Rácz Péter

Nyomtatóbarát változat

167/93 Ált. ügyiratszámon egy ablaklopás ügyében tett feljelentésem szerepel 1993. január 25. óta a IX. Kerületi Rendőrkapitányságon. Nem könnyen szántam rá magam a feljelentésre. Azokban a dermesztő januári napokban tízszer is elvesztettem a rendőrség telefonszámát és az előadó nevét tartalmazó kis cetlit. Még hogy én feljelentsek valakit?! Legfeljebb be-, és valamit. Aztán az ember mégiscsak megkeményszik (mint mondtam, fagyott). Merthogy az eset valódi: tetőteret építettem be a lakásom fölött a jó Tűzoltó utcában, s az ács, nevezzük V.-nek, miközben velem az elszámolás sok türelmet igénylő útján manőverezik, embereivel lopva elviteti három billenős ablakom szárnyát a hátsó kijáraton, 85 ezer forintos kárt okozva. Később ácsunk azt hangoztatja ugyan, hogy a rosszul beszerelt ablakokat javítani vitette az asztaloshoz, pechjére azonban a hatból éppen a három jót. Azt persze nemcsak V., hanem bármely asztalos is tudja, hogy a távolsági ablakjavítás bajos dolog. A mese azonban jó arra, hogy a rendőrség nyomozója elhiggye.

Egy szűk évvel a lakásbővítés elhatározása után kiismervén az építésengedélyezés bürokráciájának útvesztőit, amikor már végre nemcsak utólag voltam képes megállapítani, hogy melyik iparos dolgozik rendesen, és már végeláthatatlan heteket töltöttem eme többségükben nyolcadik kerületi urak társaságában, V. elhamarkodott tette miatt az építés nemes tevékenységéből egyszercsak nyúlós-nyálas rendőrségi ügy lett. Egyre kevesebbet jártam a tetőtérbe, mind többet a rendőrségre, amely a Hámán Kató utcából a Haller utcába „költözött”. E névváltoztatásból is következően már kevésbé szorongva léptem be a földszintjén jócskán elhanyagolt kerületi rendőrségi épületbe, bemondtam az előadó nevét, bennfentesen intettem, tudom, hol a szobája, „meg van beszélve”, „az én rendőrségem” majd segít nekem. Már nem el-elmentem, hanem rendszeresen jártam a rendőrségre, türelmesen érdeklődtem, van-e fejlemény a nyomozásban (még nem tudtam, hogy balek vagyok), a nyomozók, mindmegannyi szimpatikus fiatalember, akikről az utcán nem gondolnám, hogy már visszabiccentettek, csak előadómat, Ponyi István hadnagyot nem találom, s ha igen, azt mondja, nem találta az ácsomat, vagy ha megtalálta, az nem jött el az idézésre, ha pedig eljött, valami vicceset mondott a jegyzőkönyvbe. Voltam ott nőnapkor (virágcsokor, üdítők, szépen kiöltözött nődolgozók), március 15. előtt és után (összetartás), láttam nyomozóimat reggeli után és ebédszünetben (nyitott intézmény, igen helyesen), az egyik pl. állandóan pisztollyal járt, mindenesetre ő is szimpatikus, udvarias, szolgálatkész volt. Dolgoztak, éppen csak az ablakok nem akartak előkerülni. Ponyi hadnagy mintha nem is az ablakokat, nem is az ácsot keresné. Az előbbiekről máig sem tudja, hol vannak, az utóbbit meg nem tudja megtalálni sem nappal, sem este, sem hajnalban. Pedig van lakcíme, mégpedig talán két kilométernyire a rendőrségtől. Ekkor jut eszembe a régi rendszer (ami még nem visszasírás!): akkor ilyesmi nemigen fordulhatott elő, akkor az emberek meg voltak (ijesztve).

Közben egy éjszaka feltörték az autómat. Vérfoltok mindenfelé: az illető az ablakon át érkezett. Fent ellopják, itt betörik: ablakok jegyében telnek heteim.

Az okozott kár 8 ezer forint (szerencsém volt), a tettes 1-5 évet kaphat. Gyors fejszámolás: nyolcezerért egy év, 80 ezerért legalábbis pénzbírság, fordított arányosság. Ponyi István hadnagy azonban nem sok jóval biztat: bár magánemberként (!) elismeri, hogy lopás történt, de ha nagy nehezen (!) találnának is bizonyítékot, és az ügyet vádemelésre átadnák az ügyészségnek, V. rögtön visszaadná az ablakokat, és akkor ők hiába dolgoztak…! Szívderítő gondolatmenet egy nyomozótól.

Levelezgetek, üzengetek, telefonálgatok, reménytelen szerelmes sem nagyobb odaadással. A bizalmam még mindig töretlen: ilyen egyértelmű ügyet, ennyire forró nyomot ritkán kap a rendőrség, most már tényleg mindjárt itt lesz az ablak, az se baj, hogy vészesen melegedik az idő, majd legfeljebb kinyitjuk, ha lesz mit. Igaz, hogy V. több idézésre nem jön el, az elővezetéssel való fenyegetésnek is fittyet hány, letagadja magát, betegségre hivatkozik, aztán félrevezeti a rendőrséget. A második hónap is letelt már, az egyenleg változatlan: a rendőrség még mindig nem azt vizsgálja, hogy kié az ablak, sőt mintha egyenesen ódzkodnék megtudni azt is, hogy hol vannak. Hiába mondom: nem érdekes, hogy milyen szándékkal vitték el, „a tulajdon sérelmére elkövetett cselekményt” kellene nyomozni (olykor persze lopásnak is nevezem, de így nem értik). Ponyi István hadnagy csak bólogat. Már nem egy nyelven beszelünk, bár még barátságosan. Maguk szemet hunynak egy lopás fölött, a maguk idézésére nem kötelező megjelenni, maguk ne csodálkozzanak, ha a lakosság elvesztette a bizalmát, összefonódásokról sutyorog, a bűnözők nagyokat nevetnek magukon – ilyeneket mondok a jólelkű hadnagynak. „Nem én döntök az ügyben” – így ő. „A döntéshez viszont maga szállítja az anyagot” – gondolom magamban. „Kiváló kocsikkal felszerelve, a XXI. század küszöbén nem találnak meg egy embert, aki nem is bujkál. Nem kínos ez?” – próbálok a hiúságára hatni, de nem hiú. „Hamis közlés van V. vallomásában, ez a hatóság félrevezetése” – mondom, hátha a szakmai önérzet majd cselekvésre készteti. Nem készteti.

Március 30-án aztán végre én is jegyzőkönyvbe mondhatom, amit akarok. Aztán hosszú szünet. Április 16-án, pénteken egyszerre két (!) levél a rendőrségtől, egyik sem ajánlott, a tartalma viszont pontosan megegyezik: „Az eljárás során bűncselekmény gyanúját megalapozó személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, illetve beszerezni nem volt lehetséges. A fentiekre való tekintettel az eljárást megszüntetem.” Nincs utalás arra, hogy a döntés ellen lehet-e fellebbezni vagy sem (természetesen lehet). A levél dátuma: március 30. Tamás Gábor rendőr őrnagy (Ponyi István felettese), a bűnügyi osztály vezetője tehát az én kihallgatásom és az ő munkaidejének vége között rendelkezésére álló mintegy háromnegyed órában tanulmányozta át az egész ügyet, az én meghallgatásom jegyzőkönyvét, konzultált Ponyival és írta meg levelét. Hihetetlen tempó. Való igaz, sok időt fecséreltek el szinte semmivel, a papírmunkán most behozzák. És akkor még nem is tudják (?), hogy a levél 17 nap alatt ér majd el hozzám (legalább két kilométerre lakom a rendőrségtől). A sietség másik haszna, hogy az őrnagynak nem kellett figyelembe vennie másnap kézhez vett expressz-ajánlott levelemet, amelyben arra hívom fel a figyelmét, hogy a rendőrségnek a tulajdont kellene megvizsgálnia (és megvédenie), ő ekkor már a rendőrségi statisztikát kozmetikázta. Az ügy ad acta téve, igaz, elintézetlenül. Az elpazarolt idő és pénz nem számít, a belügyminiszter majd panaszkodik/büszkélkedik a parlamentben egy sort.

Végül aztán a poloskával, sőt poloskákkal is megesett szerencsés találkozásom. Még ha figyelembe veszem is az ivarérési időt, nem akarok következtetéseket levonni megjelenésük és a rendőrség látogatása között. A közönségesen házi vagy ágyi poloskának nevezett jószág (cimex lectularius L.) sok szép példánya néhány napja jelent meg esténként, bizonyítva, hogy máshol is megél, nemcsak irodalmi művekben. A rovarirtó cég embere szerint a beépített új fákból származnak legvalószínűbben, jelenlétük tehát inkább az ács munkájának következménye (nem zárható ki az összejátszás elméleti lehetősége sem). A „Coopex B” hatására most napok óta döglött poloskákra (döglött cimex lectularius L.) bukkanok. Itt tartunk jelenleg.

• Belföld