–efhá– [F. Havas Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Nem volna ennek a kérdésnek akkora súlya, ha a nyugati demokráciákéhoz mérhető erős, magabiztos és felkészült szakszervezetek védenék a munkavállalók érdekeit. De mint tudjuk, nem ez a helyzet. A rendszerváltás nem hozta meg a szakszervezeti mozgalom kívánatos, radikális átalakulását Az MSZOSZ és a szárnyai alatt működő utódszervezetek el vannak foglalva a nagypolitikai pozíciók építgetésével, és ritka kivételektől eltekintve, nem tudnak kellő figyelmet szentelni a munkahelyi érdekvédelemnek, amit sokszor a helyi aktivisták és a vállalatvezetés múltban gyökerező összefonódása is gátol. Az új szakszervezetek és egyéb érdekvédelmi képződmények pedig még nem tudtak eléggé megerősödni, és ezért a legjobb esetben is kénytelenek apró részeredményekkel beérni, ezzel is csak ott, ahol egyáltalán meg tudták vetni a lábukat. Így aztán az esetek többségében nincs, aki az átalakuló, leépülő vagy éppen a csőd szélén tántorgó vállalatoknál, a sorozatos elbocsátások, a növekvő munkanélküliség közepette kollektív védelmet nyújtson.

Nem véletlen, hogy dr. Breznay Tibor, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnöke a Népszabadságnak adott interjújában (január 27.) az újságíró kérdésére (Milyen eséllyel indul a dolgozó perbe a céggel szemben? Honnan várhat segítséget?) feltételes módban válaszol: „Ebben nagy szerepe lenne a szakszervezeteknek. Nemcsak vállalaton belül érdekképviseletként, hanem abban is például, hogy ha már perre kerül a sor, akkor legyen a dolgozónak is jogi képviselője. A praxisomban többször előfordult, hogy a munkavállaló döbbenten tapasztalta: vállalatát a perben az az ügyvéd képviseli, aki – amikor még vállalaton belül volt az ügy – a jogsegélyszolgálatnál tanácsokat adott neki. A szakszervezetnek kellene segítenie abban is, hogy az emberek megismerjék a jogaikat. Nemegyszer járunk el olyan esetben, amikor a munkavállaló és a munkáltató csak szóbeli szerződést kötött. Tudatosítani kellene, hogy amíg nincs írásos munkaszerződés, addig a dolgozó ne vegye fel a munkát.”

Az eleve kiszolgáltatott dolgozó teljesen védtelenné válik, ha a törvényhozás fejet hajt a kormányzati szándék előtt. Erőteljes lépést jelentett ebbe az irányba, amikor 1991 tavaszán a közigazgatási hatásköri törvényben a parlamenti többség megszüntette az önkormányzatok mellett működő ún. „közös” munkaügyi döntőbizottságokat, amelyek azoknak a munkavállalóknak a munkaügyi jogvitáit intézték, akiknek a munkahelyen nem működött döntőbizottság. A törvény ezeket az ügyeket a munkaügyi bíróságok hatáskörébe utalta anélkül, hogy akár csak egyetlen új bírói státust is adott volna hozzá. Szigethy István, az SZDSZ országgyűlési képviselője akkor a parlamenti vitában jó előre figyelmeztette a T. Házat: a munkaügyi bíróságok nem fognak tudni megbirkózni a megnövekedett feladatokkal, és az ügyek elintézési ideje reménytelenül hosszúra nyúlik majd. Ezért a munkaügyi bíróságokat érintő rendelkezés elhagyását javasolta. Javaslatát azonban a kormány nem támogatta, s így a kormánypárti többség leszavazta. A határozathozatalt követően Isépy Tamás igazságügyi államtitkár a következőket nyilatkozta a Magyar Nemzetnek: „Beismerem, hogy a képviselő javaslatát meg akartam szavazni. S mire rájöttem erre, már rég túl voltunk a szavazáson. Pedig a javaslat elfogadása igazságügyi szempontból indokolt lett volna… Sajnos a zenekart jelen esetben a Belügyminisztérium vezényelte.”

A fentebb idézett Breznay Tibor pedig megállapította: „Megint az történt, hogy előbb meghozták a döntést, és csak utána kezdtek el azon gondolkodni, hogyan lehetne garantálni a személyi és tárgyi feltételeket.”

Az idő teljes mértékig igazolta Szigethy István félelmeit 1991 augusztusában 11 788 munkaügyi per volt folyamatban az ország 20 munkaügyi bíróságán. Az év végére a perek száma 13 414-re emelkedett. Ez 13,8 százalékos növekedést jelent 4 hónap alatt. A munkaügyi bíróságok már a tavaszi törvénymódosítás következtében is csaknem működésképtelenné váltak.

A múlt év végén a költségvetési vitában Szigethy István ismét kifogásolta, hogy az igazságügyi tárca az ellátandó feladatokhoz nem kapja meg a szükséges fedezetet. Ismét hiába.

Most pedig az új Munka Törvénykönyvéről szóló javaslat valamennyi munkaügyi döntőbizottságot meg akarja szüntetni, és az eddig hozzájuk tartozó ügyeket is a munkaügyi bíróságok összesen 75 bírójának a nyakába akarja lőcsölni. Hogy ez milyen következményekkel járna, arra nézve ismét Breznay Tibort kell idéznünk: „1989-ben az országban öt és félezer döntőbizottság működött, és ezek 45-50 ezer ügyben jártak el. Az eseteknek mintegy a harmada kerül tovább a bíróságokra. Ezekből az adatokból kiindulva tehát munkánk az idén legalább a háromszorosára emelkedik majd. Mégpedig úgy, hogy a létszámunk, felszereltségünk változatlan marad.”

Az új Munka Törvénykönyve vitája azonban még folyik, és a teljes csőd elkerülése érdekében Szigethy István megint benyújtott egy javaslatot. Eszerint a megszűnő munkaügyi döntőbizottságok hatáskörét nem a munkaügyi bíróságok, hanem a helyi bíróságok erre a célra kijelölt tanácsai vennék át. A képviselő indoklásában kifejti: ha a feladat a törvénytervezet intenciói szerint a munkaügyi bíróságokra hárul, akkor az ügyek elintézési ideje hónapról hónapra növekedni fog. A legfontosabb ügyek 90 százaléka még egy évvel ezelőtt is 6 hónapon belül lezárult. Így viszont egy-egy per akár több évig is eltarthat. Akkor pedig nem sok értelme lesz munkavállalói jogokról beszélni.

Szigethy javaslatának elfogadása létfontosságú volna, de csak a szakszervezetek hatékony közreműködésével együtt hozhat igazán eredményt.

• Belföld