Sz. Nagy Richard

Nyomtatóbarát változat

Baszkok, katalánok, galegók, frízek, lappok, okcitánok, bretonok és Európa megannyi nemzeti kisebbsége a legkülönbözőbb területi elrendezésben, különböző mélységű identitástudattal és a legváltozatosabb nemzeti-személyi-területi autonómiaigénnyel lép fel, illetve különböző szintű és mélységű önkormányzati jogokkal rendelkezik a kontinensen.

Bizonyos egységes tendenciák azonban feltétlenül érvényesülnek, illetve érvényesültek a földrész történetének utóbbi három évtizedében, legalábbis az anyaországgal nem rendelkező kisebbségek esetében.

A tájegységi-regionális önigazgatást illetően is jelentős különbségek vannak az egyes országrészek között aszerint, hogy nemzeti jelleggel színezett egységekről (pl. Wales vagy Dél-Tirol), illetve ilyen jelleget csak nagyon áttételesen felmutató egységekről (pl. a német tartományok); szövetségi államról (pl. Németország) vagy unitarista államról (pl. Franciaország); történelmi régiókról vagy újabban kialakított közigazgatási egységekről van szó; avagy egyes nemzeti közösségek helyzetét vizsgáljuk egy adott országon bélül (pl. a katalánok helyzetét Spanyolországban, Franciaországban vagy éppen Andorrában).

A területileg jól körülhatárolható, és elkülönült nemzeti jelleggel is rendelkező (esetleg több nemzet, akár egymás ellen is ható törekvéseit is megjelenítő) egységek autonómiakövetelése századunkban nem egy esetben önálló államok létrejöttét eredményezte, különösen Európa egyes szigetein (Izland, Ciprus, Málta stb.), de hasonló törekvés eredményezte Norvégia megszületését is a századelőn. Számos európai sziget ma is jelentős – bár egymástól igencsak eltérő – autonómiával rendelkezik az egyes országokon belül (pl. a Dániához tartozó Feröer-szigetek, a Franciaországhoz tartozó Korzika, az Olaszországhoz tartozó Szicília és Szardínia vagy a Nagy-Britanniához tartozó két külön jogállású La Manche-csatornabeli kis sziget). A területi-etnikai elven alapuló önigazgatás Európa-szerte leginkább csodált példája a Finnországhoz tartozó Aland-szigetek, amely mára de facto a teljes autonómia szintjét érte el, svéd egynyelvűséggel, szemben magával Finnországgal is, ahol az alkotmány a finn és a svéd nyelvet együttesen teszi meg a köztársaság „nemzeti nyelvének”.

Egy közigazgatási szinttel lejjebb – a települési önkormányzat szintjén – az, hogy egy község Finnországban egynyelvű-e vagy kétnyelvű, már az adott település döntésétől függ, lehet akár pusztán svéd nyelvű is, ám ha a helyi kisebbség létszáma meghaladja az ötezer főt, illetve a lakosság 10%-át, a kétnyelvűség kötelező. Országos szinten Európában alighanem Finnország ment el a legmesszebb a kisebbségi jogok garantálása terén, megvalósítva a személyi (kulturális, politikai) autonómia olyan fokát, amely a finn lakosság számára is kötelezettségeket ír elő (pl. az iskolai nyelvtanulásban). A svédországi közvélemény ennek ellenére a finnországi svédeket „svédül beszélő finneknek” tartja. Ez a felfogás magyar ésszel alig érthető, s csak részben magyarázható a svéd állampolgárok „svéd alattvalói” tudatával.

A svéd közvélemény felfogása jól jelzi Európa nagy részének ma is sokszor tapasztalható idegenkedését a nemzetállami kereteket (a „hazák Európáját”) túllépő kulturális-etnikai nemzeteszménnyel szemben. Európa a területeket átfogó, személyi elven alapuló (kulturális) autonómia garantálásában lassú fejlődést mutat (Finnország ebben elöl jár), és a kontinens nagy része napjainkban még inkább a bevándorlók, illetve a roma közösségek kapcsán találkozik a személyi elvű autonómiaigényekkel.

Amíg a Magyarországon szétszórtan élő nemzeti kisebbségek jogai a „párhuzamos önkormányzatok” keretében érvényesülhetnek, addig Európa inkább az egy területen, egy tömbben, viszonylag zártan élő történelmi-tájegységi-területi közösségek nyelvi-kulturális és közigazgatási autonómiájának elismerése felé halad. Ez a fajta önkormányzat a közigazgatási középszintnek felel meg, amely gyakran többlépcsős (lásd Spanyolország vagy Franciaország), „megyei” és „tartományi” szinten valósul meg.

A kivételes adottságú és történelmű Svájc eleve a kantonok egyesüléséből jött létre, a regionalizálódás folyamata azonban ott sem állt meg: ezt jelzi a francia nyelvű Jura kanton 1978-as létrejötte. (A Svájci Államszövetség ma 15 német, 4 francia, 1 olasz, 2 francia–német és 1 német–olasz–rétoromán kantonból áll; négy „nemzeti nyelve” van, ebből három „hivatalos”, a rétoromán nem.)

Szövetségi államként alakult újjá Németország is a II. világháború után, ahol a szuverenitás megoszlik a tartományok (a Landok) és a központ között, s a tartományok az állami szervezetrendszer teljességével rendelkeznek – az államfői intézményt kivéve. A schleswigi dánok autonómiáját a dániai német ajkúak hasonló autonómiájával együtt a két kormány 1955-ös közös kisebbségvédelmi nyilatkozata rendezte.

Az eredetileg központosított államként létrejött Belgium másfél évszázados átalakulás nyomán lényegében már a hetvenes évekre de facto föderatív állammá vált. A tavaly elfogadott új alkotmány – húszévi előkészítést után – az országot „hivatalosan” is föderációvá tette. Flandria és Vallónia széles körű és többlépcsős autonómiával rendelkezik, és garantáltak a német közösség jogai is. A többnyelvű Brüsszel az országosan érvényesülő területi elvet a személyi elvvel kombinálva érvényesíti. Európában Belgium dolgozta ki a legrészletesebb szabályokat a többfokozatú önkormányzatiság megvalósítására.

A helyi közösségek autonómiájának elismerésében nagy hagyományokkal rendelkező Nagy-Britanniában és a központosító állami tradíciókkal rendelkező Franciaországban a decentralizálás kérdése népszavazások tárgya is volt. (A szigetországban helyi népszavazásokat tartottak Skóciában és Walesben 1979-ben, de a nagyobb autonómia terve egyik országrészben sem kapta meg a szükséges támogatást. Ennek ellenére a kormányzás helyi szerveiként léteznek a speciális közigazgatási hivatalok, de ezeket Londonból irányítják, és nem álltak fel a helyi parlamentek sem. Hasonló a státusa Észak-Írországnak is. Franciaországban, ahol nem helyi, hanem országos szavazást rendeztek 1969-ben, a de Gaulle-i decentralizációs tervek feletti referendum az elnökkel szembeni bizalmi népszavazásnak számított, és elbukott. Ezt követően 1972-ben a megyék fölé tartományi gyűléseket és nekik felelős tanácsokat hoztak létre. 1982-től a tartományi gyűléseket közvetlenül választják, de különleges jogokat csak Korzika kapott. Ez a szabályozás az alapja ugyanakkor a mai viszonylagos nyelvi autonómiának Elzászban, Bretaigne-ban és másutt.)

A „regionalizált” Spanyolország 17 történelmi tartománya közül a három „nemzetiségi” tartomány, Galícia (nálunk legalább a futballrajongók tudják, hogy ez nem „a mi Halicsunk”), valamint Baszkföld és Katalónia különleges státust és széles körű jogokat élvez. Tartománystatútumaikat népszavazáson maguk fogadták el (1979-ben, illetve 1981-ben), önálló választott parlamentjeik és kormányaik vannak, s néhány ügy kivételével (külügy, hadügy stb.) mindent maguk intéznek. Nyelvi jogaikhoz kétség sem férhet. A többi spanyol tartomány szűk körű autonómiával bír.

Hasonló a helyzet Olaszországban, ahol a „rendes” tartományok mellett különleges státusú tájegységek is léteznek, pl. Dél-Tirol, Valle d’Aosta, vagy más vonatkozásban Szardínia és Szicília. Valamennyi tartomány önálló költségvetéssel, parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, ám míg az említett tartományok német ajkú és francia lakosságának kulturális jogai ma már messzemenőleg garantáltak, e tartományok ladin és friulán lakossága (rétoromán nyelvcsoportok) kevesebb joggal rendelkezik, csakúgy, mint Venezia-Giulia szlovén népessége stb.

A közép-európai térségben napjainkra mind a területi-nemzeti elv, mind a személyi-nemzeti elv alapján álló autonómiatörekvésekre is példákat találunk. Az előbbiekre egyebek mellett Kárpátalja, Kovászna megye, Vajdaság, Dobrudzsa, Szalvónia stb. autonómiakövetelése szolgálhat például, de ide tartozik a sokat vitatott Komáromi Nyilatkozat területi autonómiaigénye is. Az utóbbi elv alapján támasztott igény elsősorban a vegyes lakosságú területekre, mindenekelőtt Erdélyre lehet érvényes, de ide sorolható az ugyancsak sokat vitatott „társnemzeti” koncepció is. Számos esetben a két elv kombinált változatainak követelésével találkozunk. Mindkét elv (de főleg az utóbbi) alkalmazásának igénye jellemzi a roma lakosság vezetőinek törekvéseit is.

Térségünkben példaértékű Szlovénia alkotmányos berendezkedése, melyben az őshonos olasz és magyar kisebbségnek széles autonómiával rendelkező önigazgatása és garantált parlamenti képviselete van, mely utóbbi a politikai pártoktól függetlenül is biztosítja a – kisebbségi jogokra vonatkozó kérdésekben vétójoggal rendelkező, tehát lényegében kvázi ombudsmanként működő – kisebbségi képviselő jelenlétét a ljubljanai törvényhozás alsóházában. E képviselő – kivételes helyzetéből adódóan – automatikusan tagja valamennyi parlamenti állandó bizottságnak. Kiválasztása sajátos szabályok szerint történik; a kisebbségek lakta tájegységekben (a magyarok esetében: a Muravidéken) a kisebbségi választók az országos szabályoktól eltérő választási szisztéma szerint választják meg képviselőjüket a kisebbségi szervezetek jelöltjei, illetve a független jelöltek közül – az országos választásokkal egy időben. A térségünk egyik legjobb alaptörvényének tekinthető szlovén alkotmány garantálja a kisebbségek jogait, külön is nevesítve az olasz és a magyar kisebbségek külön jogait a nyelvhasználattól az anyaországgal való kapcsolattartáson át az önkormányzati jogokig. Szlovéniában a helyi önkormányzatokban és az országgyűlésben egyaránt érvényesül a kisebbségi vétójog. Ezen felül az alkotmány külön törvény meghozatalát irányozza elő azokról a jogokról, melyeket a közösségek tagjai az érintett területeken kívül érvényesíthetnek. Mindemellett ezen önkormányzati jogok mintául szolgálnak Szlovénia „regionalizálásának” napjainkban is tartó folyamatában, amely a nemzeti tájegységi területekre és speciális jogokra is tekintettel van.

• Belföld