Skip to main content

A tudatminimum alatt

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egyetlen ismeretlen útitársammal csöndes egyetértésben alszunk a hajnali expressz fülkéjében. Hangzavarra és lökdösődésre riadunk hét óra tájt. Már szikrázik a napfény a Balaton fölött. Egy jó mázsányi asszonyság szinte rám ül: „az enyém a 72-es, tiéd a 76-os!” – terelgeti hozzá képest csenevész, amúgy jó karban lévő párját. Végül is kiderül, csak négyen nyomakodtak be kíméletlenül, akár aludni is hagyhattak volna, hisz békében elférünk a nyolc személyes fülkében. Két 60-as pár: hatalmas, ormótlan asszonyok, náluknál jóval kisebb férjekkel. Kiszédelgek a folyosóra, békés útitársam is elmenekült valahová. Fél perc múlva átható fokhagymaszag lengi be a vonatot. A mi fülkénkből jön: a frissen felszálltak falatoznak. Az egyik pár (a nagyobbik darab asszonnyal) hatalmas nejlonzacskónyi fasírozottal szerelte föl magát, mellé egy másik zacskóban kifogyhatatlan zsömletartalékok. A másik pár férfitagja bicskával sült csirkét faricskál. Félelmetes tempóban tűnnek el a fasírozottak és a zsemlék, vagy tíz percen keresztül. Akkor némileg elpilled a társaság, s furcsa rítus veszi kezdetét. A csöndesebbik asszony injekciós tűt készít, inzulint ad be magának. A fasírozottak és zsömlék után alig hiszek a fülemnek: mindkét asszony cukorbeteg. A fasírozottas 1972 óta pótolja injekcióval az inzulint. Most a szokásos ellenőrzésre utaznak Budapestre. Történetek következnek súlyos betegségeikről, kórházakról. Licitálás, ki hány napig lebegett élet-halál között. A nagyhangúbb, nagyobb darab nőnek cukorbetegsége mellett számos más baja is van, többek között vesebeteg. A hölgyek rátérnek a körzeti orvos megtárgyalására. Ahogy szavaiból összerakom, fiatal, lelkiismeretes doktor lehet. „Azt mondja nekem a múltkor M. doktor, hogy N. néni, fogjunk össze, szedjünk le magáról egy pár kilót!” – meséli a fasírozottas, akinek a veséje sincs rendben. „De én megmondtam neki, hogy hagyjon békén! Menjen az anyja izéjébe!” A másik asszony engedelmesen kontráz. „Azt mondja, főzzek meg sós vízben répát, zöldborsót, és csak egy csöpp olajjal öntsem le. Hát egye meg ő az ilyen moslékot!” A pocakos kis férj is elemében van már, a kedvenc téma közeleg. „Diéta, ilyen árak mellett! Hát ki tudja azt megfizetni?” Rutinos, kéjes háborgás következik a megélhetési nehézségek, az árak fölött.

Újabb fordulat a társalgásban, ismét a terjedelmesebb asszony kezdeményezésére. A pártokat kezdik szidalmazni, úgy általában. A hang egyre indulatosabb, egyre durvább. „Az a sok párt, mind gazemberek, kivétel nélkül. Mind csak a maga zsebét nézi, csak viszi a pénzt, hogy nekünk nem marad semmi. Szarháziak egytől egyig.”

Kicsit elmerengek. Valóban, mivel is lophatná be magát bármely párt útitársaim szívébe? Még egy kis fasírt? Még egy kis inzulin? A félmondatokból, meg abból, amit látok, kiderül, hogy nem kell megtagadniuk maguktól semmit, kényelmes házuk van, betevő falatjuk több mint elég, gyerekeik önállóak. (A kapcsolat nem túl bensőséges.)

A sok párt közül legjobban a Fidesz irritálja őket, egyedül azt emelik ki a megvetett halmazból. „Azok a taknyosok! Mekkora a szájuk, pedig azok is csak a mi pénzünkön tanultak, mi másból tanultak volna? És mikor tanultak? A Kádár-kormány alatt, most meg szidják! Mind a Kádár-kormányt szidja, pedig akármit beszélnek, akkor épült föl az ország. Úgy nőttek ki a földből a házak, mint a gomba. Most meg?”

A kádári településfejlesztés egyik kedvezményezett járásszékhelyénél szállt fel a társaság a vonatra, a költségvetési pénzből felpumpált város felpumpált kicsi polgárai. Az asszonyok az egészségügyben dolgoztak, a felduzzadt apparátus gyorstalpalt középkáderei. Ahogy elnézem és elhallgatom őket, alighanem falusi nincstelenek mélységeiből tolódtak-húzódtak fölfelé a fehér köpenyig és anyagi gyarapodásig. Most itt terpeszkednek e meglódult, összeomlott világ űrjében, s tönkrement testükön, kényelmükön kívül a világon semmihez nincs közük szegényeknek.

Vagy mégis? Az eddigiekhez képest némileg váratlan kanyar következik. Miután kaptak néhány rossz szót a hívők is, a „szenteskedők”, akik a templomot bújják, de szintúgy csak a maguk javát keresik, mint mindenki más, egyszerre csak a nemzeti kérdésnél kötünk ki. „Az oláh a legszemetebb nép a világon, én tudom, éltem köztük!” – jelenti ki ellentmondást nem tűrően a fasírtos hangadó, aki egy időben Békés megyében dolgozott. „A szemetek megint bántják a magyart Erdélyben. De nem sokkal jobb a tót sem.”

Kelenföldnél a vonat lelassul. Keservesen döcögünk Európa előszobája, a Déli pályaudvar felé…














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon