A halálraítélt elhatározta, hogy szíve utolsó dobbanásáig úgy él, mintha nem órái vagy percei lennének hátra, mintha biztos volna benne, hogy még hosszú-hosszú életút áll előtte. Keményen viselkedett eddig is, s ezután is így lesz. Nem kért kegyelmet, mert ezzel elismerte volna a rá mért ítélet jogosságát, annak a hatalomnak a legitimitását, amely törvényt ült fölötte. Méltón élt, méltón kell meghalnia. Hogy azok, akiknek a vezére volt, halálában is tiszteljék.
Az utolsó estén közömbös arccal vette át behozott vacsoráját, az asztalra tette, s az őr legnagyobb csodálkozására jóízűen falatozni kezdett. Igen. Mert szuggerálta magát, hogy legyen étvágya. És volt. S az étel ízlett. De telement a fogsora húscafatokkal.
Az már valahogy idegesítette, hogy ebben a helyzetében fogának piszkálásával kell vesződnie, hanem a fogai közé szoruló maradék olyan kellemetlen volt, hogy mindenképp el kellett távolítania. Az őrtől fogpiszkálót kért (ugyancsak szerény utolsó kívánság!), munkához látott vele. Sikerült is a száját megtisztítania, csak egyetlen makacs húsdarabka nem és nem mozdult a helyéről. Ismerte jól ezt a rést két foga között. Örök életében sokat vesződött vele, néha félórákig vájta a fogát, míg valami eredményre jutott. De most hiába küszködött. A végén fel is hagyott a kilátástalan vesződéssel.
Eredetileg úgy határozott, hogy az utolsó éjszakát éberen tölti – ne aludja át ezt az életéből maradt kicsiny szeletkét is! –, de hirtelen mintha letaglózta volna a fáradtság. Ledőlt a priccsére, hogy majd ezen virraszt. Próbált az életén, politikai küzdelmein gondolkodni – ezek juttatták ide –, de bosszúságára mindig mellékvágányra siklott, csupa jelentéktelen dolog járt az eszében – és a nyelve minduntalan odacsúszott arra a makacs húscafatra, megpróbálta valahogy kimozdítani a helyéről, de hiába. És akarata ellenére elnyomta az álom.
Hajnalban fölébresztették. Itt az idő.
S az már valósággal kétségbeeséssel töltött el, hogy nyelve nyomban a húsdarabkára siklott. Még mindig ott volt, s dühítőbben szorult a két fog közt, mint valaha.
Vitték. Most búcsúzni kellene az élettől. Mindjárt mindennek vége. Egész valóján eluralkodott azonban egy mélységes letargia, s nem engedte a gondolatait magasba röppenni.
És a húscafat. Járt a nyelve, járt.
Ej, abba kell hagyni, többet nem törődik vele.
Már a kivégzőosztag parancsnoka a célzást vezényelte, s neki most különös mód az jutott eszébe, hogy az élettel együtt ez az idegesítő érzés is megszűnik, az ételmaradék feszülése a két fog közt.
Még belévillant:
„Ehelyett inkább valami végső, magasztos gondolat…”
S itt megszűnt az agyműködése.
- Kultúra [6]