–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Egyetlen ismeretlen útitársammal csöndes egyetértésben alszunk a hajnali expressz fülkéjében. Hangzavarra és lökdösődésre riadunk hét óra tájt. Már szikrázik a napfény a Balaton fölött. Egy jó mázsányi asszonyság szinte rám ül: „az enyém a 72-es, tiéd a 76-os!” – terelgeti hozzá képest csenevész, amúgy jó karban lévő párját. Végül is kiderül, csak négyen nyomakodtak be kíméletlenül, akár aludni is hagyhattak volna, hisz békében elférünk a nyolc személyes fülkében. Két 60-as pár: hatalmas, ormótlan asszonyok, náluknál jóval kisebb férjekkel. Kiszédelgek a folyosóra, békés útitársam is elmenekült valahová. Fél perc múlva átható fokhagymaszag lengi be a vonatot. A mi fülkénkből jön: a frissen felszálltak falatoznak. Az egyik pár (a nagyobbik darab asszonnyal) hatalmas nejlonzacskónyi fasírozottal szerelte föl magát, mellé egy másik zacskóban kifogyhatatlan zsömletartalékok. A másik pár férfitagja bicskával sült csirkét faricskál. Félelmetes tempóban tűnnek el a fasírozottak és a zsemlék, vagy tíz percen keresztül. Akkor némileg elpilled a társaság, s furcsa rítus veszi kezdetét. A csöndesebbik asszony injekciós tűt készít, inzulint ad be magának. A fasírozottak és zsömlék után alig hiszek a fülemnek: mindkét asszony cukorbeteg. A fasírozottas 1972 óta pótolja injekcióval az inzulint. Most a szokásos ellenőrzésre utaznak Budapestre. Történetek következnek súlyos betegségeikről, kórházakról. Licitálás, ki hány napig lebegett élet-halál között. A nagyhangúbb, nagyobb darab nőnek cukorbetegsége mellett számos más baja is van, többek között vesebeteg. A hölgyek rátérnek a körzeti orvos megtárgyalására. Ahogy szavaiból összerakom, fiatal, lelkiismeretes doktor lehet. „Azt mondja nekem a múltkor M. doktor, hogy N. néni, fogjunk össze, szedjünk le magáról egy pár kilót!” – meséli a fasírozottas, akinek a veséje sincs rendben. „De én megmondtam neki, hogy hagyjon békén! Menjen az anyja izéjébe!” A másik asszony engedelmesen kontráz. „Azt mondja, főzzek meg sós vízben répát, zöldborsót, és csak egy csöpp olajjal öntsem le. Hát egye meg ő az ilyen moslékot!” A pocakos kis férj is elemében van már, a kedvenc téma közeleg. „Diéta, ilyen árak mellett! Hát ki tudja azt megfizetni?” Rutinos, kéjes háborgás következik a megélhetési nehézségek, az árak fölött.

Újabb fordulat a társalgásban, ismét a terjedelmesebb asszony kezdeményezésére. A pártokat kezdik szidalmazni, úgy általában. A hang egyre indulatosabb, egyre durvább. „Az a sok párt, mind gazemberek, kivétel nélkül. Mind csak a maga zsebét nézi, csak viszi a pénzt, hogy nekünk nem marad semmi. Szarháziak egytől egyig.”

Kicsit elmerengek. Valóban, mivel is lophatná be magát bármely párt útitársaim szívébe? Még egy kis fasírt? Még egy kis inzulin? A félmondatokból, meg abból, amit látok, kiderül, hogy nem kell megtagadniuk maguktól semmit, kényelmes házuk van, betevő falatjuk több mint elég, gyerekeik önállóak. (A kapcsolat nem túl bensőséges.)

A sok párt közül legjobban a Fidesz irritálja őket, egyedül azt emelik ki a megvetett halmazból. „Azok a taknyosok! Mekkora a szájuk, pedig azok is csak a mi pénzünkön tanultak, mi másból tanultak volna? És mikor tanultak? A Kádár-kormány alatt, most meg szidják! Mind a Kádár-kormányt szidja, pedig akármit beszélnek, akkor épült föl az ország. Úgy nőttek ki a földből a házak, mint a gomba. Most meg?”

A kádári településfejlesztés egyik kedvezményezett járásszékhelyénél szállt fel a társaság a vonatra, a költségvetési pénzből felpumpált város felpumpált kicsi polgárai. Az asszonyok az egészségügyben dolgoztak, a felduzzadt apparátus gyorstalpalt középkáderei. Ahogy elnézem és elhallgatom őket, alighanem falusi nincstelenek mélységeiből tolódtak-húzódtak fölfelé a fehér köpenyig és anyagi gyarapodásig. Most itt terpeszkednek e meglódult, összeomlott világ űrjében, s tönkrement testükön, kényelmükön kívül a világon semmihez nincs közük szegényeknek.

Vagy mégis? Az eddigiekhez képest némileg váratlan kanyar következik. Miután kaptak néhány rossz szót a hívők is, a „szenteskedők”, akik a templomot bújják, de szintúgy csak a maguk javát keresik, mint mindenki más, egyszerre csak a nemzeti kérdésnél kötünk ki. „Az oláh a legszemetebb nép a világon, én tudom, éltem köztük!” – jelenti ki ellentmondást nem tűrően a fasírtos hangadó, aki egy időben Békés megyében dolgozott. „A szemetek megint bántják a magyart Erdélyben. De nem sokkal jobb a tót sem.”

Kelenföldnél a vonat lelassul. Keservesen döcögünk Európa előszobája, a Déli pályaudvar felé…

• Hátsó oldal