Skip to main content

Moore és Manessier találkozása huszonöt év után a bennszülöttekkel

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A hely, a tér és az idő különös és finoman rétegzett metaforája nyilatkozik meg ma a Szépművészeti Múzeumban.

Henry Moore huszonöt év után visszatér, s átlépve a Hősök terét, fantasztikus parabolát rajzol fel, melynek szárai látszólag csak lépésnyire, a lényeget illetően azonban elképesztően messze vannak egymástól; Alfred Manessier végre ideér, hogy huszonöt-harminc éve reprodukciókba zárt „üzeneteit” valódi dimenzióiban láthassuk, s általuk ugyancsak kiszerkesztődhessék egy ív.

A történet gyönyörű az idő tükrében: a hatvanas évek idolszerű mintái előbukkannak opálos divattalanságukból. Moore lezárt és klasszikussá merevült életműve ismét – de már más értelemben – pedagógiai példatárrá lesz, Manessier errefelé csak közvetetten ismert, de egy bizonyos helyzetben annál inkább ható művészete, mely érvényét tekintve ugyancsak befejezett pálya, mostanra újra a közvetítettség állapotába keveredik. Vagyis és magyarul: Moore munkái végleg bezárulnak a lakkos-kénmájas patina burkába, Manessier festményei pedig megkapják múzeumi-áhítatos selyemfényüket.

A hatvanas évek végén Henry Moore kiállítása a Műcsarnokban művészeti, politikai és művészetpolitikai szempontból, tehát minden tekintetben megváltás-értékű volt, még akkor is, ha hatása kevés magyar művészre vetült is „végzetesen”. Inkább példája, „humanizmusa” volt fontos (ismét csak minden tekintetben és szó szerint), a mód, ahogyan a világ a politika szegélyén kezelhető, az eljárás, ahogyan a történelemmel, az emberrel és aktuálisan a történelemben élő emberrel törődni kell (ahol lehetett így). Mellesleg persze Moore szobrai is működtették a revelációt, azok is fontosak voltak, de igazán és a lényeget illetően a szabadság egyik arca mutatkozott itt meg akkor.

Ahogy Alfred Manessier esetében is, akinek munkái persze másként hatottak. Tőle kép itt sohasem volt látható, reprodukciók viszont igen, kicsiny nyomatok, amelyek a hatvanas évek közepén Jean Bazaine-éi mellett, de inkább mögött alapvető befolyást gyakoroltak jó néhány fiatal magyar művészre (a Zuglói Körre, de meg másokra is, azokra, akik a képcsarnoki penzum után maguknak is festettek még keveset), befolyást, melyben viszont fölismerhetetlen volt, mert észrevétlen maradt az afféle „közösségi” szemlélet vagy – mondjuk ismét a bűvös szót – a humanizmus, ami oly fontos volt Moore befogadásában, beengedésében. Pedig, s ez most már világos, Manessier is politikus, de legalábbis politizáló művész, mint amilyen Moore volt, hiszen képei, kicsiben, reprodukálva és a régi tekintettel látva oly tömény, indulattal telt munkái szinte kivétel nélkül emlékmű-festmények, érzelemmel átitatott hommage-ok forradalmak, kivégzések, passiók és szegények iránt, nagy, oldott és kevéssé sűrű felületeken.

A csalódásnak, mert hiszen az van és arról van szó, úgy rémlik, éppen a felület lesz televénye. Moore-t, akinek végeredményben egy kisplasztikákból, vázlatokból és rajzokból összeszerkesztett tárlat adja életműve keresztmetszetét, fölkínálták és fogyaszthatóvá, mintegy kompakttá tették. Terük vesztett szobrai csak érintik a komoly plasztikai princípiumot, a kicsiség, a lakk, a csillogó fények viszont élesen kontúrozzák a tévedéseket. A realista és absztrakt részek gyakorta rosszul, valami illeszkedő felületen érnek össze, karcolt rajz helyettesít, pótol vagy éppen zavar meg formát, miközben állandóan kísért a méret hiánya. A jelentékeny jóság s nem a jelentősség dereng kifelé a plexi dobozokból, melyekbe bezárult az életmű utaztatott kivonata. Manessier is a felületen – mondanám, vérzik el, ám ez talán tiszteletlenség. Annyi azonban bizonyos, hogy lágy kolorizmusa, elegáns drámaisága az ötvenes évek tagoltabb, keményebb és indulatosabb formaadása után a hatvanas–hetvenes években inkább a képtextilek, a tapisserie formalizmusát idézi meg, s tényleg megidéz. Történetet, történelmet, s persze valódi tisztességgel, csakhogy féloldalasán. A kvázi-absztrakció kínosan szűk átjáróján horzsolja vállát Manessier, s mintha folyton és aggályosán ügyelne a kváziság elegyes állapotának fenntartására. Képei talán ettől lesznek oly simává és kiszámította a gesztusok áradása ellenére is.

Múlttá vált hát mindkettő, Moore is, meg Manessier is, meg a mi történetünk is. Csakhogy ők egyszer jelen is voltak.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon