Manhattani feles I.

A Beszélő egyik híve a napokban azt tanácsolta: foglalkozzon a lap többet az életmód kérdéseivel (szerintem inkább válaszaival kellene, de mindegy), törődjön olvasóinak vágyaival, mert szerinte a Beszélőt forgató-használó közönség a lelke mélyén igenis érdeklődik ilyes ügyek iránt. Mármint a „hova menjünk” (miután már tudjuk, honnan jövünk), a „mit együnk”, „mit tegyünk”, „mit vegyünk” (fel), a „mit nézzünk” és „minek örüljünk” meg egyebek problematikája iránt, merthogy ez tényleg egy nagy problematika.

A jó tanácsadónak biztosan igaza van.

Hajtsunk végre tehát egy kísérletet. Alakuljon apró, de szorgos laboratóriummá e kolumna, a Beszélő félreeső, talán leghalkabb zugolya, melyben egy esetlegesen kudarcos mutatvány kevesebb kárt tehetne, mint másutt, ahol valóban az életről igyekeznek beszélni. Ha viszont siker babérolja retorták fölé hajló homlokunkat, úgy annak tanulságai átszivároghatnak az életes oldalakra, lapokra is, s akkor szuper. Adja Isten, ahogy mondani szokás.

A magyarok barátja, Yoko Ono, s Yoko Ono barátja, Havadtőy Sámuel a múlt pénteken kellemes meglepetésben részeltette a főváros közönségét: a beavatatlanok számára váratlanul kortárs művészetet pártoló galériát nyitottak a régiségkereskedéseiről elhíresült Falk Miksa utcában (a meghívón óvatosan még az utca régi neve szerepel, melyet a szoktatás kedvéért most nem árulunk el). A három órára hirdetett vernisszázs előtt húsz perccel a kicsiny helyiség már tele volt érdeklődőkkel, fényképészekkel, televíziós forgatócsoportokkal (ők amúgy az előző napokban igencsak kitettek magukért a neves pár – s a neves pár nagyszerű gesztusának és gusztusának – gondos ismertetésével), s nem is lassan, egyre nagyobb számban érkeztek a művésztársadalom kiválóságai is. A kisded galériát, melynek bejárata egy sarokház sarkán nyílik, az idő teltével a professzionális és amatőr kíváncsiskodók mind nagyobb hada övezte, köszönhetően a kultúra iránti csillapíthatatlan szomjnak, az emberben eredendően benne foglaltatott fürkészhajlamnak s annak a ténynek, miszerint három óra tájban a galéria munkatársai józanon úgy döntöttek: a helyiségbe csak meghívóval eresztenek be látogatókat. Az elhatározást a zárt üvegajtó előtt két, a hideggel is dacoló úr közölte az illetéktelenül benyitni szándékozókkal (mindketten negyven körüliek, vagy tán túl is kicsinykét a negyedik, úgynevezett X-en, egyikük szépen gondozott-nyírt őszes szakállal, másikuk kerek, arany(ozott) keretű szemüvegben, a szakáll és szemüveg alatt pedig jól szabott A) okkerszínű blézerben, sötét nadrágban B) palackzöld pullanderben s ugyancsak sötét nadrágban. Ruházatuk anyaga finomnak és természetesnek látszott, pontos meghatározásukra, valamint a szabó és a tricoteur kilétének megállapítására azonban nem adatott lehetőség az urakból áradó hűvös, távolságtartató kisugárzás okán. Megjelenésük mindenesetre élesen elütött a helyiség és a benne tartózkodók s a valamikor megérkezendő notabilitások biztonságára felügyelő két rendőrétől. (Havadtőy úr munkatársai mellükön a galéria diszkrét, színes emblémáját viselték, s a kiegészítők természetesen tökéletesen harmonizáltak a felsőruházattal.) Belépni tehát csak meghívóval lehetett, s bár az az invitációs kártya, amelyet mi s velünk együtt oly sokan megkaptak, nem szólt névre, tehát nem jelzett kivételességet, és nem utalt zártkörűségre, s noha néhány kommunikációs csatornán kifejezetten a megnyitón való részvételre csábították a művészet szerelmeseit, a látogatók szelekciójára célzó, némiképp talán improvizatív döntés nem nélkülözött minden racionalitást. Mérsékelni lehetett így a fogyasztást (a vernisszázst szokás szerint szolid büfé körítette), kiszűrhetők lettek az oda nem illők, az esetleges bajkeverők, s egyébként is. Néhányan ugyan megrökönyödtek a szokatlan helyzetet megtapasztalva (sokan nem hozták el a meghívót, hiszen nem jelezte azon semmi, mint mondottuk, hogy kivételes az alkalom), mások méltatlankodtak is, de hiába. Mi például, akik már láttuk a galériát belülről (mert fegyelmezettek vagyunk, s minden szükséges iratot magunknál tartunk), nemigen értettük az ismert művész és galériavezető felháborodását, akit okmány hiányában eltanácsoltak még a bejutást forszírozó gesztusoktól is. Nem értettük, mert tudnia kellene, hogy bár arca és tevékenysége régóta publikus, ezt új kollégáinak nem kötelessége figyelembe venni, különösen akkor nem, ha hozzájuk még nem ért el a híre. (Az úr nevét – tekintettel arra, hogy szereplése méltatlan volt – nem közöljük. Egyébiránt félhosszú, fekete bőrkabátot viselt, sötétszürke pantallóval. Viselkedését csak megérkezésének módja menti: amint illik, taxival hajtatott a megnyitóra.)

Három óra huszonnégy percre ugrott az óra mutatója, amikor fekete limuzin gördült az épület elé. A puha ülésekről egy, a képernyőről jól ismert, s egy másik, ugyan a képernyőn talán ritkábban látott, de nem csekélyebben fontos test emelkedett ruganyosán szemünk elé: megérkezett Yoko Ono és fia, Sean Lennon, hogy besiethessenek az őket már régóta nélkülöző Havadtőy úr ölelő karjai közé. (A hölgy szűk, testhezálló, felöltőszerű fekete kosztümkabátot, a fiatalember ugyancsak fekete öltönyt viselt, anyaguk a távolság miatt megállapíthatatlan volt, amint tervezőjük és szabójuk is. Yoko Ono sminkje végtelenül egyszerűnek mutatkozott, hangsúlyt arcának csak a jellegzetes, a motoros szemvédő, a hegesztőálarc és a papírból készült színes gyermekszemüveg vegyítésével létrehozott lünett adott. Az ifjú Sean – aki a bámészkodó lányok-asszonyok szerint igen csinos – sima lófarokban viselte hollószín, hosszú haját.)

Mi, akik hogy káros szenvedélyünk rabjaként ne zavarjuk a benti tiszta levegőt, ekkorra már kint szemlélődtünk az utcasarkon, s a véleményeket figyeltük, gyűjtöttük. Szívesen adnánk ízelítőt, ám nem vagyunk biztosak abban, hogy az elhangzottak valóban interpretálhatóak-e a jó modor keretein belül, rossz példát pedig nem szándékozunk adni. De láttuk azután a főpolgármester úr érkezését is (fehér limuzin, kopottasnak rémlő kék kabát, soványság, űzöttség benyomásának keltése, spongyát rá), s felfigyelhettünk a pénzes világ néhány protagonistájára is, azonosításuk azonban számunkra egyelőre nehézséget okoz.

A galériát egyébiránt 56-nak hívják (Yoko Ono igen bölcsen oda nyilatkozott, hogy a névadással a magyar forradalom előtt kívánnak tisztelegni), s az első kiállítás a nemrég elhunyt New York-i Keith Harring munkáiból rendeződött. De erről majd legközelebb.