Az ember előbb-utóbb valamibe úgyis beleöregszik. Vagy egy stallumba, vagy valami szerepbe, vagy a saját korába, vagy csak önmagába. (Vagy egyszerre mindbe és mindenbe.)
Én például egy nem különösebben ritka, nem is finoman arisztokratikus és a legkevésbé sem főszerepbe öregedtem bele a leghamarabb: az emlékezőébe.
Amikor a nyolcvanas évek elején az olasz „transavanguardia”, a német „Neue Wilde” és a definiálatlan vagy éppen túlságosan sokféle meghatározással bíró amerikai új festészet rendesen rendet vágott a képzőművészetben – ezek magyarországi közvetett, majd meglepően és meghatóan forszírozott direkt megjelenésének nyomai-romjai máig eltakarítatlanok, más szempontból feldolgozatlanok –, szóval amikor felbukkantak a „kulturális nomádizmus” meg a „stilisztikai eklektika” olasz eredetű fogalmai, akkor választás más, mint az ellen- vagy rokonszenv, nemigen adódott.
Néhány nappal ezelőtt hatéves kisfiamnak – hosszasan kérlelt már – megpróbáltam elmagyarázni, miként is működik tágabb világunk: mi a nap, mi a bolygó, mi a csillag, mi a hold, s milyen viszonyban vannak ezek, egymáshoz hogyan kapcsolódnak. Kézenfogtam a gyereket, s megindultunk körbe a napnak kinevezett asztal körül, és én forogtam függélyes tengelyem mentén, s forgásra ösztökéltem magam körül a gyereket, s már tudta is, miről van itt szó.
Bak Imre festészete a nyolcvanas évek elején – három korábbi, egymástól világosan elkülöníthető periódus után – stilárisan és szellemileg tágasabbá, jegyeit és motívumait illetően gazdagabbá, egyszersmind könnyedebbé is vált, a szónak nem a frivolitásra rímelő hangulatával, inkább a szabadság „illatának” felsejlésével és megsejtetésével.
A képeket élesen kontúrozott formák garmadája özönlötte el, s ezek az elemek, jelek, jelvények, emblémák és emblematikusnak szánt, később, képről képre és évről évre haladva Bak Imre „személyes tulajdonaként” motívummá lett absztrakt, m
Nem gondolod, hogy nagyon is századfordulós, avittas ötlet: művésztelepet létrehozni, Don Quijote-i küzdelmet folytatni egy helyért, ahol majd együtt lehet dolgozni? Mi ez egyáltalán, ez az elképesztően szép, ámde romos vízi épület, aminek a megszerzéséért így harcolsz?
Valamikor a Dorogi Szénbánya szénrakodója volt; a bányától drótkötélpálya vezetett a Dunáig, a ház alá álltak az uszályok, és innen borították be a szenet. A drótkötélpálya vagy harminc évvel ezelőtt megszűnt, azóta ennek a vízben álló épületnek semmi összeköttetése nincs a parttal.
Amikor a hetvenes években elkészült Párizsban a Centre Georges Pompidou, az épületet illető kritikák jó része – bárhonnan is, érzelemből, gyomorból vagy észérvekből származtak – valami kifordított gyárnak látta-láttatta a házat, olyannak, ami kívül hordja szerveit, szégyellni és titkolni való zsigereit, melynek felületén belek, erek futkosnak szemérmetlenül.
Talán már magam sem emlékszem, mikor adtam az én kedves közönségem érzékenyebb, s éppen ezért arra kiváltképp érdemes tagjainak életvezetési tanácsokat; mikor foglalkoztam is utoljára az életmód korszerű vagy talán inkább posztmodern utáni állapotának a praxisra vonatkoztatható sugallatai analízisével, melynek eredményeiből oly szívesen adományoztam át az arra szorulóknak némely apró, de megrágottan sem ízét vesztett morzsát.
És íme, most megint…
A magyar szerény. A magyar nem kevély, nem gőgösködik, nem hivalkodik, következésképpen nem dicsekszik.
Hogy állandó-e a rózsaszínű fény az amúgy majdnem üres galériában, ebben a három szoba hallos, konvencionális polgárlakásból kiállítóteremmé átképződött térben, nem tudom, annyi viszont bizonyos: amikor belestem, hogy láthassam Patricia London Ante Paris ideo-drogo-pszeudo-erotikus színpadának kulisszáit, a helyiségek lágy brillant rosában – ugyan nem úsztak, de legalábbis – derengtek.
Néhány hónappal ezelőtt a Balkon című folyóiratban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának néhány képviselője arról panaszkodott – többek között –, hogy az ő szemük tükrében a világ nyomorúságainak egyike: hiányzik a „leíró kritika” (így fogalmaztak: leíró kritika – melyről persze semmit nem tudok, fogalmam sincs, mit jelenthet, ám lustán el is hessentem magamtól, hogy mineműségén gondolkozzam), vagy másképpen szólva, az lenne a minimum, hogy ha más nem is, de legalább ez a fajta reflexió létezne (mármint a leíró kritika, mely elnevezés vagy fogalom még önértelmét önhomályába hagyva
„Az építészet… a XX. század második negyedében teljesen szakított a társművészetekkel, kimaradt, kiközösítette magát a képzőművészetek sorából. A Bauhaus, az új építészet forradalminak hitt szembefordulása az egész építészeti múlttal, minden hagyomány s az építészettel összeforrt társművészetek elvetése, az építészet művészeteket összefoglaló rendező és ideológiaközvetítő, társadalomkifejező szerepének megszüntetése a mindennapi használat eszközeinek színvonalára süllyesztette az építészetet, arra a színvonalra, amit egy repülőgép vagy egy autó praktikus és tökéletes megformálása jelent.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét