Bretter Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Egyetlen kérdést tesz föl nekem; szeretnék egyetlen mondatban válaszolni. Úgy gondolom, hogy azok a problémák, melyeket Sütő András Naplójegyzeteinek recenziójában fölvetettem, megérdemelnek még néhány észrevételt. Annál inkább, mert az írás kapcsán bővérű támadásokat intéztek ellenem, hogy mást ne említsek, az MDF házi rádióműsorában, a Vasárnapi Újságban is.

Kérdése az, hogy vajon komolyan gondoltam-é, hogy Sütő Andrásnak mindent le kellett volna írnia a naplójában, ezzel előidézve annak a veszélyét, hogy a Securitate kezére játssza barátait. Természetesen nem gondolom, hogy mindent le kellett volna írnia, de azt igen, hogy amit leírt, azt talán ma már vállalhatja. A naplóban azonban olyan sok a kipontozott rész, hogy azt hiszem, jobb lett volna talán meg sem jelentetni ezt a kicsike könyvecskét. Várhatott volna tán addig, amíg elláthatja minden naplók elsődleges szerepét, a kor hátterének szubjektív és ezért őszinte megfestését.

Azt is szememre vetették, hogy „tiszteletlen”, sőt „ízléstelen” vagyok. Nem tudom azonban, hogy kinek ficamodott ki itt az ízlése: a könyv szerkesztői a borítóra a kórházi ágyon, kómában fekvő Sütő András fényképét, az utolsó oldalra pedig egy keresztrejtvényt helyeztek, melynek a vízszintes 1., 48., 77., valamint a függőleges 14., 18., és 33. sorából kiolvashatóak Sütő András színpadi műveinek címei.

Lényegi választ is szeretnék azonban adni erre az ízléstelenségvádra.

Valóban nem jelentettem be együttérzésemet, Sütő András irodalmi és emberi érdemei iránti tiszteletemet. Úgy gondoltam, hogy mindez magától értetődő, eszembe se jutott, hogy bárki megkérdőjelezheti. Azt hittem, világos, hogy mindaz, amit leírok, nem Sütő elleni támadás, hanem a romániai közállapotok, a magyar kisebbség történetének és előtörténetének firtatása. De sokan nem ezt a szándékot föltételezték, hanem a nemzet egyik hősének bántalmazását. A kritikai magatartás azonban ritkán volt üdvözölt jelenség a romániai magyarok körében, ezt a magam bőrén is számtalanszor tapasztaltam. A pompa, az ünnepélyesség, a rítusok betartása (Aradi József rítuskutatásaira emlékezem) nehezen egyezkedik a „nem lehet”-tel (Makkai Sándor), az „istállómeleg összetartozás-ethosz”-szal (Tamás Gáspár Miklós), a néha szintúgy metaforikus indíttatású radikális kriticizmussal. Megjegyzendő – s itt a Makkai Sándor és Tamás Gáspár Miklós közötti alapvető eltérésre is figyelni kell –, hogy Makkai diktumát nem az inspirálta, hogy a kisebbség politikai lehetetlenség, mert ez csupán következménye annak, hogy a kisebbség erkölcsi lehetetlenség. Ezzel Makkai ugyanabban az értelmezési keretben fogalmazza meg „nem lehetjét”, mint amelyben vele szemben aztán megfogalmazzák az „ahogy lehet”-et.

Kedves Kincses Előd! Engedje meg, hogy legalább címszavakban vázoljam, milyen gondolatok forgolódtak fejemben, amikor recenziómat írtam.

Szeretném bizonyítani, hogy a romániai magyarok története nem Trianonnal kezdődik: Trianon ennek a történelemnek egyik – mindmáig egyeduralkodó – értelmezése, s ennek története kezdődik.

A romániai magyarok az 1867 utáni konzervatív etnikai, kulturális nacionalizmus egyenes ágú örökösei. Láng Gusztáv tanulmányai megmutatták (különösen az Életünk 1987. 11. számában megjelent), hogy örökösei a századelőn kialakult irodalmi provincializmusnak is. Az Erdélyi Fiatalok Szabó Dezsőn, Németh Lászlón nevelkedett plebejus radikalizmusa érdekesen keveredett el Szekfű Gyula 30-as évekbeli antiliberalizmusával, s színeződött el benne. A két világháború közötti korszak „minőségi szocializmus”-a, „ahogy lehet”-je (Reményik Sándor), „értelmiségi küldetéstudat”-a közvetlenül kapcsolódik össze a középkommunista periódus egyik központi jelszavával, a „sajátosság méltóságával”, a „kisebbségi humánummal” (Gáll Ernő); a transzszilvanizmus, a kommunizmus ideológiájából kiaraszoló ideológusokkal, végül pedig az Illyés Gyula–Csoóri Sándor képviselte irodalmi nacionalizmussal. Izgalmas, hogy miként változhatnak az értékelés szempontjai: a szélsőségektől mentes „erdélyiség” igen pozitív szerepet játszott a 40-es évek hánykolódásaiban – vö. Interjú Vita Sándorral, Unio. Ami pedig az irodalmi nacionalizmus meghatározását illeti, javaslom, induljunk ki Sütő András szavaiból, melyek éppen Illyés Gyula temetésekor hangzottak el:

„Itt és újra egyedül Illyés Gyuláról mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról: „Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő – Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve – sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdésével, mint ő.” (Új Tükör, 1983. május 1.)

Tegyük hozzá: a fajtájával – nem faji alapon.
A nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal.
Osztályával – a szocializmus szellemiségében.

Mindezzel párhuzamosan, többek között Mikó Imre nyomán is, sikeresen alakult ki, sőt erősödött meg (22 év), az a látszat, mintha a romániai magyarok politikatörténete a román politikai elnyomás következtében lehetetlenné vált volna, s csupán az értelmiség, az irodalom ellenállása maradt volna az egyetlen eszköz a „megmaradásra”, „túlélésre”, az „identitástudat”, „egységtudat” megjelenítésére (legújabban Pomogáts Béla veszi át egy az egyben ezt a vélekedést). (Mikó Imre képviseli azt a szintén mindmáig hatásos és hatályos értelmezést, hogy a romániai magyarok politikai lehetőségei döntően csak a sérelmi politizálásra korlátozódnak.) Ehhez a leíráshoz nyúlnak vissza, talán ösztönösen, a Ceausescu-éra megfélemlített, életkörülményekben elnyomorított írástudói.

Amit viszont én szeretnék állítani, az az, hogy a fentebb nagyvonalúan megrajzolt eszmei-ideológiai konglomerátum előbb volt, mint a politikai ellehetetlenítés, sőt nemcsak megelőzte, hanem elő is segítette belső elfogadását. Mind a két világháború közöttit, mind pedig a Ceausescuét. Legalábbis hajlamosak voltak a romániai magyarok véleményformálói, hogy lemondjanak a politikai cselekvés lehetőségeiről – magabízó nézetegyüttes állt mögöttük, ami azt helyettesíthette és hiányát magyarázhatta.

Sütő-recenzióm kapcsán csupán ennek felelősségére szerettem volna fölhívni a figyelmet. Hogyha sértő voltam, az nem szándékaim szerint volt.

(Ide a végére még egy kis hibaigazítás: Tamás Gáspár Miklós interjúja nem a Látóhatár 1983-as számában jelent meg [a szerző ekkor éppen egyik soros szilenciumát töltötte], – ahogy a félreérthető fogalmazásból tűnt volna, hanem akkor készült és 1989-ben látott napvilágot, az Unio első évfolyamának első számában, áprilisban, s ezt veszi át a Látóhatár augusztusban. Otto Klemperer pedig valójában Victor.)

• Vita