A most oly divatos – és sokak által nagyon is vágyott, jó és rossz értelemben igencsak százféleképpen hasznosítható – regionalizmus eszméjét is illusztrálhatná többek között az Ernst Múzeumban nyílt kortárs horvát képzőművészeti kiállítás, mely azonban inkább „csak” jó és komoly, igen komoly tárlat.
Pici, finom kiállítások sorjáznak most egymás mellé; talán azért, mórt nincs hely a nagyoknak – a valószínűleg most még látható egyetlen méretesnek, a nemzeti galériabeli Stúdió-tárlatnak egyrészt lassan vége, másrészt, mert jobbára művészeten kívüli szempontok szerint válogatódott anyaga a művészet szempontjából így elemezhetetlen, kívül esik a befogható (márminthogy az én kapacitásommal átlátható) tartományokon –, és persze pénz sincs, pénz nélkül pedig nem lehet grandiozitásra törekvő kiállítóművészetet csinálni.
Apró zugolyokban zajlik tehát a pesti télutó vizuális zsúrja, ré
Én például úgy gondolom, az idegen szép.
Az idegenhez képest mi például meglehetősen szürkék, unalmasak és érdektelenek lehetünk. Azt nem mondom, mert persze nem mondhatom anélkül, hogy hazugságba ne bonyolódnék, tehát nem mondhatom, hogy csúnyák lennénk, ám az idegen szép. Talán nem szebb nálunk, talán épp olyan szürke, unalmas és érdektelen, de legalább olyan szép. Vagy nem. Talán legalább olyan csúnya.
Az idegen szép.
Én például nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz most a történeti festészettel és az emlékműszobrászattal.
Mint valami – valószínűleg – soha körbe nem érő, hatalmas panoramikus mű darabjai, úgy rakódnak, nem össze, inkább szét Somogyi Győző munkái a kezdetek, a hetvenes évek eleje óta.
Első publikussá lett grafikái, a fekete-fehér szitanyoma tok a bennelét vállalásával, a teljes empátia mozdulatával rögzítették a megszomorítottak és megnyomorítottak történelmét. Munkái komponálatlanok, töredezettek és tagolatlanok voltak, mint az élet színterei: figurái szomorú és csúf bábokként befejezetlen mozdulatokba merevültek, tájai a világ végét formázták.
Koncz András Vigadó Galéria-beli kiállításának katalógusában elég pontos és bőséges magyarázatot ad arra, miképpen jutott eszébe, hogy a XVIII–XIX. századi francia virágmintás tapétát kvázi összeházasítsa a XX. század elejéről-közepéről való testkultúra-, sport- és munkaábrázolásokkal, s hogy miért illeszti mintegy közibük az egyetemes képzőművészet néhány nagymesterének szimbolikus érvényű motívumát.
Én pedig úgy gondolom, hogy a Fővárosi Bíróság 1991. november 5-i végzése, mellyel megtiltja az Új Hölgyfutár már mindenki által jól ismert számának már mindenki által jól ismert címlapjával együttes közlését, jó és helyes döntést rögzít.
Karátson Gábornak az elmúlt négy-öt évben festett képei – technikájukat és témáikat tekintve – nem különböznek a korábbiaktól. Csupa régi anyag és eljárás: tojástempera, fatáblára ragasztott vászon, lassan „fejlesztett” felületek, s a kép tárgya mindig valami hír a világból, a nagyvilágból egészen pontosan.
Amikor először találkoztunk, ’76 táján, csöndes voltál. Mint aki mindennek az elején, vagy épp fordítva, sok mindenen túl van. Tényleg, min voltál már túl?
Gimnazista koromban, 1970 körül, szobrász akartam lenni. Csináltam egy szobrot. Ez egy bolha volt, méteres, nagy bolha dróthálóból, fűrészlap lábakkal, és nem tudtam hova tenni. Mikor elköltöztünk, ott kellett hagyni a kertben. Nem lehetett a bolhával költözni. Ezért úgy gondoltam, hogy szobrász nem leszek.
Hol láttál te bolhát?
Volt egy könyvem, a Rovarvilág, és abban.
Elhülyéskedhetnénk, esetleg fölemelkedhetnénk valami savanyú filológiai-jelentéstani lecke magasságába a Lajos utcai kiállítóházban a múlt héten nyílt kiállítás címe – Emblematikus törekvések I. – olvastán, ám ne tegyük, bármilyen értelmetlen is a dolog, bármennyire mást is jelent a két fogalom együtt és egymásra vonatkoztatva, mint amit végeredményben a tárlat maga ábrázol.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 12 hét
9 év 37 hét
9 év 41 hét
9 év 41 hét
9 év 43 hét
9 év 43 hét
9 év 43 hét
9 év 45 hét
9 év 46 hét
9 év 46 hét