Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Nincsenek hát már művészeink, ami természetesen nemcsak annyit jelent, hogy a port egy egyszerűbb, kevésbé atyáskodó, semlegesebb szövegkörnyezetben verik fel vagy el körülöttük vagy rajtuk (olykor egyszerre mindkét irányt és módszert alkalmazva), hanem azt is, hogy – egyszerűen – a hatalomnak nincs művésze, épp most anélkül van. (Bár építészünk véletlenül akad.) Nem elfogyott persze, mert (ön)jelölt bőven nyújtózkodna, ugyanúgy, mint minden másra, hanem hiátus keletkezett, betöltetlen hely van.

Nem tartom valószínűnek, hogy gondatlanságból, figyelmetlenségből esett így a dolog, hiszen a reprezentáció és a reputáció – melyeknek igen lényeges eleme a hivatalos művész(et), márpedig művészeink nélkül ilyesmi nincs –, a forma tehát igen fontos ma is. A szívnek és a szigornak szépen kell szólnia. Különösen akkor, ha az előbbit rendszeresen szaggatják az utóbbival, az utóbbit pedig zsarolják az előbbivel, s az mégiscsak feltűnő, ha mindez dísztelenül történik. Komoly okai lehetnek tehát a hiánynak, s az első mindjárt az, hogy nem teremtődött meg a hivatalos művészet.

(Azzal most nem érdemes viccelődni, hogy a jelzőtlen művészet – az önmagáért való – pedig éppen elmúlásával tusakodik.) A második nyilván a szegénység, bár ha arra gondolunk, hogy a háború után, még az úgynevezett koalíciós időkben, szinte az utolsó lövés zajának elültével egy időben s a „nemzet” majdnem teljes egyetértésével megszületett a hivatalos művészet s vele új művészünk is, úgy a pénztelenséget nem tekinthetjük lényeges oknak. A keresztény kurzus művészetét egy mozdulattal adoptálta a koalíció, majd tette magáévá – finoman és óvatosan fiatalítva – az apparátusok kora, mert a jó szándék erősebb volt, mint a nyomorúság: az országot felelőtlenség lett volna magára hagyni a művészettel, s főként tűrni, hogy nélkülözze a kor hivatalos szellemét sugalló monumentumokat. Pénz tehát mindig került az ilyesmire, s nem hiszem, hogy ma is csak az hiányozna.

Azt hiszem, a szándékkal van a baj.

Az utolsó nagy köztéri szoborállítások éve 1986 volt, s ez csak azért fontos, mert művészeink számára, hogy tényleg művészeink ők, a valódi bizonyíték – minden szempontból – az emlékmű. Öt évvel ezelőtt Budapesten s másutt, a mi életünkben már többé valószínűleg nem tapasztalható nagyvonalúsággal és számban meredtek az égre művészeink végső nagy aratásának és betakarításának büszke tanúi. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kun Béla és Münnich Ferenc, de még Liszt Ferenc is az apparátus utolsó hőskultuszának dokumentumai voltak, s bizonyos szempontból választ is sugalltak a nagyjából egy évtizeddel korábbi „emberarcúsítási” műprogram tanulságaira. A deheroizálással szemben 1986 körül a hősök tehát ismét megszaporodtak, s ha művészeink néhány évig „kritikamegvetően”, bátran egyszerűsítették emberré a héroszt, mint a mohácsi „lelépő Lenin”, úgy most csak az ambivalenciáig jutottak.

Ahogy ambivalens volt – persze más szempontból – a három-négy évvel későbbi helyzet művészeink frontján. Az átmeneti hatalom alternatív művészetpolitikája a hecces szobordöntögetésekben nyilatkozott meg, s egyfajta negatív kreativitási gyakorlatsorozat keretében demonstrálta a valódi uralomra vágyó pszeudók szellemi és érzelmi viszonyát a bálványozott és korántsem elvont hatalomhoz.

Egy-két hónappal azután, hogy a bronz- és kőidolok tompa puffanása nem hallatszott már, könnyen volt hihető, hogy ismét lesznek igazi művészeink. Nem is egy-, hanem mindjárt kétféléből is várhattuk részünket. Az egyik a jó magyar, néprealista lett volna, pici, sallangos expresszivitással, legalábbis az aradi vértanúk emlékműve körüli cirkuszból erre lehetett következtetni. A másik a jó nemzetközi, posztmodern-konstruktív érzület, némi univerzális mákonnyal, s ne másra, mint a 301-es parcella pályázatára gondoljunk.

Ám a dologból, minden várakozás és előfeltevés – melynek hiányára nem panaszkodhatom – ellenére nem lett semmi. Nem lettek művészeink. Pedig igen izgalmas találgatások, számítgatások révén készen állt a lista, a legújabb undokak névsora, s a kalkuláció: ki mennyire változik mentálisan és szellemileg, ki hogyan fér új bőrébe, vagy miként szabatja át a régit, ahogy az ilyesmit megszokhattuk. De hát nem lettek. Egyelőre.

Talán még nem kellenek, mert nincsenek meg az új idolok, s míg meg nem lesznek, addig a bronzlárvákra sincs szükség. S addig művészeink is szabadságot kapnak, s kibújhatnak a birtokos szerkezet nyűge alól. Meg persze az állami apanázs béklyójából is.

• Kultúra