Skip to main content

Petőfi a pályán

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Azt hihetnénk, Petőfi a lánglelkek materializálódási versenyén, a bronzba, kőbe, olajba és egyebekbe merevülési számban az élen vagy legalábbis az érmesek között végezne. Csalatkoznunk kell, a legelső márciusi ifjú csak a hazai feltámadási és továbbélési küzdelmeket nyerhetné meg; szobra köztéren a vártnál kevesebb áll, fémbe, kőbe vagy gipszbe foglalt képmásai jószerivel csak iskolák reménytelen folyosóin szomorkodhatnak, vagy az általa fölkeresett és ennek révén elhíresült épületeken díszlenek.




A dolog – félretéve a cinizmust és a nemtelen iróniát – rejtélyes. A költő, akinek kultusza született, aki körül valódi legendárium szövődött és hurkolódik máig, aki lobogóra tűzetett, nem annyira vált a nemzetmozgató nagy pályázatok s ezek eredményeképpen tereket kijelölő emlékmüvek vagy történelmi falképek hősévé, mint azt elvárhatnánk. A 19. század utolsó harmadában, az ilyesfajta művészi versengések dömpingjének idején, amikor Deák Ferencek majd Arany Jánosok, később Erzsébet királynők és szabadságharcosok meg aradi vértanúk ültek és álltak ki a terekre, a fővárosban viszonylag csendben és a csendhez méltó lassúsággal készült el az a szobor, amelyet Izsó Miklós kezdett el és Huszár Adolf fejezett be. Ez a munka mára ugyan szimbólummá vált, a maga idejében azonban rendesen leszólták, Ady csak a tekercses szobrok közé sorolta. A századfordulón – így is, úgy is, porrá és bronzzá válva – hazatért Kossuth: néhány év alatt majd minden magyar város kapott egyet-egyet apánkból, akiből sokkal több készült Magyarországon, mint Leninig bárki másból a világi hatalmasságokat illetően. (Érdemes megnézni és összevetni A magyarországi művészet története 1981-ben megjelent, az 1890 és 1919 közötti korszakkal foglalkozó kötetének névmutatóját, melyben a költő 16, a turini remete 20 indexszámmal szerepel, ám az előbbinél a mutatók fele nem róla készült műre utal.) Petőfiről inkább csak a Barabás Miklós és Orlai Petrics Soma rajzai meg festményei alapján készült olajnyomatok és litográfiák terjedtek továbbra is, meg a falvédők, igaz ugyan, hogy e képek révén s éppen az ilyenek révén a kultusz intimitása és érzelmessége még mélyebbé lett, s a hit, hogy a „viharmadár” még visszatér, nem hűlhetett ki egészen. A szobrok viszonylagos ritkaságát, mert persze esetünkben tényleg viszonylagosságról van szó, azt hiszem, az magyarázza, hogy Petőfi végül jószerivel csak bajt hozott a megörökítésére monumentális formában vállalkozókra. Olykor a megrendelőnek, máskor a művésznek állt ellent, némelykor mindkettőnek. (A közönségnek azonban soha. Így döntötték le szobrát például a húszas években Pozsonyban, mint a magyar sovinizmus jelképét a szlovák soviniszták.) De persze elképzelhető az is, hogy nem találták alkatát eléggé héroszinak. Madarász Viktor, aki öregségét – már e század elején – szinte megszállottan áldozta a Petőfit megörökítő, furcsábbnál furcsább, olykor kínosabbnál kínosabb s korábbi nagy műveit ugyan be nem árnyékoló, de teljes pályaképét mindenesetre igencsak módosító kegyképek festésére, nos az agg festő 1910-ben mesélte: Petőfi nem volt szép ember. Se görög profilja nem volt neki, se egyéb szépsége. Tiszta délszláv típus volt; az orra éppen nem nemes metszésű, a nyaka hosszú és kiugró ádámcsutkájú. De rögtön hozzátette a mester: Amikor Debrecenben először találkoztam vele… én rögtön úgy éreztem, mintha nimbusz övezné annak az embernek a fejét. A nimbuszhoz nem túl szerencsésen közelített azonban, képein csak az azokról készült nyomatokat áruló vándorkereskedők nyertek valamicskét. Negyvenhat évvel később Ferenczy Béni mondta egy interjúban: Petőfi-szobromat nyilván azért utasították vissza kétszer is a Műcsarnokban, mert nem szépíti a költőt, aki minden vallomás szerint egyenesen csúnya, alakra pedig – rendőri személyleírásban így olvasható – »klein und schachtig« (kicsi és vézna).” Hogy a hatalom nem ilyen Petőfit akart, az biztos, mert az 1948-ban elkészült szobor csak tizenkét év múlva kerülhetett köztérre, s akkor se Milánóba, ahová rendelték, s ahol még vártak rá vagy tíz évet, hanem Gyulára. Az alföldi potentátok vaskosat szerettek volna, s ilyennek készült Medgyessy Ferencé, a pannóniaiak férfiasat kértek, s Borsos Miklóstól megkapták 1950-ben. Ám Ferenczy Bénié így is példaadóvá lett, olyannyira, hogy a költő születésének százötvenedik születésnapjára a fiatal szobrászoknak kiírt pályázatra – mely a Petőfi-futamok sorában száz év alatt országos pályázatként a harmadik, s olybá tűnik, hogy egyben az utolsó is volt –, nos erre jobbára csak a milánói–gyulai figura mutánsai gyűltek egybe.

Lépésbe merevedve áll tehát néhány sovány, horpadt mellű forradalmár az országban, s végül is mindegy, tóga vagy mente fedi-e a hősi kebleket. De a kérdés nem ez, mint ahogy az sem, mennyi az a néhány. Inkább azt kellene tudni, hogy az olajnyomatokon, a falvédőkön, a gipszekben és bronzokban feszengő alak él-e még valamilyen szívekben. Vagy – kevésbé patetikusan – ki is ez a Petőfi?








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon