Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Cyranósan a kritika elé mennek a kiállítás szervezői a címmel – Színes víz –, mintha maguk is azt akarnák sugallani: az akvarell nem komoly dolog. Az öniróniával töltött labdát illetlenség, sőt aljasság lenne leütni, mondjuk inkább azt – elvállalt és tudott eleganciával (s nem is hízelgően hamiskodva) –, hogy felesleges itten az angolos-humoros keveset mondás, nincsen baj az akvarellel, nem rosszabb az más technikánál, még akkor sem, ha nem éppen a legelőkelőbb, de hát sohasem is volt az.

Ne hagyjuk tehát befolyásoltatni magunkat a szerénykedő Színes víztől, mert jobb ez a tárlat valamifajta vizuális málnaszörpnél, s nemcsak azért, mert az iménti édes-ragadós jelzős szerkezet a maga képzavarával csak annyit ér, hogy éppen odacsusszanjon a már talán untig is emlegetett címhez, de jobb abban a tekintetben is, miszerint szerencsére nem a tájat vagy csendéletet kipárálló lazúrokról és puha foltokról kíván beszámolni.

Hanem hát nyilván magáról az eljárásról, s arról, mit ér az akvarell, ha a kilencvenes években készítik Közép-Európában. A válasz meglehetősen egyöntetű: a vízfestés éppúgy elveszítette kanonizált szabályait, mint bármely más technika; olyannyira vegyül benne más módszer, mint amennyire elvegyítheti önmagát is a tőle sokáig idegennek tartottakban. Ami pedig a lényeget illeti, a dolog nemességét vagy nemtelenségét, azt Bukta Imre fogalmazta meg kegyetlen pontossággal és mérhetetlen iróniával Kerti infúzió című munkája révén (mely korai mozgó installációinak őszinteségét, egyúttal ravasz humorát hozta vissza). Bukta interpretációjában a nedvdús akvarellt – tehát a művészetet magát –, avíttas ventilátor juttatja vissza a tájba, megfordítva a könnyes esztétikai processzust, melynek folyományaként valaha a látvány, a természet költözött vagy legalábbis kúszott rá a leképezés síkjára a tekintet segélyével, hogy ottan megragadjon és tanítson.

Bukta valódi realizmusával és kínosan precíz természetelv(h)űségével szemben másfajta értelmezés nyilatkozik meg a hét országból jött harmincnyolc művész munkáinak zömén. Valami sajátos összefoglaló rajzolódik ki általuk az elmúlt ötven év expresszív, mondjuk meg pontosabban, absztrakt expresszionista és informel törekvéseiről; a szó szoros értelmében oldott traktátus Pollocktól Wolson át Schnabelig akvarellben és közép-európaiasan elbeszélve. Persze olykor a leckefelmondás kötelezettsége is érződik, mint a román Nistor Coita, a szlovák Mária Filova vagy Szentgyörgyi József lapjain, máskor az expresszivitás és a hetvenes évek speciális, magyar regélő-, mesélőkedvének sajátos és nem sok eséllyel kecsegtető elegyével kerül szembe a néző (Szily Géza munkáin). Ugyancsak kiürültnek-kiszáradtnak hatnak már El Kazovszkij színterei, melyeken valami sokszor látott előadás szereplői várnak új mondatokra, vagy Stefanovits Péter nosztalgikus-bombasztikus emlékezései a vágyott múltra.

A legjobb műveken a már klasszikussá lett hevületes attitűd – így a német Barbel Esser, a cseh Anna Vancátová, Szirtes János vagy az osztrák Norbert Maringer munkáin – autonóm értelmezést kap, ahogy sajátlag és igen meggyőzően működik egy másfajta világértelmezésben, a metafizikus helyszínfestésben Bikácsi Daniela is.

A tárlat – a maga archaikus-anakronisztikus vágyával, szándékával, miszerint be lehet még mutatni tiszta technikákat s azokon keresztül megmaradt műfajokat, mert léteznek még ilyesmik – tévedést, nem tudom ugyan, mennyire, de sajnálni való tévedést rögzít és tár a néző elé. Aki számára viszont egyáltalán nem kötelező, hogy az elmélet és a gyakorlat közösen megásott vermével törődjék: felhőtlenül merítkezhet a látványosan színes vízben.

• Kultúra