Skip to main content

Hajdu István

Hajdu István: Szemérmetlen és kurta magyarázatpróba Kéri Ádám kiállítása láttán

A kérdés: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk?


A háború – gyaníthatólag – az emberi szellem legmagasabb rendű fizikai és metafizikai teljesítménye; benne sűrűsödik minden tudás és akarat, s mint azt már – különösen ebben a században – oly sokan leírták, a valódi tett a csaták, a harcok, a végső küzdelem burkában válik teljessé, sőt magává a teljességgé.

Éppen ezért látszik különösnek, hogy eme totális eseménynek, tehát a minőség és a mennyiség, az intellektus és az erő másutt és más módon soha meg nem valósuló szintézisének jelzésére, jelölésére, emlékének rögzítésére és megőrzésére csak pátoszos patentek,


Hajdu István: Quodlibet és ready made, avagy a Rákóczi-induló mint mai dal

A második Velencei Biennálé


Száraz tónak nedves partján sajátlagos jelenség nyilatkozott meg az elmúlt hét végén: a második Velencei Biennálé.

Hajdu István: A labirintus kijárata

Ország Lili művei a Vasilescu-gyűjteményben


Halála, 1978 óta szinte minden évben önálló kiállításon mutatták be munkáit valahol az országban, számomra mégis úgy tetszik, az életmű mind inkább önnön labirintusába záródik; vagy más szempontból: egyre elmosódottabbnak látszik innenfelől, egy másik útvesztőből, a jelenéből. Szó sincs persze arról, hogy bármi is kikezdte volna Ország Lili műveit – de mondhatjuk úgy is, amiképpen várják –, művészetét, inkább olybá tűnik, a rátett jelzők koptak meg, értékelőinek mondatai veszítették el érvényességüket.

Hajdu István: Egy család világképei

Fiedler János, idősb Zaránd Gyula és ifjabb Zaránd Gyula fényképei


Nem tudom eldönteni, jó vagy rossz konstellációban rendeződött-e meg a Fiedler–Zaránd család kiállítása most a Legújabbkori Történeti Múzeumban; most, amikor a fényképezés iránti érdeklődés valamikori fölhabzásának utolsó buborékjai is elpattantak, akkor, amikor a fotó, mármint a képzőművészek kezén-kezében működő fotó reputációja gyökeresen megváltozott a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján megteremtődött helyzethez képest.

Hajdu István: Északfény, díszdobozban II.


A múltkor talán kopottabbnak mutattam a kortárs művészet svédországi tükörének foncsorát, mint amennyire az illő lett volna, de mit lehet tenni, ha arrafelé tényleg nemigen történik semmi. Ami aktuális és valódi, az már régen ott van, és régen ugyanúgy van ott, mint most, és jól is van ott. Stockholm hatvanas években épült üzleti negyedét leszámítva az embernek mindenütt, az egész országban az az érzése, hogy minden jó helyen van, a helyén van, s ott is marad.

Hajdu István: „Kitisztítani, kifényesíteni a homályban maradt részeket…”

Bak Imrével beszélget Hajdu István


Az új képeiden a középre helyezett kemény építészeti formák nagyon emlékeztetnek azokra, amiket a hetvenes évek elején csináltál. Ezek az elemek, a különös feszesség és az építészeti gondolat időről időre visszatér a munkáidban. Egy valaha volt motívum annyira fontos neked, hogy féltékenyen őrzöd, jelezvén ezzel a magad és a világ számára, hogy egy találmányt, egy jelet állandóan továbbviszel? Vagy valamilyen megújulást és megerősítési kapsz ebből?

Harminc év szakmai munka után az ember már nem nagyon fél attól, hogy önmagát vagy a saját karakterét el tudja veszíteni.


Hajdu István: Északfény díszdobozban I.

Stockholm


Azt hiszem, Mondrian-képet láttam először „becsomagolva”, pontosabban dobozolva: víztiszta plexiüveg skatulyában függeszkedett a törékennyé öregedett univerzalista missziós mű; a portól, a kortól, vagyis az időtől védte a vásznat – és húzta át a mester összes „számítását” – a műanyag héj, mely végképpen határt szabott a határtalannak vágyott ideának.

Hajdu István: Vidám vásár alsóbbrendű mazochistáknak

Törmelékek művészetről


1993. június 10-én délelőtt, 11 óra után 10 perccel megálltam a Knoll Galéria bejárata előtt. Egyeztettem az adatokat, majd lenyomtam a kilincset, hogy bejuthassak, ám hiába, az ajtó zárva volt.

Hajdu István: Itt vagyunk, és máshol se lehetne jobb


Az ember régóta akar olyan egyszerűen fogalmazni, mint a kínai festő, aki ki meri mondani: képein csak a kompozíció nyilatkozik meg s nem a kép. Belenézünk a tükörbe, s a mi vágyott szavainkat más ajkak formálják. A magyar festőnő fél évtizedet áldoz a testszín rejtélyének megfejtésére – sikertelenül –, a kínai azt mondja, a testszín hamis. És kész. Belenézünk a tükörbe, s szemünk ferdül.

Hajdu István: Moore és Manessier találkozása huszonöt év után a bennszülöttekkel


A hely, a tér és az idő különös és finoman rétegzett metaforája nyilatkozik meg ma a Szépművészeti Múzeumban.

Henry Moore huszonöt év után visszatér, s átlépve a Hősök terét, fantasztikus parabolát rajzol fel, melynek szárai látszólag csak lépésnyire, a lényeget illetően azonban elképesztően messze vannak egymástól; Alfred Manessier végre ideér, hogy huszonöt-harminc éve reprodukciókba zárt „üzeneteit” valódi dimenzióiban láthassuk, s általuk ugyancsak kiszerkesztődhessék egy ív.

A történet gyönyörű az idő tükrében: a hatvanas évek idolszerű mintái előbukkannak opálos di




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon