40-mbe.

Ki vagyok én? Giancarlo és Claudia és Gherardo társaságában, mondjuk, valami olaszféle. „Szárd” akcentussal bár, de tökéletesen beszélem az olaszt. Templomba járok, idővel egy kis cukrászdát nyitok. A táncos gyerekek nyírségi világában viszont tiszántúli diftongusaim támadnak, és vastag lábú, pirospozsgás feleségem is lesz jövő ilyenkorra.

Hogy az vagyok, aki vagyok, csak azért van, mert történetesen így alakult. Ha pedig történetesen így, akkor persze kézenfekvő, hogy oda megyek vissza, ahol alakult és ahol így: haza. Otthon, ugye, jól megértetem magam. Otthon nem számít a kétely: hátha az elszelelt harminckét évem is ugyanolyan esetleges csak, mint ez a néhány nap, hátha mindig csak az vagyok, aki éppen vagyok.

Szeptember 5.

Most 269 embernek kellett meghalnia a kommunista világhatalom paranoiás agresszivitása miatt. Lelőtték a repülőt, amin utaztak. Magyarázat helyett most is vádaskodnak az oroszok. Kik ellen? Hát persze, hogy az amerikaiak ellen.

Hitler is a „békét védte”, az angol és amerikai „háborús uszítók” ellen állt ki folyvást. Aki ma azt mondja: antifasizmus, az számíthat rá, hogy megértik. Vajon megérem-e azt az időt, amikor közérthető szó lesz az is, hogy antikommunizmus?


Szeptember 12.


Szombaton buli F. P.-nél. K.-tól megtudom, hogy mindig is úgy látta: állandó feszült védekező állásban vagyok, milyen jó lenne, ha fel tudnék oldódni (úgy, mint o?), nyugi, nyugi. A megállapításában az volt a legérdekesebb, hogy egy egészen közömbös pillanatomban, teljesen váratlanul ért. Borzasztó feszült is lettem mindjárt.

Vasárnap az erkélyen Philip Roth, Beszélő (7.), Nehéz szerelem. Aztán futni mentem. Új útvonalat választottam, ekkorát még sose futottam. Nagyon jó volt. A Fenyves utcától hazakísért N. meg a Miska kutya.

Szeptember 20.

Lengyel filmhét: két első filmes, Kawalerowicz, Wajda. Szinte hihetetlen, de sikerül nekik: akármiről szól egy lengyel film, mindig ugyanarról szól. A krimi, az első világháborús zsidófilm, a rémtörténet, és hát persze Wajda A karmester nagy furcsasága, hogy a gyűlölve szeretett „Lengyelország”, ahonnét szökne és mégsem szökik az ember, a minél gyarlóbb, titokzatosan annál ellenállhatatlanabb „valaki” ezúttal nem valami nemtörődöm anya vagy hűtlen szerető, hanem egy kisszerű, görcsösen tehetségtelen, agresszív és gyenge férfi.

Tegnap itt járt az amerikai alelnök. Őszintén lelkes bámészkodók, amerikai rendszámú fekete óriáslimuzinok, néger testőrök. Amerikai zászló leng a Parlamenten: ilyet se látok még egyszer.

Szeptember 27.

Mikor szerdán V.-nél fölmerült, csak úgy, hogy hát mi lenne, ha falból én venném feleségül azt a kubai lányt, aki cserébe fizetne egy kéthónapos kubai utat, először csak elszórakoztatott az ötlet. Elképzeltem A. megdöbbenését, amint bemutatom neki a néger feleségemet, láttam magamat, amint egy szubtrópusi éjszakán gondolok egyet, és átmászom a feleségem ágyába (hát miért ne, miért épp a feleségemébe ne), sőt hazafelé a kocsiban mondtam is neki: „Én csakis komolyan…” Egyébként humorérzéke is volt, de kellő konspiratív készsége és határozottsága is. K. A. szerint o is jól példázza, hogy a kommunizmus igenis kultúrát teremt: lám, az NDK-ban is micsoda vicckultúra fejlődött ki… Na, szóval, ez vicc volt, aztán meg már mégsem. Az egzotikus ötlet tulajdonképpeni valószerűsége megint ugyanarra döbbentett rá, hogy hát hiszen bármelyik nap új életet kezdhetnék én. Mármint ha akarnék persze.

Tóth Dezső-interjú az ÉS-ben. Már a cím – Szigorítás vagy következetesség? – is egyértelműen azt sugallja: következetesség. A tények viszont ezt kiabálják: szigorítás. A múlt héten a „bonyolult” Hajdú J. utasította helyre kisstílűen Csoórit.

Demszkyt agyba-főbe verték a rendőrök. Lugót – fényképezni akart a Majakovszkij utcában – tegnap behívták, faggatták. Máma meg URH-kocsis igazoltatás és „oszoltatás”.

Kubai tudósítás a Népszabadságban: „…a rovartalanítási kampányban oroszlánrészt vállalnak a szederisták.”

Október 4.

P. lesújtó kritikával illette az E. T.-esszémet. G. segítségével meggyőztem magam róla, hogy ez csak az o „szuperkommersz” dolgok iránti érzéketlenségéből fakad. De azért még kétszer újraírtam. Végül is simán elfogadták. „Látszik, hogy a maga barátja csak leült, és gépbe verte” – mondta G.-nek a főszerkesztő.

Október 20.

A négy héttel ezelőtti JAK-állásfoglalás szövegét ma este olvasták be a SZER-ben. „Kultúrpolitikai válság?” Aztán most azt is hallom még S.-től, hogy Demszky ellen vádat emelnek hatóság elleni erőszak (!) miatt.

A dobozban ott lapul a kék útlevelem, és vészjelzéseket ad le ultrahangon.

Október 29.

Tegnap este I.-vel a Jogi Karon. Tóth Dezső miniszterhelyettes „beszélgetett” vagy négyszáz diákkal. De nem o volt a főszereplő, hanem T. G. M.

Egy kép most már mindig megmarad. Ketten ülnek az asztalnál. Bal felől a miniszterhelyettes, koncentrikusan be-begyűrődő arca közepén keserves cigaretta füstölög, minden egyes szívásnál kis híján örvény nyeli el a szivarkát. A miniszterhelyettes jegyzetel, nemhiába miniszterhelyettes. Jobb felől a szürkén szürke vitavezető, most különösen igyekszik semmilyen lenni. Mert végtelen türelmű kettősük közt ott a mikrofon, a mikrofon mögött pedig T. G. M.

A szakálla már-már prófétai, a hangja viszont, ha meg-megbicsaklik is, inkább csak tiszteletlen. Pedig o még a tapstól-dobogástól is inkább eltanácsolná az egybegyűlteket. A hatalom képviselőit a hatalom ellenzőivel egyneműsítő hibás körről beszél; a csapdáról, amelybe most már nem kéne beleesni. Lám, a JAK is lényegében kérvényezte egy hónapja, hogy ne kelljen többé kérvényeznie… Ehhez képest igazán csak tréfás poén az az ÉS-főszerkesztői levél, amely a határozat publikációját így utasítja el: „Kedves Barátom! Áprilisi tréfája eljutott hozzám. Kár, hogy már október van. Isten Önnel”, aláírás. „Mi nem tiltakozunk és nem is kérvényezünk. Mi szabadságot akarunk” – kezdi és fejezi be T. G. M.

Tapsvihar, dobogás újra meg újra. Bekiabálások. „Naiv” igazságok, hülyeségek is elhangzanak, persze.

Az 1970-es, éjfélbe nyúló Kari Gyűlés jut eszembe, és hirtelen többszörös szégyen fog el. Nemcsak a magam akkori, zavaros szerepjátszása, hanem az egész akkori felnőttesdi-ülésezősdi játék, azok miatt a máshonnan és más időkből átvett fogalomködök miatt, amelyekbe a mi akkori – amúgy tökéletesen indokolt – rossz érzéseinket burkoltuk; azok miatt a mesés álruhák miatt, amelyekbe az izgágaságunkat, mint kényszerzubbonyba, belekényszerítettük. Ezek a húszéves fiúk és lányok odarakták a szánalmas hivatalnok asztalára azt az aláírásívet, amit a rendőri akcióból meg tudtak menteni, és újra meg újra rákérdeztek: hát ezzel meg most mi lesz? Hát persze, hogy semmi se lesz. Ezzel és most semmi se. De ok fütyülnek a miniszterhelyettes közhelyeire: hogy ugyanis aki betéved a politika „övezetébe”, az számoljon a politika sajátos szabályaival. Ezeknek a gyerekeknek – szemben a mi egykori önmagunkkal – nemhogy nem élvezet a politika sajátos szabályainak az elsajátítása, a politizálás rítusainak céltalan szimulálása, hanem egyenesen hányinger fogja el őket ebben az „övezetben” éspedig éppen az övezet szürkén szürke urainak sajátos szabályai miatt.

Akármi lesz, akárhogy is, új és nagyon egyszerű szabályok vannak itt (újjá?)születőben. Ezek a diákok például, ugye, nem „funkcionális alapszervet” meg más ilyen marhaságokat akarnak. Hanem – úgy van, bizony – szabadságot. Persze mi is azt akartunk. Csak nem így hívtuk, és szégyelltük volna, ha így hívja valaki. És képzetlennek, tájékozatlannak és hülyének néztük volna azt a valakit.

November 1.

B. elmagyarázta Vas István múltkori Marx-versét. Szerinte V. I. megjegyzéseiből kivehetően, és V. I. „csavaros zsidó eszét” követni próbálva valószínűsíthető, hogy V. I. „az oroszokra” célzott, amikor a kommunizmus kísértetétől rettegőkről írt. Hiszen – úgymond – ok azok, akik félnek vagy nem félnek olyasmitől, ami csak az amerikaiaknak van: „a rakéták robbanó töltetétől”, „az űrbeli mesés lézersugártól”. Hát nem tudom. Mindenesetre olyan nekem ez a vers, mint a múltkor Sz. hajtókáján a Lenin-jelvény: akármit gondol róla o maga, tudnia kell, mennyivel kézenfekvőbb a félreértés.

Megvagyok a szonettfordítással (El enigma de la amante horrible), élveztem, sikerült. Új keletű Vas I.-hatás: némi játékos igényesség. Kipróbáltam néhány ciki rímet: markolt – nyaktól; felránt – halott tárgy; harsant – lassan.


Kár, hogy költő most már nem lehetek.

November 8.

Hosszú ünnep, semmit sem csináltam. Tegnap kirándultunk N.-nel. Tévé, bor, cigaretta. Arany ősz.

Andropov úr nem volt ott a dísztribünön. Andropov úr is ki fogja lehelni hamarosan a lelkét, Andropov úr helyett most a hadügyminiszter mozgatta a tenyerét a dísztribünön.

Meg egy másik szenzáció: képrablás! Eltűnt a Szépművészetiből egy Raffaello, egy Tintoretto meg még ez-az. Egyszer már részletesen ismertették is a képeket, de aztán a raktáros (?) kiderítette, hogy az egyiket tévesen hiányolták, más tűnt el helyette.

Árvíz, árleves, végre valami érdekes.

Egy álom: valahogy fegyver került hozzám. Elhatároztam, hogy megszabadulok tőle. Megvan a megoldás! H.-nak adom nagy titokban. H. köszönettel átveszi, és akkor villan csak belém a felismerés, hogy hát ezt valaki használni fogja. Bűntudat fog el. A kukába kellett volna hajítanom azt a vackot.

December 11.

L. üzent K. S.-en keresztül, hogy küldjem hamar az adataimat, mert ösztöndíjat szerez. K. S. a kiadóban fennhangon, többek füle hallatára ismertette a tényállást; K. É. kommentálta is: szerez nekem ösztöndíjat az ellenzék, ha a minisztériumtól nem kapok.

A. dühöngött, amikor elmondtam neki. Kórházba vonul a strumájával, izgágán búcsúzik az élettől.

Hazugságok és alamuszin joviális ferdítések. Ostoba és ügyetlen kapkodás a vihar előtti, bizonytalan csendben. Bárcsak történne valami. Ebben reménykedem, és ettől rettegek.

December 22.


„Rendőrökre támadt az autós” – írja bizonyos Szűcs az Esti Hírlapban a Demszky-per kapcsán. Ki érti ezt? És kinek szól? Hogy nem annak, aki érti, azt biztos. Akkor mi értelme az egésznek?

Álom: cikket kérek Pozsgaytól. V. súg, miközben telefonálok: népi-nemzeti legyen a cikk. Pozsgay értetlenül hallgat.

December 31.

Jó lenne összefutni ma este azzal, akit a múltkor S. mellett láttam a Klubban. Ő majd… Majd minden megváltozik. Jó lesz, jó lesz. Jöhet a Gonosz Év.

• Beszélő évek – 1983