Kohn és Kazinczy megint találkoznak.
A Szerecsen patikában ismernek egymásra, s igen megörül mindkettő a másik látásának. Kohn mellport és valérián-cseppeket, Kazinczy valériáncseppeket és mellport vásárol. Mindketten megfáztak. Annak ellenére, hogy Kazinczy majd’ kétszer annyi idős, mint Kohn, a két férfi egyformán rosszul érzi magát, s valóban, egyképpen betegek.
Mármost szenteljünk néhány mondatot a művésznek is, annak ellenére, hogy az ő életmódja az Önök számára, következésképpen és természetesen nekünk sem lehet példaértékű. Hogy miért, arra most nem adhatunk választ, s nem azért, mintha nem tudnánk, mintha nem lenne éppen elég információnk az ügy apró részleteiről is, nem azért, mert prűd módon azt gondolnánk: ilyesfajta életekről egyszerűen nem illik beszélni, nem, inkább annak okán, hogy nem tartozik ide, nem tartozik ránk.
A Beszélő egyik híve a napokban azt tanácsolta: foglalkozzon a lap többet az életmód kérdéseivel (szerintem inkább válaszaival kellene, de mindegy), törődjön olvasóinak vágyaival, mert szerinte a Beszélőt forgató-használó közönség a lelke mélyén igenis érdeklődik ilyes ügyek iránt.
Éppen kétszázhúsz éve ítélték halálra a boldogtalan, hányatott sorsú Donatien Alphonse Francois de Sade-ot, aki ugyan megszökött a kivégzés elől – ezzel is bizonyítva és igazolva, hogy szadizmusába csak a líra, nem pedig a praxis szintjén keveredhetett némi, később definiált mazochizmus –, szóval meglépett a guillotine árnyékából, bűnösnek bélyegzett vágyaitól azonban nem menekedhetett.
Baranyay András viszonylag kevés képtárgyának immár jó húsz-huszonöt éve egyike a kéz, mely az arccal együtt hihetetlenül bonyolult, egyszersmind igen egyszerű „szellemtörténettel” rendelkezik. Egyfelől ősi szimbólum-, metafora-, allegória-, metonímia-alkatrész, másfelől primitív, de nagyon praktikus piktogramalany, a két véglet között pedig igencsak alkalmas a banális vizuálzsurnalizmus kielégítésére.
A privatizálás szónak évekkel ezelőtt egészen más jelentése volt – legalábbis a sajtóban –, mint manapság. A többnyire mindenki által elfogadott konvenció szerint – annak idején – az újságíró nem írhatott, nem beszélhetett magánéletéről, nem keverhette össze „privát” dolgait a közügyekkel, még akkor sem, ha azok valami módon esetleg egybe is csúsztak.
A nyolcvanas évek közepe óta az avantgarde-ról már Magyarországon sem lehet bűntudat nélkül gondolkozni: az avangárok vagy valaha volt múltjuk tiszta emlékeitől éreznek szívszorulást, felidézve a fogalom visszhangját, vagy jelenük és megsejdített jövőjük vágyaitól vezérelve igyekszenek megszabadulni még a gondolattól is, mely hajdani eszméikre és szerepükre utalhatna.
Az ismétlés a hatvanas–hetvenes évek fordulóján az analitikus és szeriális képzőművészet egyik alapvető eljárása volt. Nemcsak a geometrikus absztrakció „szisztematikusai”, de a strukturalizmus eredményeit szívesen gyűjtögető minimalisták s a tudományos vértjüket büszkén csillogtató konceptualisták is gyakorta alkalmazták, nem ritkán oly mérvű doktrinérséggel, mintha az irodalom- és művészetelmélet által megfogalmazott szabályok egyben szigorú és áthághatatlan használati utasítások is lettek volna.
Kovács Péter: Köszönöm a méltató szavakat, de nincs szó búcsúról. Végül is most csak az igazgatóságról köszöntem le, és nem szeretnék elmenni innen, és remélem, nem is fognak elkergetni. Igyekszünk folytatni azt a munkát, amit eddig csináltunk, ha más pozícióból is. Az elmúlt harminc évben egyébként hozzá voltunk szokva nehézségekhez, hogy finoman fogalmazzak, de az is igaz, hogy most valami egészen új dolgot kell megtanulnunk.
Eddig egyfajta partizánharc folyt.
Apró, gyors, s tegyük hozzá azonnal, megérdemelt pofonkákat, mit pofonkákat, pofonkazáport kapott a hazai művészeti könyvkiadás.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 41 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét