Skip to main content

Nemzeti nagylétünk – némi élfénnyel

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Somogyi Győző gyűjteményes kiállításáról


Mint valami – valószínűleg – soha körbe nem érő, hatalmas panoramikus mű darabjai, úgy rakódnak, nem össze, inkább szét Somogyi Győző munkái a kezdetek, a hetvenes évek eleje óta.

Első publikussá lett grafikái, a fekete-fehér szitanyoma tok a bennelét vállalásával, a teljes empátia mozdulatával rögzítették a megszomorítottak és megnyomorítottak történelmét. Munkái komponálatlanok, töredezettek és tagolatlanok voltak, mint az élet színterei: figurái szomorú és csúf bábokként befejezetlen mozdulatokba merevültek, tájai a világ végét formázták. Utolsó festményei klasszikus képi szerkezetekben nagy és kis hősöket, nagy és kis pillanatokat ábrázolnak, környezettel vagy épp anélkül, de mindig színesen, világosan, tisztán, majdhogynem üdén. S valószínű, sőt bizonyos, hogy Somogyi most is vállalja a bennelétet, s működik az empátia is. Ám épp ezért a dolog innen számomra követhetetlenné vált.

Míg korábbi munkáin Jézus, Dózsa, a galíciai zsidók vagy a csepeli munkások a világból néztek a világba, és némaságuk kimondhatatlan fájdalmakat jelzett, a nyolcvanas évek második fele óta készülő csataképek hősei vagy az ősgaléria gyarapodó portréi és a bandériumi büszke zászlóvivők nosztalgikus reprodukciók, esetleg reprodukált nosztalgiák édesen büszke pillantásait lövellik egy ugyancsak festettnek látszó térbe. Míg a fekete-fehér grafikák az élő szem, máskor a fénykép még élesebb, mert érdektelenebb objektivitásával metszették ki az általános látványból a lényeget, és vágták azt a néző elé, a néző fejéhez, addig az utóbb készült munkák a kora barokk portrészemléletet meg a XIX. század közepi magyar csataképideált, a főként Than Mórtól látott technikát és az olajnyomatokét követik, érthetetlen békességgel. Csak a tájképek és a vallásos, kegyes művek őrzik még az eredeti jegyeket, e munkák viszont számomra mindig idegenek voltak.

Elsősorban persze – azt hiszem – nem stiláris változásról van szó, hanem a szemlélet módosulásáról. Vagyis nem az a lényeg, hogy Somogyi Győző föladta (volna) hidegrázós realizmusát egyfajta historizáló, simulékonyabb naturalizmusért, hanem az, hogy elcserélte az életet és a történelmet az élet és a történelem színes képekkel illusztrált históriájáért. Irónia, távolságtartás vagy kommentár nélkül, színén nézi és idézi fel a múltat, s persze a dicsőt. (Talán az 1984-es A jarkováci csata című festmény volt az utolsó vagy legalábbis az utolsók egyike, melyen még a részletek iránti hűségnél fontosabb volt a programhoz való ragaszkodás: a harc, az erőszak értelmetlenségének, a harcolók céltalan és eredménytelen kiszolgáltatottságának ábrázolása.) Nem az a fontos tehát, hogy kisimultak az arcok, arányosabbak lettek a tagok s pontosabb a leképezés, hanem hogy elveszett a plebejus, a tűrhetetlent tűrhetetlennek láttató szemlélet, s előkerült egy különös, elegyes világlátás, melyben a hit és a patriotizmus keveredik valami patetikus konzervativizmussal, ha a szónak még lenne ma valami értelme, azt mondhatnánk: kisnemesi hűséggel. Úgy tetszik, Somogyi Győző morális példázatokat állít a néző elé a nemzeti nagylét mindig is fényben úszó alakjai segítségével, akik mellé néhányat most előhívott a homályból, tágítva a hősi arcképcsarnokot és a hazafias tudatot.

Komolyság és tisztelet árad a festményekről, tisztelet a honfoglaló s zabolátlan nagyúr, a törökverő, a fejedelem, a kuruc, a negyvennyolcas, a tizennégyes, a negyvenkettes és ötvenhatos hős iránt, csak egy nem derül ki: mit kezdjünk velük és az áhítattal áterezett tisztelettel.

Mert hol van vajon az ellen, akivel szemben buzdulni kellene? Vagyis hol van a harc, a csata, a háború, melyben hátrálni bűn, melyben a hazáért csak önfeláldozni lehet. Hiszen Somogyi Győző számára a hősiesség szinte kizárólag hadilag működik, mintha Balassitól csak az az egy mondat lenne hiteles: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” (Arról nem is beszélve, hogy olyan dekoratívak már soha az életben nem leszünk, mint amilyennek a festő mutatja nagyjainkat.)

Elénk függeszkednek tehát a históriai körkép darabjai, de egymással, vagyis saját, belső múltjukkal egyre kevesebb a kapcsolatuk. Egy gondosan szelektált múlt telepszik a jelenre Somogyi Győző ecsetnyomait követve, egyfajta válogatott múlt, mely feloldódik pátoszos nosztalgiában, olyannyira, hogy már semmivel sem korrespondál – csak önmagával.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon