Már a francia új realizmus és az amerikai pop art sem vetette meg az édességet a művészeten (ezt elírtam: egy másik határozóragot, a -bent akartam használni, de talán pontosabb mégis az, ami véletlenül adódott); szóval, a hatvanas évek is szívesen nyúlt a cukorhoz bizonyos dadaista hagyományokat követve, a méz azonban mindig epével keveredett, a cukormáz alatt tüskék meredeztek.
Lehet, hogy régen színház volt az egész világ, ma inkább – a mienk legalábbis – peep show.
A peep show is egyfajta világmodell.
Richard Longnak, az angol kőhalomrakó mesternek, amúgy a land art egyik legjelentősebb művészének fehér dolomitból rakott munkája mellett ácsorogva inkább a falakat bámultam Rochechouart XV. századi kastélyának dísztermében, ahelyett hogy valóban odafigyeltem volna a francia művészettörténész-külügyi tisztviselő önérzetet nem nélkülöző előadására.
A helyzet
A díszudvaros neobarokk palota az előkelő nyolcadik kerületben található. Mármint a párizsi nyolcadikban, a rue Berryer-n. Az állami és alapítványi pénzekből fenntartott Hotel des Arts-ban kiállítótermek, dokumentációs központ és egyéb, a képzőművészetet „kiszolgáló” intézmények működnek, éppúgy, mint maga az épület: állami és alapítványi pénzekből.
Ilyen az úgynevezett Videomuseum is, mely 1987-től egy igen egyszerűnek látszó munkán dolgozik: a franciaországi közgyűjteményekben őrzött XX.
Konkoly Gyula, az 1970-ben Magyarországról eltávozott festő most visszamutatkozik.
A közelmúltban az osztrákokkal, a németekkel a dánokkal, a finnekkel és a hollandokkal volt csoportkiállítások után most a szlovákokkal állnak párban a magyarok a Műcsarnokban.
Az Oszcilláció című tárlat – melyet először Komarnóban rendeztek meg, s az, a hírek szerint, nem volt pontosan azonos a budapestivel – egy igen közelinek látszó világ képzőművészetéről ad képet. Ám minden közeliség, szomszédság, a közös múltról és jelenről mondott banalitásözön ellenére sincs (volt) sok fogalmunk az ott született értékekről, s gondolom, nekik sem a mieinkről.
Egy hétig fürkészte a járókelőket a Csontváry-terem kirakatában Szkok Iván homorú és szomorú panoptikumának nem épp legfrissebb darabja, a ragadós tekintetű öntvény mint a hét műalkotása a Képcsarnok számára (mert hát annak, aki le tudta venni szemét a gipszasszonyról, aki kivonhatta magát a festett delej alól, annak talán nemhogy egy hétig, de néhány percre sem volt alkotás a mű, csak tárgy magában), szóval Szkok munkája, ha másra nem, a képkereskedelem hamisságára mindenképpen figyelmeztet, önkéntelenül is.
Pauer Gyula és Méhes László régi lel
Az 1967 óta rendezett Országos Kisplasztikai Biennálék mindig kis kiállítások voltak. Nemcsak azért, mert nem jutott számukra különösebben nagy hely – Pécsett, ahol ezeket a tárlatokat a kezdetektől befogadják, majd kinyitják, nem is igen akad méretes tér ilyesfajta ügyek számára –, hanem mert mindig dúlt valami fontosabb is e nemben. Egyrészt a híres biennálék, melyeknek, ha végeredményben semmi közük nem is volt egymáshoz (s a legkevésbé hozzánk), volt annyi erejük, mellyel „kívülről” is elnyomták a mi kis itthoninkat.
Ha jól emlékszem, nagyjából a nyolcvanas évek közepe óta rendeznek többé-kevésbé rendszeresen párkiállításokat; olyan tárlatokat, melyeken magyarok mellett vagy éppen velük szemben egy másik ország művészei is előlépnek. Úgy rémlik, a Fészek Galériában lett ez praxissá, s „honosodott át” onnan a Műcsarnokba, és bár másutt is meg-megpróbálkoztak ilyesfajta bemutatók rendezésével, e két hely a páros menetek igazi otthona.
Az egymásból fejlődő és egymásba indázó fogalmak sajátos és jellegzetes, egymástól látszólag befoghatatlanul távoli képi formákban öltenek testet a párizsi Konok Tamás és a pécsi Gellér B. István munkáin.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét