Skip to main content

Hajdu István

Hajdu István: Ideiglenesen és átmenetileg


Amikor a Legújabbkori Történeti Múzeum geometrikusán kaotikus, nyomasztóan vörös-márványos, minden szándék dacára rosszul világított, magyarul sötét lépcsőjén fölfelé, majd lefelé, először pre-, később posztkoncepciókkal bíbelődtem, s a földszintén a lenyűgöző mongol őslények térdéhez dörzsölőző, zsizsikelő és táncikáló gyerekhadakon kétszer, oda s vissza is átvágtam, arra gondoltam, lesz itt az iróniának bőven tere, lehet viccelni a hely szellemén és egyebeken (a genius locin többszörösen is és a legkegyetlenebbül).

Hajdu István, Sváby Lajos: Levélváltás a Képzőművészeti Főiskoláról


Tisztelt Rektor úr,
Kedves Sváby Lajos!


Titkárnőd által küldött üzenetedhez híven írásban teszem fel kérdéseimet, bár meg kell mondanom, furcsállom, hogy a beszélgetésnek (interjúkészítésnek) miért ezt a formáját igényelted. Sem ellenséged, sem barátod s újságíró sem vagyok, aki(k)től esetleg rutinból tartanod kellene, így igazán nem értem, miért ne találkozhattunk volna.

Első kérdésem mindjárt ez: miért választottad ezt a meglehetősen merev eljárást?
A második: 1990. novembertől 1991.





Hajdu István: Tavaszi futamok II.


Bizonyos, hogy csak erőlködve és erősködve lehet analógiát találni napjaink Magyarországa és a húszas évek Németországa között, amint annak a művészetszemléletnek, pontosabban szemlélettechnikának sincs igazán köze korunkéhoz, melyet a Nemzeti Galéria némileg eldugott harmadik emeleti folyosóján a napokban megnyitott kiállítás reprezentál.

A weimari idők józan és nyíltagyú világlátása talán – s itt most mégsem kellene tétováznunk, mondjuk tehát inkább, hogy biztos –, egy dologban azonban hasonlít a kilencvenes évek magyar gondolkodni igyekvőinek mentalitására: illúziótlan s


Hajdu István: Tavaszi futamok I.


Ritkán tapasztalható szellemi és érzelmi bőségben (másfajta nem jutott) láthattunk az elmúlt hetekben jelentős kiállításokat Budapesten. Nem mintha más tavaszokon nem lett volna elég tárlat, de most mintha koncentráltabban s értelmesebben gyűltek volna össze a dolgok. Talán azok a magok keltek ki, melyeket évek óta vetegettek a Műcsarnok vagy a Nemzeti Galéria napszámosai, hogy a város nagyszerű klímája épp most szökkentse szárba őket.

Hajdu István: Iskola a halálán

Beszélgetés Károlyi Zsigmonddal


– Idén a bronzpermet már téged sem került el: megkaptad a Munkácsy-díjat. Nem szeretném, ha fanyalognál, s csak a szégyent emlegetnéd.

– Persze, örülök, hogy valakinek eszébe jutottam, s a szövetség festőszakosztálya rám szavazott. Szóval, jó érzés, hogy vannak, akik szeretik a munkáimat. Másrészt mit jelent egy ilyen díj? Érem, oklevél, egy kis pénz. Eszembe jut például a közhely: „Munkácsy, a legnagyobb magyar festő, aki egyetemes szintre emelte a magyar festészetet, megkapta a párizsi aranyérmet.” Mikor? A porosz–francia háború küszöbén.


Hajdu István: Petőfi a pályán


Azt hihetnénk, Petőfi a lánglelkek materializálódási versenyén, a bronzba, kőbe, olajba és egyebekbe merevülési számban az élen vagy legalábbis az érmesek között végezne.

Hajdu István: Az utópia piaca

A Budapest Art Expo


A vágyott közép-európaiság nemes ideájához méltó Közép-Európa ma utópia.

A közös kukoricára térdepeltetett nemzetek lassan föltápászkodnak, de zsibbadtságukat feledve máris acsarkodnak egymásra; gondolatközösségről beszélni merő naivitás. Történelmi paradoxon, de hatvan-hetven évvel ezelőtt az egymással szembefeszülő és gyűlölködő országok – miközben nem lehetett olyan kicsiny kanál, melybe ne tudták volna a másikat belefojtani – a civilizáció bizonyos szférájában egyformán gondolkodhattak, azonos módon működhettek, s ezt tudták is egymásról. Közép-európaiak voltak.


Hajdu István: Művészeink

Egy divatjamúlt birtokos szerkezethez
Hatszemközt a sárkánnyal


Nincsenek hát már művészeink, ami természetesen nemcsak annyit jelent, hogy a port egy egyszerűbb, kevésbé atyáskodó, semlegesebb szövegkörnyezetben verik fel vagy el körülöttük vagy rajtuk (olykor egyszerre mindkét irányt és módszert alkalmazva), hanem azt is, hogy – egyszerűen – a hatalomnak nincs művésze, épp most anélkül van.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon