Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Bizonyos, hogy csak erőlködve és erősködve lehet analógiát találni napjaink Magyarországa és a húszas évek Németországa között, amint annak a művészetszemléletnek, pontosabban szemlélettechnikának sincs igazán köze korunkéhoz, melyet a Nemzeti Galéria némileg eldugott harmadik emeleti folyosóján a napokban megnyitott kiállítás reprezentál.

A weimari idők józan és nyíltagyú világlátása talán – s itt most mégsem kellene tétováznunk, mondjuk tehát inkább, hogy biztos –, egy dologban azonban hasonlít a kilencvenes évek magyar gondolkodni igyekvőinek mentalitására: illúziótlan s épp ezért némiképp riadt kritika árad mindenünnen, mert ugyan a keménység nem ismer határt, de esélyt sem nagyon. (Hogy ott mennyire nem is volt, azt ma már persze tudjuk. Ennél csak az lehet-lesz kínosabb, amikor hatvan-hetven év múlva velünk bíbelődve derül ki esélytelenségünk)

Azt hiszem, hogy a diktatúráktól eltekintve, egyetlen polgári társadalmi struktúra sem veszi zokon – vagyis nem teheti meg –, ha a művészek bírálva szeretik vagy szeretve bírálják, s talán attól sem sértődik vagy sérül halálra, ha éppen gyűlölve elemzik s elemezve gyűlölik, miközben nem feledik függőségüket. A függve gyűlölség a dolog dialektikájához tartozik mindörökké, mint ahogy az a tény is, miszerint a kritika tárgya – a valódié – sohasem a társadalom maga, hanem a hatalom szerkezete. Kállai Ernő a húszas években Georg Groszról írva bizonytalansággal, s majdnem kétszínűséggel, mindenesetre elvi gyengeséggel vádolta a korszak – s a várbeli kiállítás – egyik legjelesebb protagonistáját, mert az erős és deklarált baloldalisága ellenére sem volt képes a munkások számára készített röplapjain, tanító célzatú rajzain egyfajta demagóg modoron felülemelkedni, miközben utálata a hatalommal szemben féktelen és kiváló tettekre sarkallta. Kállai szavai – akarva-akaratlan – nemcsak arról tanúskodnak, hogy elkötelezettként félreértett valami lényegeset a politika és a művészet viszonyáról, de arról is, hogy közvetve pontosan megsejtette a szocialista realizmus eleve beépített ellentmondását és értelmetlenségét is. Mindez csak azért érdekes, mert Grosz és Otto Dix dadaista expresszionizmusa, Kathe Kollwitz klasszicizálódva is reménytelen realizmusa, Christian Schad perverz pontoskodása, Karl Hubbuch, Rudolf Wacker vagy Anion Raderscheidt száraz Neue Sachlichkeitje – a jelmezzé, kellékké öregedett rekvizítumokat elfeledve – stilárisan sem akárhogy, de életszerűségét tekintve igencsak aktuális. S nem is a közhelyek szintjén: nem pusztán a társadalmi igazságtalanságnak vagy a háború rettenetességének az amúgy félelmetes képei nyűgözhetnek le, hiszen a dolgok önmagukat a történelmi önkarikatúra mezején mindenütt űberolták; sokkal inkább az „anyag kezelésének” gáttalansága, az apokaliptikus düh és szomorúság példaszerű mélysége, a gúny pokoli savassága.

A kérdés most már csak az: a húszas évek kedvelt szereplőjét, a szinte ikonográfiái „hellyé” előkelősödött gyufaárust, a koldusként, árvalányként, hadirokkantként ezer képen felbukkanó versenyzőt ma és itt ki és mivel személyesítené meg?

Úgy rémlik, az aktualitás, a történelem-mint-politika tökéletesen hidegen hagyta a század egyik legjelentősebb művészét, Giorgio Morandit, az éppen százegy éve született festőt, akinek életműve nemigen ismert Magyarországon. A Szépművészeti Múzeumban rendezett életmű kiállítás a látszólag jelentéktelen dolgok s a kontempláció rendkívüli erejét tárják föl.

Morandi, aki Chardin és Cézanne, valamint a kubisták tapasztalatait szintetizálta egy rövid metafizikus korszak után Carra és de Chirico oldalán, csendéleteiben egy végsőkig egyszerűsített, de nem szikkasztott, az elemi viszonyokig vezetett, de nem szegényített világot ábrázolt. Pasztelles, majdnem monokróm képeinek tárgya néhány palack vagy váza (élete végén gyakran már mindössze két üveg kapcsolata foglalkoztatta), sajátos és szomorú lírával fogalmazva. Kizárólag a színek és a festői tömegek relációi foglalkoztatták, talán éppen abban az értelemben, de még a tárgyábrázolás határain belül, mint Mondriant, a csöndes univerzalistát.

Morandi csendéletei és rezzenetlen tájai tökéletesen autonómak, önmagukban valók, még ha „ürességükbe” szívesen belelopnánk és belepakolnánk is valamifajta egzisztencialis(ta) üzenetet. Értelmük sajátságosságuk az időtlenségben s az elemi formák szinte észrevétlen mozdulatai a térben.

Kritikai grafika a weimari korszakban
Magyar Nemzeti Galéria C épület III. em. (Dísz tér 17.)
Megtekinthető június 9-ig
Giorgio MORANDI kiállítása a Szépművészeti Múzeumban
Megtekinthető június 30-ig
Nyitva: hétfő kivételével 10–18 óráig

• Rábeszélő