Sz. Nagy Richard

Nyomtatóbarát változat

Mégsem lehet olyan nagy baj velem,
ha ilyet tudtam álmodni”
(Spiró György)

A minap egy pesti Liberális Klub rendezvényére látogattam el. Mint megtudtam, ez volt ott a hatszáztizenkettedik összejövetel a kerületi SZDSZ-szervezet helyiségében. A meghívott előadó aznap éppen negyedszerre fejtette ki – egy kérdésre válaszolva –, hogy szerinte az SZDSZ mennyiben liberális irányultságú párt és mennyiben inkább szociáldemokrata, és mennyiben mind a kettő, és mennyiben egyik sem, mire a negyvenharmadik hozzászóló azt kezdte taglalni, hogy mi a különbség a klasszikus liberalizmus meg a modern liberalizmus, illetve annak fajtái között, reflektálva egy korábbi hozzászólásra, amely a politikai bal-, illetve jobboldal problémáját feszegette volt. Nos, ennél a résznél vettem észre először, hogy lassacskán lankadni kezd a figyelmem, míg végül – az ötven-egynéhányadik hozzászóló fejtegetését hallgatva, az utolsó sorban ülvén, senki által nem zavartatva – szégyenszemre elaludtam a karfára támaszkodva, csöndesen.

Azt álmodtam, hogy Párizsban vagyok, és a Champs Elysée-n a kormányzó szocialista párt választási plakátjait nézegetem: „Privatizáljunk, gyarmatosítsunk, számoljuk fel, együnk, igyunk, előre a munkanélküliségért!” stb. Nagyon csodálkoztam, és rágyújtottam egy havannai szivarra. Később egy standnál olvastam a Liberation-ban, hogy a szocialista elnök egy nőt nevezett ki a kormány élére, mert a férfiak úgymond „már unalmasak voltak”. Mire elszívtam a szivart, megtudtam egy járókelőtől, hogy ez „jó húzás volt” az elnök részéről, jóllehet a nő neve „most éppen nem jut az eszébe”. Elbeszélgettünk azért a nőkről, úgy általában. Kisvártatva szembejött velem Alexis de Tocqueville, aki aznap érkezett Amerikából. Már messziről köszönt, és kérdezgetett a feleségemről meg a pesti haverokról, végül meghívott egy kávéra.

A kávéházban nem volt szabad asztal, ezért odakéredzkedtünk két kártyázgató öregúr mellé. Tocqueville ismerhette őket korábbról, mert bemutatott nekik. Egyikük - aki nagy csodálkozásomra német birodalmi egyenruhát viselt - Friedrich August von Hayek névre hallgatott, és nála voltak az aduk. A másikuk talpig feketében volt, és hosszú szakáll borította az arcát. Először azt hittem, hogy Engels vagy legalábbis Marx, de kiderült, hogy Lord Acton.

Tocqueville nem sokat teketóriázott, és rátért a lényegre. Azt mondta, fizet annak egy abszintot, aki megmondja, mi az a liberalizmus. Lord Acton nagyokat hallgatott, és a sétapálcáját birizgálta, von Hayek tábornok pedig fel volt háborodva, és durván lebaloldalizta a jámbor Tocqueville-t, akinek ettől elment a kedve az egész abszintozástól. Már percekig nem szólt senki semmit, és azt hittem, örökre így maradunk, amikor belépett Dworkin professzor, aki engem is tanított „polgazd”-ból a kommün alatt, és pillanatok alatt feldobta a társaságot. Azt mondta, nézzünk ki az ablakon, Párizs gyönyörű, tavasszal meg különösen, és színesek az emberek meg az autók, és nevezzük ezt liberalizmusnak. Vegyük tudomásul ugyanis – mondta nyomatékkal –, hogy az állam lépten-nyomon beavatkozik mindenbe, de ezt nem csinálja ab ovo rosszul, hisz – mint tudjuk – a liberalizmus lényege az egyenlőség (ennél a résznél von Hayek ezredes az asztalra csapott, és dühösen kiment telefonálni), de ez a polgárok egyenrangúakként való kezelését jelenti, mármint az állam által, ugyebár.

– Ez rendben van – mondta Lord Acton, mert ő értette, miről van szó –, de mi ebben a liberalizmus?

– Az, barátocskám – válaszolta Dworkin tanár úr –, hogy ez a neve. Ha-ha-ha.

Tocqueville bátyám váltig nem volt jókedvében, és azon zsörtölődött, hogy mire valók akkor a liberális pártok, ha minden párt eleve liberális, amelyik nem akar visszazuhanni a középkorba. Végre aztán magához intette a pincért, és büntetésből csak magának rendelt egy abszintot.

A pincér, aki szintén nem volt már mai gyerek – amolyan Fidesz-korú, borostás, latin fiú –, sokáig nem hozott semmit, ellenben odaállt mellénk, és elkezdett szemtelenkedni. Először is azt mondta, hogy nem tetszik neki, amiről itt mi beszélgetünk, és szerinte a gazdaságban nincsenek eszmék, csak tények, ígérjen bármit is bármilyen párt, ha kormányra kerül, azt kell tennie, amit a gazdasági ésszerűség diktál. Ez van – mondta.

Ekkor ismertem föl, erről az „ez van”-ról. Az ám: arcán felfedeztem apja, az öreg James bácsi vonásait.

– John Stuart! – mondtam –, hát te hogy kerülsz ide?

Úgy nézett rám, mint egy szocialistára (talán még túl fiatal volt későbbi önmagához). Intett, hogy ő nem John és nem is Stuart (pláne!), és eltávozott az abszintért.

Időközben visszajött von Hayek tábornok, akinek megvilágosodhatott valami, mert azt mondta:

– A semlegesség. Az itt a lényeg. Mármint erkölcsileg, úgy értem. Meg vagyok értve?

Mindnyájan tisztelegtünk, kivéve Lord Actont. Ő még végighallgatta, amíg Tocqueville a szabadságról meg a sokféleségről, mint értékről beszél, aztán vette a kalapját, és intett, hogy kövessem. Eszembe se jutott, hogy ki fog fizetni, mentem utána.

– Mondani akarok magának valamit – fordult hozzám a kijáratnál. – Ezek itt összevissza beszélnek – intett hátra –, ám mi valójában az igazság?

Szippantott egyet a szivarjából.

– Jöjjön, elmegyünk valahova, s ott megtudja.

Szótlanul követtem. Először az utcán gyalogoltunk, majd valahogyan egy barlangba jutottunk, valami alagútfélébe. Aztán valami lépcsőn mentünk lefelé, és egyre sötétebb lett. A sötétséggel együtt a hangzavar is mind erőteljesebbé vált, amit már az utcán is hallottam ugyan, de itt lett igazán érzékelhető. Lassan a szavak is kihalladszodtak a kiabálásból. Emberi szavak… Végül közvetlen közelemben hallottam egy kiáltást, és hirtelen felébredtem.

Ahogy előretekintettem, az előttem lévő sorban egy középkorú úr melegítőnadrágban éppen arról szónokolt, hogy Németország legszebb időszaka a szociáldemokrata kormányzás idején volt a 60-as években. Egy másik úr a sarokból bekiabált, hogy a szociális piacgazdaságot is a szocdemek találták ki, persze, mint tudjuk.

Ennek hallatán a mellettem ülő öregúr hangosan felnevetett. Sokan hátranéztek, majd visszafordultak. Én is csodálkoztam: eddig észre sem vettem, hogy ül mellettem valaki. Az öregúr levette a szemüvegét, és megtörölte az arcát. Hozzám fordult:

– Tudom, hogy hol járt, fiatalember – mondta. Én is gyakran találkozom álmomban ezekkel az urakkal. Néha egész jól elbeszélgetünk. Kérem, adja át nekik üdvözletemet, ha legközelebb náluk jár.

A meglepetéstől alig jutottam szóhoz. Valami olyasmit mondtam, hogy én nem szoktam ilyeneket álmodni, most először fordult elő, és restellem, hogy elaludtam…

De már nem figyelt rám. A teremben éppen arról volt szó, hogy a Szociáldemokrata Internacionálé a jobb-e vagy a Liberális Internacionálé. Az öregúr mellettem újra és újra felnevetett. Végül az egyik alkalmi szónok megunta, és felszólította őt, hogy mutatkozzék be, mert sose látta itt még őt senki, és adjon magyarázatot a viselkedésére.

Az öregúr felállt:

– Ludwig Erhard vagyok – mondta. – Német állampolgár és kereszténydemokrata. Örültem, hogy önöknél lehettem. Isten áldja magukat.

Azzal sarkon fordult, és kiment a teremből.

Pillanatokig néma csend volt. Végül valaki felállt, és felháborodva fejtette ki, hogy az SZDSZ szemlátomást túlzásba viszi a nyitottságot, és ez vezet arra, hogy mindenféle kereszténydemokraták szabadon besétálhatnak egy liberális összejövetelre. Ez szerinte tűrhetetlen. Hatalmas hangzavar kezdődött. „Hogy került ide ez a német?!” „Ki engedte be!” – kérdezgették egymástól az emberek. A legtöbben már álltak, és egymást túlkiabálva szidták egymást.

Én elhűlve néztem az öregúr után. Nem tudtam, álmodom-e, vagy tényleg Pesten vagyok, és tényleg a Liberális Klub hatszáztizenkettedik összejövetelén veszek részt, és tényleg 1991-ben.

Becsuktam a szemem, és koncentrálni kezdtem.

– Lord Acton! Méltóságos Úr! Kérem, jöjjön vissza! – könyörögtem csukott szemmel, de már senki sem válaszolt…

• Hátsó oldal