(dr. Szilágyi Ákosné)

Nyomtatóbarát változat

Budakeszin lakom négy éve. Annak idején örömmel költöztem ide, most mégis szégyellnem kell ebbéli mivoltomat. Ugyanis a község lakóinak egy része olyan felháborító magatartást tanúsított a közelünkben levő hajléktalanokkal szemben, ami már-már emlékeztet a fasiszta pogromokra. Itt bizony magyar verte a magyart. Pedig Budakeszi lakossága a román események idején az elsők között szervezett nagy sikerű gyűjtést a Művelődési Ház előtt, és juttatták el adományaikat Erdélybe a szegény, bajba jutott magyaroknak. Szeretném remélni, hogy legalább a község sok istenhívő lakosa nem hajtogatta, hogy „ezeket a szekusokat ki kéne nyírni”. A címke többek között primitív gondolkodásra vall. Az igazi szekusok egy hatalmon lévő rendszerben segítettek az elnyomásban. Hol vannak ettől a szerencsétlen hajléktalanok.

Néhány nappal ide költözésük után felkerestem a hajléktalanok táborát, úgy éreztem, hogy mint helyi lakosnak, és húsz éve az elesettekkel foglalkozónak (gyámhatóságon, nevelőotthonban) az a dolgom, hogy a lehetőségeimhez képest minden segítséget felajánljak nekik. A környezetemben ruhákat gyűjtöttem nekik, s megbeszéltem a szomszédaimmal, hogy az ott élő emberek egyáltalán nem mind csavargó bűnözők. Felkerestem a község vezetőit is. A Tanácsházán az elnök elmondta, hogy ő azért háborodott fel a telep beindítása miatt, mert még csak egy telefonnal sem értesítette őt erről a felsőbb szerv, és arra a területre egyébként is egy mesterséges tavat szántak.

A község vezetői végül is humánusan álltak a kérdéshez, egyetértettek velem abban, hogy a Budakeszin lévő bűnesetek száma nem emelkedett. A táborban élők többsége egyébként is minden lehetőséget megragad arra, hogy munkát találjon. Végiggondoltuk együtt, hogy saját ismeretségi körünkben is több ember csak úgy kerülte el a fedélnélküliséget, hogy egy rokona, régi szomszédja megszánta, és magához vette. A hajléktalanok önkormányzatának egyik fontos szabálya, hogy nem firtatják, ki miért van ott, de amint odakerült, attól kezdve bizonyítania kell. Így az alapszabályba ütközött, hogy valamilyen szociológiai felmérést készítsek az ott lakókról, többen azonban maguktól is beszéltek nekem a sorsukról, pl. az a felnőtt fiatalember, aki azért látta szükségesnek, hogy elhagyja vidéki otthonát, mert nevelőapjával nem jött ki, és édesanyjára tekintettel el akarta kerülni a vitákat. Az a fiatalember sem tudott hirtelenjében jobb megoldást, akinek a rokonai vidéken eladták az ő állandó lakhelyéül szolgáló házat, Pesten a munkásszállóban pedig feltörték a szekrényét.

Természetesen bizonyára ebben a közösségben is vannak, lesznek olyan emberek, akik végső soron nem érdemlik meg a segítséget, illetve ezzel visszaérnek. De emiatt a néhány ember miatt ítéljük el valamennyit, rúgjunk beléjük? Ha mindenkitől elvárjuk, hogy becsületesen dolgozzon, adjuk meg számára a minimális lehetőséget arra, hogy ezt megtehesse. A szabad Magyarországhoz ez is hozzátartozik. Tisztelem azokat a közéleti embereket, akik saját foglalkozásukon, hivatásukon kívül megnyilatkozásaikban – akár a sajtóban vagy a parlamentben – humánus, jobbító szándékú, segítőkész elveikről tesznek tanúbizonyságot. De minden elismerésem azoké, akik konkrétan tesznek is ezért valamit. Nagy Bandó András ezek közé az emberek közé tartozik. Láttam, hogyan harcolt a telepen azért, hogy az üszkös lábú bácsit mihamarabb kórházba vigye a mentő, hallottam, hogyan próbál lelket önteni az elesettekbe, és hány helyre eljárt az ügyükben. Ezek a tettei emelték fel számomra a legkiválóbbak közé. Ezért sajnálatos az a néhány nyilatkozat, hogy Nagy Bandó lejáratta magát, sokak szemében vesztett a renoméjából. Természetesen a sajnálkozókat lehet csak sajnálni, akik önzésükben, rövidlátásukban még nem fedezték fel: mindenkinek alapvető érdeke, hogy a másik ember is felemelkedhessen, emberi életet élhessen, mert akkor kevesebb lesz a probléma.

Remélem, hogy írásomat megszívlelik és megértik, elsősorban Budakeszi lakosai, de mindenki más, aki ismeretek hiányában okkal, ok nélkül szidja a hajléktalanokon kívül az állami gondozottakat, cigányokat, és még folytathatnám a sort, pedig mindannyian Közép-Európában élünk.

Budakeszi, 1990. március 8.

dr. Szilágyi Ákosné
2092 Budakeszi,
Barackvirág u. 2.

• Visszabeszélő