A hely, a tér és az idő különös és finoman rétegzett metaforája nyilatkozik meg ma a Szépművészeti Múzeumban.
Henry Moore huszonöt év után visszatér, s átlépve a Hősök terét, fantasztikus parabolát rajzol fel, melynek szárai látszólag csak lépésnyire, a lényeget illetően azonban elképesztően messze vannak egymástól; Alfred Manessier végre ideér, hogy huszonöt-harminc éve reprodukciókba zárt „üzeneteit” valódi dimenzióiban láthassuk, s általuk ugyancsak kiszerkesztődhessék egy ív.
A történet gyönyörű az idő tükrében: a hatvanas évek idolszerű mintái előbukkannak opálos divattalanságukból. Moore lezárt és klasszikussá merevült életműve ismét – de már más értelemben – pedagógiai példatárrá lesz, Manessier errefelé csak közvetetten ismert, de egy bizonyos helyzetben annál inkább ható művészete, mely érvényét tekintve ugyancsak befejezett pálya, mostanra újra a közvetítettség állapotába keveredik. Vagyis és magyarul: Moore munkái végleg bezárulnak a lakkos-kénmájas patina burkába, Manessier festményei pedig megkapják múzeumi-áhítatos selyemfényüket.
A hatvanas évek végén Henry Moore kiállítása a Műcsarnokban művészeti, politikai és művészetpolitikai szempontból, tehát minden tekintetben megváltás-értékű volt, még akkor is, ha hatása kevés magyar művészre vetült is „végzetesen”. Inkább példája, „humanizmusa” volt fontos (ismét csak minden tekintetben és szó szerint), a mód, ahogyan a világ a politika szegélyén kezelhető, az eljárás, ahogyan a történelemmel, az emberrel és aktuálisan a történelemben élő emberrel törődni kell (ahol lehetett így). Mellesleg persze Moore szobrai is működtették a revelációt, azok is fontosak voltak, de igazán és a lényeget illetően a szabadság egyik arca mutatkozott itt meg akkor.
Ahogy Alfred Manessier esetében is, akinek munkái persze másként hatottak. Tőle kép itt sohasem volt látható, reprodukciók viszont igen, kicsiny nyomatok, amelyek a hatvanas évek közepén Jean Bazaine-éi mellett, de inkább mögött alapvető befolyást gyakoroltak jó néhány fiatal magyar művészre (a Zuglói Körre, de meg másokra is, azokra, akik a képcsarnoki penzum után maguknak is festettek még keveset), befolyást, melyben viszont fölismerhetetlen volt, mert észrevétlen maradt az afféle „közösségi” szemlélet vagy – mondjuk ismét a bűvös szót – a humanizmus, ami oly fontos volt Moore befogadásában, beengedésében. Pedig, s ez most már világos, Manessier is politikus, de legalábbis politizáló művész, mint amilyen Moore volt, hiszen képei, kicsiben, reprodukálva és a régi tekintettel látva oly tömény, indulattal telt munkái szinte kivétel nélkül emlékmű-festmények, érzelemmel átitatott hommage-ok forradalmak, kivégzések, passiók és szegények iránt, nagy, oldott és kevéssé sűrű felületeken.
A csalódásnak, mert hiszen az van és arról van szó, úgy rémlik, éppen a felület lesz televénye. Moore-t, akinek végeredményben egy kisplasztikákból, vázlatokból és rajzokból összeszerkesztett tárlat adja életműve keresztmetszetét, fölkínálták és fogyaszthatóvá, mintegy kompakttá tették. Terük vesztett szobrai csak érintik a komoly plasztikai princípiumot, a kicsiség, a lakk, a csillogó fények viszont élesen kontúrozzák a tévedéseket. A realista és absztrakt részek gyakorta rosszul, valami illeszkedő felületen érnek össze, karcolt rajz helyettesít, pótol vagy éppen zavar meg formát, miközben állandóan kísért a méret hiánya. A jelentékeny jóság s nem a jelentősség dereng kifelé a plexi dobozokból, melyekbe bezárult az életmű utaztatott kivonata. Manessier is a felületen – mondanám, vérzik el, ám ez talán tiszteletlenség. Annyi azonban bizonyos, hogy lágy kolorizmusa, elegáns drámaisága az ötvenes évek tagoltabb, keményebb és indulatosabb formaadása után a hatvanas–hetvenes években inkább a képtextilek, a tapisserie formalizmusát idézi meg, s tényleg megidéz. Történetet, történelmet, s persze valódi tisztességgel, csakhogy féloldalasán. A kvázi-absztrakció kínosan szűk átjáróján horzsolja vállát Manessier, s mintha folyton és aggályosán ügyelne a kváziság elegyes állapotának fenntartására. Képei talán ettől lesznek oly simává és kiszámította a gesztusok áradása ellenére is.
Múlttá vált hát mindkettő, Moore is, meg Manessier is, meg a mi történetünk is. Csakhogy ők egyszer jelen is voltak.
- Kultúra [5]