Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

„…nem az arany, a bársony, a kincs érdekel, hanem az egyszer született, lelkes tárgyak holtukban is tartó megbecsülése. Az a találékonyság, amely az eldobásra már régen megérett tárgyat tovább élteti, amivel a fazékon az első lyukat is befoltozzák, és még a tizediket is, amivel a törülközőn még a foltot is befoltozzák.”

„Az alapítvány célja: a vizuális kulturáltság csiszolgatása. Ennek érdekében olyan értékek bemutatása – s olyan módon –, amiket és ahogyan a hazai kiállítási gyakorlatban csak ritkán láthat a közönség. (…) Nem az „alapelemek” tanítása az elsődleges cél, bár a tervekben szerepel alapvető „láttató” kiállítás is. „Mélyvízű medence” épül, de a „csak úszni tudóknak” tábla elmarad – az alapítók bíznak a látvány erejében, a nézőben és önmagukban. (…)

Nem pusztán „szép” látnivalókkal, de játékos, igaz, megrázó, inspiratív, konstruktív látványegyüttesekkel kívánnak operálni. (…)




(Részletek az Első Magyar Látványtár Alapítvány alapító okiratából, mely 1990. május 13-án kelt.)

Az elmúlt évszázadok nagy gyűjteményeiben, Wunderkammerjeiben a strucctojástól az alligátoron át az ásványokig minden megtalálható volt, amit kuriozitásnak vagy értéknek tekintettek a gyűjtők. A te
XX. századi csodakamrácskádban, ha az ember körülnéz, nem igazán eldönthető, milyen szempontok szerint kerülnek ide a világ ritkaságai.

Nézd, először is én nem vagyok ritkasággyűjtő. Vannak ilyenek, de engem például abszolút nem érdekel a KÉK MAURITIUS, nem gyűjtök téves és próbanyomatokat, hibás vereteket, nem veszem meg a világhíres XY ezüstgombos sétapálcáját, és nem licitálok a festőnagyság csonkig használt ecsetjére sem. Kincseket sem gyűjtök. A drágakövek, aranybillikomok – a kincs – számomra önmagában üres, szellemtelen vacak. Díszlet legfeljebb. Hangulatfestő elem. Voltak a tulajdonomban arany- meg ezüsttárgyak bőséggel, amikor még régiséggyűjtéssel, numizmatikával foglalkoztam. Ezek eladásából vásároltam később a Gulácsy-rajzokat, és folyamatosan a kortárs anyagot. Abban igazad van, hogy meglehetősen szokatlan tárgyegyüttessé alakult a gyűjteményünk, és én lennék a legnyugodtabb, ha kulcsot adhatnék kívülállók kezébe, kulcsot a válogatás szempontjaihoz. Ismerek olyan gyűjtőt, aki XIX. századi dolgokra már rá sem néz, kézbe sem veszi őket, mert az ő „érdeklődése” a XVIII. század végével lezárul. Könnyű dolga van. Én viszont nem állítok magamnak korlátokat, teljes szabadságot élvezek, nem mondom azt, hogy ezt igen, de azt már nem, nincsenek spekulatív szempontjaim sem a történetiségre, sem a technikára, névre, iskolára, anyagra vagy bármi másra vonatkozóan… Nem tudom, miért, mitől ez a nagy szabadság, ez a „gátak nélküli” gyűjtés, azt hiszem, egyszerűen a személyiségem ilyen, ezért alakulhatott így. Ifjúkoromban nagyon vonzódtam a természettudományos gyűjtéshez, bogarász voltam és madarász, anyai nagyapám, Till Gergely hatására. Na most, azt a gyűjtést is lehet abszolút tudatosan, „spekulatívan” végezni úgy, hogy eldöntöd, melyik fajra utazol, tudod, hogy az Magyarország mely vidékén fellelhető, fölülsz a vonatra, odamész, megfogod, kipreparálod, beteszed a gyűjteményedbe, én viszont akkor is azt a módszert alkalmaztam, amit a bogárgyűjtők egyelésnek hívnak: hogy mész, hol az Alföldön, hol a Dunántúlon, hol vízparton, hol sziklás terepen, megfogod, ami eléd kerül, aztán otthon meghatározod, és beilleszted a megfelelő helyre. Ez a bogarász-analógia persze sántít, nem azt akarom ezzel mondani, hogy én bármit megveszek a világ darabjai közül, hanem valami általam sem ismert módon működő szűrőn akad fönn az, ami a gyűjteményembe kerül.

Mintha ezen a szűrőn azok a darabok akadnának fönn, amelyek a vizuális kultúra átlagoltságát jelenítik meg; nem a főművek és nem is a nem művek, hanem amelyek valahol a kettő között helyezkednek el.

Ez ellen tiltakozom, ez nem egy massza, és ez az „átlagoltság” pedig… hát ne haragudj… Tény, hogy a Látványtár gyűjteményében sok ismeretlen vagy kevéssé ismert névvel találkozhatsz, de ez az alapítványunk szellemiségéből következik. A főmű titulust nagyon ritkán használom – inkább nem –, mert ez ízlés dolga. Gyűjteményünk tele van remek művekkel, nehezen mondom ki: remekművekkel. Nagyon erősen képviselt életművek vannak a birtokunkban, életmű-keresztmetszet többektől is. Swierkiewicztől például, Szemadámtól, Roskó Gábortól, Hortobágyi Endrétől, Altorjai Sándortól. Döntő mozzanat volt „gyűjtői stílusomban”, hogy mindig az olcsót vásároltam. Ezen a pályán bátor ember, aki vállalni meri az olcsót. A gyűjtők többsége iszonyodik tőle, szemükben általában nincs hitele az olcsónak, nincs bizalmuk az olcsóban – mintha az értéket az ár hitelesítené. Tervezem, hogy egyszer valamikor közreadunk egy jegyzéket: mi mibe került a szerzés idejében, s milyen értéket képvisel a jegyzék közreadásakor. Ez több lesz, mint tanulságos. Az ember a múzeumokat járva a gazdagság rekvizítumait látja kiállítva a falakon; mintha a Leg-ek Könyve öltene testet egy-egy kiállításon bizonyos versenyszellem szülte eredményként, ahol csakis híres emberek „leg-híresebb” festményeit igyekeznek kiállítani. Én viszont arra jutottam magamban, hogy egy gyűjteménynek csak akkor van számomra értelme, ha saját arca van, ha nem mint betétkönyvek sorakoznak a Picassók vagy a Vasarik a gyűjtő falain. Bármilyen hihetetlenül hangzik, nekem csak az utóbbi pár évben esett le a tantusz, már öreg gyűjtő voltam, amikor rájöttem arra, hogy a gyűjtők számára a műtárgyvásárlás elsősorban befektetés; én pedig ezt ugyanolyan spontán módon csináltam, ahogy más könyveket vagy hanglemezeket vásárol, és abból aztán egy idő múltán könyvtár születik vagy világraszóló hangtár jöhet össze. Nyilván nem kell magyaráznom a különbséget a két indíttatás között: képet vásárolni vagy Picassót vásárolni. Gondolj csak bele, mindenki X-től, Y-tól, Z-től, a sztároktól akar vásárolni, mindenki „ezekben gondolkodik”, az ezek közti választást mérlegeli. Ez számomra azt jelenti, nem jelenthet mást, mint hogy kincstárjegyet, államkötvényt vagy valami harmadik féle értékpapírt vásárolsz-e! Ez a gyűjtés örömének a végtelenségig való lefokozása. Végső soron az én szememben ez nem is gyűjtés. Legalábbis nem képgyűjtés.

Csakhogy a te gyűjteményedben olyan darabok is vannak, amelyeket a finnyás műgyűjtő vagy a finnyás tárlatlátogató biztosan nem tart műtárgynak: a talált tárgyakra gondolok, amelyekből most kiállítást készülsz összeállítani. Tönkrement tárgyakból, amiket valakik kijavítottak, finoman fogalmazva újra használhatóvá tettek… a foltot is befoltozva.

Ezeknek a gyűjtése ugyanazokból a dacokból vagy ugyanabból a messzebb tekintésből táplálkozik; hogy nem az arany, a bársony, a kincs érdekel, hanem az egyszer született, lelkes tárgyak holtukban is tartó megbecsülése. Az a találékonyság, amely az eldobásra már régen megérett tárgyat tovább élteti, amivel a fazékon az első lyukat is befoltozzák, és még a tizediket is, amivel a törülközőn még a foltot is befoltozzák. Első hallásra úgy tűnhet, hogy ez a nyomorultak, a legszegényebbek életének tárgyi tanúiból összeálló gyűjtemény, de nem így van: az, hogy ki dobja el az első csorba után az edényét, és ki kezdi megjavítani vagy megjavíttatni, és folytatni akár évtizedeken át a javítgatást, ez inkább világlátás és lelkület kérdése. Nagyon jómódú emberek keze munkáját őrző tárgyak is vannak ezek között, olyanoké, akikről tudjuk, hogy hihetetlen ragaszkodás él bennük a tárgyi környezetük minden darabja iránt. Mondhatnám úgy is, hogy másfajta ember az, aki megfoltozza, megőrzi, és tovább használja a tárgyait, mint aki eldobható kamerát használ, amiből ha kifogy a film, ki kell hajítani, mást nem tehetsz vele. Ez bőszít engem, és szerintem ez ellen jóérzésű ember csak tiltakozni tud. A tűréshatár nálam a papírzsebkendő. És megértem az egyszer használatos injekcióstű szükségességét, bár innen indul a lavina; eldobandó fecskendő stb. Régen becsülete volt a tárgyaknak; van nálam olyan szecskavágó kerék, ami öntöttvasból készült, mondjuk, száztíz éve, aztán két helyen is eltörött, mindkét helyen szabályosan sínbe tették és úgy használták még legalább ötven évig. És van nálam egy műanyag nyelű, acélfejű olló, műgyűjtőé volt, akinek sokmilliós gyűjteménye van, a két műanyagkarika eltörött ezen az ollón, és ő nem dobta el, hanem szerkesztett rá valami drótos, fémlemezes gyűrűpárost, és úgy használta tovább. Egy híres dunántúli uzsorástól van egy két helyen is szakadt, törött pengéjű fűrészem, egy vadonatúj svédfűrészt adtam érte, nem tudott hová lenni a csodálkozástól, hisz ő sose vett volna helyette újat, ezzel a fűrésszel élte volna le az életét. Egy irodalmár a tárgyaknak a történetéről novellák füzérét tudná írni, én csak ugyanazokkal a szavakkal tudom leírni: ez ragaszkodás és világlátás kérdése. Hogyha eltörik a lopó, ha beletörik a hordóba a szára, akkor bergmanncsővel hosszabbítják meg, pedig egy új lopót venni nem tétel. Vagy az a borospohár, amit az egyik Csobánc-környéki borospincében találtam: letörött a pohár talpa, de a szára még állt, és a borosgazda egy nagy parafadugóba belenyomta a csonkot, azontúl így használta. Ezek nem szellemes és nagyratörő megoldások, hanem olyan primer reakciók, mint amikor tüske megy a tenyeredbe, és kihúzod. Vannak persze szép kézműves munkával javított tárgyak: nyolc-tíz darabba tört cserépedények, porcelántárgyak, összedrótozott fazekak, amelyek még az igazi mestermunka nyomait viselik, olyan szép drótfonatokkal, vannak megjavítva.

Úgy tudom, a kiállításon nemcsak a tárgyak lennének bemutatva, hanem a tárgyak rajzi tükre is, amivel kiemelődnének és átminősülnének. Persze fölmerülhet a gyanú, hogy mintha ezek a tárgyak mégsem állnának meg a maguk lábán mint kiállítási darabok, és így kapnak mankót, a profi rajzokkal.

Az ember olyan szerencsétlen lény, hogy amivel nem tömik nap mint nap a fejét, az mintha nem is létezne a számára. Szép mondás az, hogy a jó bornak nem kell cégér, de reklámra mégis rászorul minden, még a nagy Coca-Cola, a totó meg a lottó is. Hát ezek a tárgyak igazán megérdemlik, hogy a rajzokkal valóban méltó módon „reklámozzuk” azt a szellemiséget, amelyet képviselnek.

• Kultúra