Skip to main content

Hajdu István

Hajdu István: Könnyes könyvek

Kint – bent, Széchy Bea kiállítása a Dorottya Galériában


Mielőtt Széchy Bea elment volna az országból (1986-ban), varrott-festett, többrétegű papírmunkákat készített, melyek többnyire dobozolva, dobozba zárva (mint az óra közhelyes-lírai költői képe) rögzítettek jeleneteket, csoport-fotográfia parafrázisokat; emlékeket, történeteket, nosztalgikus pillanatokat fanyaran, ironikusan, egyszersmind nagyon józan módon. E képek érzékenyek voltak, jelentésteliek, s a narrativitást, az irodalmiságot-irodalmiasságot igen finoman kezelték.

Hajdu István: Képek

Birkás Ákos kiállítása a Fővárosi Képtárban


Birkás Ákos két vagy három különálló és mégis illeszkedő táblából álló képeinek egyetlen motívuma a téglalapba foglalt elliptoid.

A vastagon, szálasan és keményen festett, ám a mozgásból eredő formából fakadóan mégis „lágynak” tetsző munkák arról tanúskodnak, hogy Birkás a nyolcvanas évek közepén-végén a bizonytalan teremtésben és a teremtő bizonytalanságban dialektikus és gazdag formát talált.


Hajdu István: Louis – Pauline, Dido és Florestan fénytörésében


Gulácsy Lajos regénynek mondott szövege tulajdonképpen önarckép, éppúgy, mint szinte minden rajza és festménye. Mondhatjuk „alpáribban” is: ez a sohasem volt, utólag kompilált, töredékekben fennmaradt szöveg a festő leggazdagabb korszakának, a tízes évek elejének kulcsa, főmotívumainak gyűjteménye; magyarázat oda-vissza, előre-hátra mozdulatokhoz, gesztusokhoz, színekhez, témákhoz; megfejtés és feloldás sejtelmekhez, sugallatokhoz.

Hajdu István: Maurer tükre


Ha normális és csak egy kicsit is jól – a szó minden értelmében – szituált országban élnénk, bátran és nyugodt szívvel „illetném szóval” Maurer Dórát könyvéért; ismerve azonban a körülményeket, a művészeti publikációk helyzetét pedig, dicsekvés nélkül mondhatom, nagyon is jól, nem tehetek mást, mint hogy örülök a kötet megjelenésének.

Hajdu István: Diabetikus véletlen

„80-as évek – képzőművészet”


Amikor Keserü Katalin (egyetemi oktató, a Műcsarnok igazgatója) az év elején tanítványaival és sűrűn változtatott, ki-be cserélt munkatársaival elkezdte szervezni a 80-as évek – képzőművészet című kiállítást, s kiszálaztak vagy száznegyven művészt a számon tartott nagyjából 5000-ből, hogy meghívják őket az egyszerre monstre és tudományos tárlatra, a tervbe már eleve és önkézzel építették bele a kudarcot: a felkért „minta” túlságosan kicsiny volt ahhoz, hogy reprezentálja a teljes „populációt”, ahhoz viszont abnormálisan nagy, hogy valamifajta koncepciót pontosan ábrázolva vi

Hajdu István: Egy tárgy élete és gondolatai

Timm Ulrichs a Ludwig Múzeumban


1968-ban nevezett Timm Ulrichs, huszonnyolc éves képzőművész, a hannoveri bírósággal elfogadtatta a „Timm Ulrichs, az első élő műtárgy” márkavédjegyet, melynek igazán nem a tartalma, hanem a formája volt új; Piero Manzoni öt-hat évvel korábban dobozolt és piacra dobott művész-szar konzerve ment át az északnémet trade-mark révén metamorfózison, elkomolyítva Ben Vautier latinosan rendetlen, a bejegyzésre, adminisztrációra, védettségre és védhetőségre fittyet hányó hányavetiségét (Vautier korabeli nagy mondása, vagyis írása valami rossz táblára, hol négy, hol nyolc- vagy még tö

Hajdu István: „Másfajta ember az, aki megfoltozza, megőrzi, és tovább használja a tárgyait…”

Vörösváry Ákossal beszélget Hajdu István


„…nem az arany, a bársony, a kincs érdekel, hanem az egyszer született, lelkes tárgyak holtukban is tartó megbecsülése. Az a találékonyság, amely az eldobásra már régen megérett tárgyat tovább élteti, amivel a fazékon az első lyukat is befoltozzák, és még a tizediket is, amivel a törülközőn még a foltot is befoltozzák.”

„Az alapítvány célja: a vizuális kulturáltság csiszolgatása. Ennek érdekében olyan értékek bemutatása – s olyan módon –, amiket és ahogyan a hazai kiállítási gyakorlatban csak ritkán láthat a közönség.


Hajdu István: Álomhalál

Gémes Péter kiállítása a Dovin Galériában és a visegrádi Salamon-toronyban


Gémes Péter két kiállítása szemérmesen, egyszersmind pontosan jelzi a változást, mely pályáján valamikor tavaly kezdődött, s idén látszik befejeződni, már ha az ilyesminek, tehát a tematika és a forma módosulásának, processzusának lehet egyáltalán rendesen megragadható kezdő- és végpontja.

A Dovin Galériában látható, többnyire jól ismert – s valljuk meg rögtön, nagyon szeretett – munkák (ezek a nyolcvanas évek második felén, végén, majd az évtizedfordulón készültek) tárgya az Én, a szerepbe burkolt Ego. Gémes beöltöződött, héjakba bújt, „próbálkozott”.


Hajdu István: Kravalenwasser


Budapest perceken belül kisebbfajta kultúrbotrány helyszíne lesz, ezt nyugodt szívvel megjósolhatjuk. A főpolgármester akar valamit, környezete hezitál, ellenfelei – most éppen a magukat szakmának tételeztető művészettörténészek és a kielégítetlen építészek – dühödtek eme akaratot megtapasztalva. Ugyanis Demszky Gábor Hundertwasser-házra vágyik, a hazaiak meg – gondolom – hazai házra.

Hajdu István: Oldottan, visszakézből


A két háború közötti magyar művészi fényképezés egyik szellemi és technikai specialitása – mondhatnánk úgy is, leleménye – volt a lágyító előtétlencse használata, mellyel a valóság puhábbá, oldottabbá, a szó szoros értelmében lágyabbá vált, mint amilyen volt vagy lehetett; révén nem a kép változott meg, hanem a róla alkotott-alkotható vélemény: a reflexió, az interpretáció érvénye komolyodott, merevedett meg (a lágyság látszatával szemben) anélkül, hogy be kellett volna avatkozni a látványba annak leképezése előtt vagy után, már a megrögzített állapotba mint új valóságba.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon