Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt héten véglegesen megdőltek azok az alapfeltevések, amelyekre az MDF–SZDSZ-paktum és Göncz Árpád szerepvállalása épült. Az egyik alapfeltevés az volt, hogy a kormány és az ellenzék mozgásterét a leglényegesebb kérdésekben a „konszenzuskényszerrel”, kétharmados többséggel megalkotott törvények határozzák meg, a másik pedig az, hogy a köztársasági elnök személye és kinevezési jogköre garantálja a konszenzusos döntést bizonyos kulcspozíciók betöltésében, garantálja többek között azt is, hogy a közszolgálati média ne kerüljön a kormány markába, hogy a politikai versenyfeltételek kiegyensúlyozottak maradjanak.

Át lettünk verve

Az Alkotmánybíróság január 28-án kihirdetett döntése és a miniszterelnök A Hét-beli „borúlátó” nyilatkozata a médiatörvény esélyeiről az utolsó kételyeket is eloszlatta abban a tekintetben, hogy azok a biztosítékok, amelyeket az ellenzék a paktumban kapott, nem érnek semmit. A kormány arra rendezkedik be (most már nyilvánvalóan a tömegkommunikáció területén is), hogy hosszú távon (legalábbis a következő választásokig) a „konszenzuskényszer” megkerülésével, részben a pártállamtól örökölt joganyaggal kormányozzon, a köztársasági elnök kinevezési jogköre pedig – a rendkívüli helyzetek kivételével – lényegében formális.

A hiba természetesen nem az Alkotmánybíróságban van, hanem a paktumban. Az a kinevezési jogkör, amelynek például a miniszterek kinevezésekor formálisnak kell lennie ahhoz, hogy a kormányfő kormányozni tudjon, nem jelentheti a konszenzus garanciáját a nemzeti média esetében, holott a paktumban ilyen garanciaként volt „elszámolva”. Nincs mit szépíteni a dolgon: át lettünk verve.

A paktum arra kellett, hogy a kormány kormányozni tudjon, de ne tudja felszámolni a demokrácia biztosítékait, a politikai verseny feltételeit, és az új rendszer új intézményei ne az aktuális kurzus igényei szerint alakuljanak ki. Miután egy ilyen paktumra továbbra is szükség van, az 1990-ben kötött pedig nem ilyen, új (és most már esetleg nem kétpárti) paktum kell. Egyetlen ütőkártya, egyetlen valóságos és kihasználható garancia maradt, amellyel erre a paktumra a koalíciót rá lehet kényszeríteni, ez pedig a köztársasági elnök megválasztásának módja. Elnököt csak „konszenzuskényszerrel”, kétharmados többséggel választhat az Országgyűlés, ha nincs elnök, az sok tekintetben igen kínos, az elnök létét pedig függővé lehet tenni bizonyos alapvető kérdésekben való megállapodástól. Miután jelenleg van köztársasági elnök, mégpedig az ország legnépszerűbb és legnagyobb hitellel rendelkező politikusa, akinek ebben az országban sokkal több ember hisz, mint a miniszterelnöknek (lásd az MTA PTI felmérésének eredményeit a 168 óra e heti számában), most Göncz Árpád az, aki elnöki szerepkörének megtartását feltételekhez kötheti.

Közeledik az utolsó pillanat, amikor ezeket a feltételeket még érdemes megfogalmazni.

Abcúg gratuite

Az elmúlt hét közepén az egyházak megegyeztek a rádió és a televízió vezetőivel a vallási műsorok jövőjéről, megállapodtak abban is, hogy a nyitva maradt kérdésekről egy későbbi időpontban folytatják a tárgyalásokat. Az egyházi vezetők a maguk részéről legitimálták a hivatalban lévő médiaelnököket, és elítélték az elnökök megbuktatására szervezett kampányt. „Az egyházak egyetlen pártot sem kértek fel arra, hogy helyettük mondjanak véleményt. Ez csak ránk és a rádió vezetőjére tartozik… Nem látom értelmét a tüntetésnek, amit bizonyít a mai eredmény. Az egyházak rögtön a tárgyalások eleién leszögezték, hogy nem követelik senkinek a leváltását…” – nyilatkozta az evangélikus egyház sajtóosztályának a vezetője. (Magyar Hírlap, január 29.) „…mi nem követelünk személyi változásokat… nem célunk politikai kampányokban részt venni” – mondta a katolikusok tévéreferense. (Magyar Nemzet, február 3.) Az egyházak tehát azt mondják, hogy ők megállapodtak, és a pártok ne beszéljenek helyettük, a pártok pedig azt mondják, hogy nem állapodtak meg, és beszélnek helyettük. Az abcúgoló pártszólisták mögül levonult a kórus, a szólisták pedig megpróbálnak kórusként viselkedni. A fent idézett nyilatkozatok elhangzása után négy nappal az MDF Országos Választmánya csatlakozik a KDNP követeléséhez: mondjanak le az elnökök.

Ugyanazon a napon, amikor az egyházak megegyeztek a rádió vezetőivel, az Alkotmánybíróság úgy határozott, hogy a köztársasági elnöknek „ésszerű határidőn belül” gyakorolnia kell kinevezési jogkörét. Másnap a hat alelnökjelöltből öt elsétált a miniszterelnökhöz, lemondott a jelöltségről, s a miniszterelnök felmentette az elnököt a most már eléggé nyilvánvaló aláírási kötelezettsége alól.

Az ellenzéki médiapolitika frontemberei úgy reagáltak a miniszterelnök lépésére, mintha egy apácazárdában töltötték volna az elmúlt húsz hónapot és nem a kulturális bizottság nyúzdájában. Haraszti Miklós és Molnár Péter egyaránt üdvözölték Antall doktor elhatározását, mindketten úgy vélték, hogy a miniszterelnök visszavonul, nem forszírozza új vezetők kinevezését a médiatörvény elfogadása előtt. Haraszti Miklós kifejezte ama reményét, hogy a kormányfő döntése „a konszenzus szelleméhez való visszatérést jelzi”. (Magyar Hírlap, 1992. február 1.) Igaz, amikor ezt mondták, még nem értesülhettek arról, hogy Balaskó Jenő az egyik lemondott jelölt társaságában Zalaegerszegen már elárulta, hogy „Lefutott meccs! Antall József szét fogja kergetni az egész bagázst, levált mindenkit, el van intézve.” A kormányfő vasárnap közölte A Hét nézőivel, hogy médiatörvény szerinte a közeljövőben nem lesz, s amíg nincs, addig is „meg kell szilárdítani a rádió és a televízió vezetését”. Csurka István értelmezte a kormányfői megnyilatkozást az MTI-n keresztül a napilapok számára: Gombár és Hankiss megbukott. Antall nyilatkozata egy nappal azután hangzott el, hogy az MDF Országos Választmánya csatlakozott a médiaelnökök távozására irányuló követeléshez. A következők történhetnek: a kormányfő a médiaelnökök feje fölött intézkedő kormánybiztosokat nevez ki vagy/és javasolja a köztársasági elnöknek a médiaelnökök leváltását, esetleg komoly politikai feltételekhez, például a második híradó leállításához, belső személycserékhez köti az elnökök megtartását, illetve az ellenük folyó hadjárat leállítását. Bármi történik: a közszolgálati média függetlenségének vége, a közszolgálati média azontúl korlátlanul és folyamatosan zsarolható. Az elnökök persze a médiatörvény elfogadása után maguktól is távoznának, de ha a médiatörvényt csak úgy lehet keresztülvinni, hogy a kormány ne maga dönthesse el, kinek ad frekvenciát, akkor a közszolgálati médián kívül is megjelenhetnének konkurens politikai és hírműsorok. Amíg nincs médiatörvény, biztosan nincs külső konkurencia.

Ennek a veszélynek az elhárítására, „ellenzsarolásra” most már csak a köztársasági elnöknek van lehetősége.

…vagy a dögvész

Az egyházakkal való kiegyezés, az egyházak elhatárolódása után a médiaelnökök elleni támadássorozat végképp kívül került az észérvek tartományán, végképp függetlenné vált a tényéktől. A kampányszervezők eljutottak a gátlástalan célkövetésnek arra a szintjére, ahol már az ürügyet sem kell komolyan venni, ahol már azoknak az egyetértésére sincs szükség, akiknek az érdekeire hivatkoznak. Ezen a szinten már tetszőleges irányban, tetszőleges célponttal bárki és bármi ellen hasonló erejű támadást lehet indítani, és a megtámadott reagálásától függetlenül végigvinni. Ha a médiaelnökök ellen indított kampány sikeresnek bizonyul, akkor érdemes is lesz ezeknek a támadásoknak a sorozatát elindítani, és akkor az irracionális indulatokra épített és a konfliktuskezelés civilizált eszközeivel nem befolyásolható hecckampányok eluralják a politikai szférát, és rendszeresítik ezeket a kormányzat politikai fegyvertárába. Ha odáig jutnak a dolgok, akkor már Göncz Árpád sem tehet semmit, akkor ő maga is védtelenül áll a rágalmak zuhatagában, és egyáltalán nem olyan világ lesz, ahol Göncz Árpád elnök lehet.

Közeledik az a pont, ahol Göncz Árpádnak mindazért, amiért jólesik őt a köztársaság elnökének tudni, azt kell mondania: vagy én, vagy a dögvész!

• Belföld