Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Széman Zsuzsa: Az állam azt mondja, hogy szerveződjetek csak, ti civil szervezetek, én nem gátollak benneteket, mint az előző rendszer, van bajom elég, vállaljatok át belőle, amennyit csak tudtok. Az állam tehát beleegyezését adja, csak garanciákat nem ad. Nem ad törvényi garanciát és pénzügyi garanciát. Hiányzik az úgynevezett nonprofit törvény, és hiányzik a normatív finanszírozás. Még az egyébként kiemelten kezelt Vöröskereszt forrásainak is csak a harmada származik állami forrásokból, s ez is több mint a tízszerese annak, amit a sokkal nagyobb méretekben tevékenykedő Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak megszavazott az Országgyűlés. A szociális szférában a legfontosabb civil szervezetek tevékenysége döntő mértékben külföldi adományokra épül.

A feladat le van tolva

Lévai Katalin: Az állam és a voluntáris szervezetek közötti normális munkamegosztás nem az, hogy a civil szervezetek az általuk feltárt esetleges forrásokból működtetnek alapvető szociális intézményeket, szeretetotthonokat, ingyenkonyhákat, hajléktalanotthonokat stb., hanem az, hogy az állam ezekhez a feladatokhoz hozzárendeli a megfelelő összegeket, ezeket – Németországban például – pályázat útján el lehet nyerni. Az állam ezeknek a feladatoknak az ellátására szerződik a civil szervezetekkel. Van tehát állami ellenőrzés, szakmai kontroll és normatív finanszírozás.

Beszélő: Ha szabad megjegyeznem: azok az államok, amelyek ezt így csinálják, kicsit gazdagabbak, mint a miénk.

L. K.: Nálunk viszont az állam a legnagyobb tőkés. Itt nem a pénz mennyiségéről, hanem a finanszírozás rendszeréről van szó. Az állam bizonyos mértékben ellenérdekelt a voluntáris szektor sikeres működésében, és ellenérdekelt az önkormányzatok sikeres működésében, mivel ezek többsége az ellenzék kezében van. Az állam a feladatok egyre nagyobb részét lenyomja az önkormányzatokhoz, a pénz egyre nagyobb részét pedig fönntartja magánál. Az önkormányzatoknak nemigen van más lehetőségük, mint hogy mindenből a minimumot nyújtsák, és még lejjebb tolják a feladatokat az egyes körzetekben működő kicsi intézményekhez, családsegítőkhöz, hajléktalanszállókhoz.

Beszélő: Azt értem, hogy a kormány utálja az önkormányzatokat, mert nem az ő kezében vannak, de miért utálja az alapítványokat?

L. K.: Mert azok sem az ő kezében vannak. Egészen másfajta szemléletet, gondolkodásmódot, cselekvési stílust képviselnek ahhoz képest, ami nálunk megszokott, és ami a mai szociálpolitikában tovább él.

Ágy a bőröndben

Beszélő: És a Máltai Szeretetszolgálat? Az MMSZ és vezetői, Kozma Imre atya és Csilla von Boeselager ott állnak a kormányideológia kirakatában. Csilla von Boeselagert nemzeti hősként ünnepelték a Magyarok Világtalálkozóján…

Sz. Zs.: A hivatalos egyház 1987–88 táján egyáltalán nem ölelte keblére a máltaiakat. Csilla von Boeselager el is mondta, hogy amikor annak idején segítséget kért Paskai Lászlótól, hogy különféle egészségügyi berendezéseket – intenzív ágyakat, lélegeztetőgépeket, ultrahangkészülékeket stb. – hozhasson be az országba, akkor azt a választ kapta, hogy hozza be őket magánpoggyászként a bőröndjében.

Az a nyitott és rugalmas cselekvési stílus, ami az MMSZ-t jellemzi, nem igazán illeszkedett a katolikus egyház gyakorlatához. A rendszerváltás előtt csak hosszú harcok után és komoly német nyomásra fogadták el a máltaiakat úgy-ahogy. Később az önkormányzatok részben éppen azért idegenkedtek tőlük, mert az a kép élt bennük, hogy az MMSZ a kormány köreihez tartozik. A kormány pedig úgy volt vele, hogy ha a máltaiak a saját erejükből is meg tudnak élni, akkor éljenek a saját erejükből. Az általuk felhasznált természetbeni és pénzadományok mindössze 3 százaléka származik magyar forrásból.

1990 végétől az MMSZ hihetetlenül gyors fejlődésnek indult. A rendszertelenül érkező adományokat egy komoly raktárhálózat kiépítésével rendszeressé tették, saját intézményhálózatot építettek ki, és 1992 elején már 70 fiókszervezetük működött szerte az országban. A szociális munkásaikat maguk képezték, és önkénteseik nagy részét olyan középiskolás és egyetemista fiatalokból toborozták, akik igen nagy empátiás készséggel rendelkeznek. Ezek részben maguk is a társadalom szélére sodródott gyerekek voltak, akiknek az életét éppen a máltaiak állították más pályára, s akik éppen ezért nagyon oda tudtak figyelni a mások problémáira. Az MMSZ önkéntesei között egyébként elég sok ateistával is találkoztam. Az önkéntesek között felekezeti alapon valóban nem tesznek különbséget, de azt megkövetelik, hogy hetente legalább kétszer-háromszor jelen legyenek, s nem tartanak olyan önkénteseket, akik kizárólag adminisztratív ügyintézéssel foglalkoznak, hogy ne alakuljon ki a szervezetben egy bürokrata réteg.

Az MMSZ gyakorlata sok tekintetben homlokegyenest ellenkezik a Vöröskeresztével, amely nem törekszik saját intézményrendszer kialakítására, hanem elsősorban az állami és önkormányzati intézményeket támogatja, amely minden alkalmi véradót vöröskeresztes önkéntesnek számít, nagy elkülönült apparátust tart fenn, amely elviszi a néki juttatott – mint mondtam, a máltaiakénál tízszerte nagyobb – állami támogatást.

Beszélő: Az MMSZ kezdetben, más szervezetekkel, például a Vöröskereszttel ellentétben igyekezett elkerülni az érdemes és érdemtelen szegények megkülönböztetését. Aztán, ahogy írjátok, „1992 őszére érezhetően megnőtt a jelentkezők között az ügyeskedők aránya. Az igénylők mintegy fele »csalt« valamilyen módon”, és ettől kezdve az MMSZ is szükségét érezte a jelentkezők valamifajta igazoltatásának.

Sz. Zs.: De nem vette át más szervezetek megalázó gyakorlatát, ahol például csak az kapott ruhasegélyt, aki kifejezetten rongyosnak nézett ki, ahol rongyokba kellett öltöznie annak, akinek például rendes ruhája még volt, de cipőre éppen nem tellett neki. A máltaiak ezt a problémát úgy oldották meg, hogy kisebb körzeteket ellátó elosztóhelyeket hoztak létre, s ezeknek a kisebb körzeteknek a klientúráját személyes ismeretség alapján át lehetett tekinteni.

De ha már ennyit beszéltünk arról, hogy mi mindennel állt szemben a máltaiak gyakorlata, akkor ehhez azért hozzá kell tenni, hogy igen következetesen és szívósan törekedtek arra, hogy mindenkivel jó kapcsolatokat építsenek ki, azokkal is, akik más szemléletet képviselnek. Az önkormányzatokkal, a Vöröskereszttel, a Szetával, a cigányszervezetekkel stb. Ennek a következetes kapcsolatépítésnek meg is lett az eredménye.

Porsegély

Beszélő: A könyvetekben három szervezetről írtok részletesen: a Vöröskeresztről, az MMSZ-ről és a Soros-alapítványról. A Soros-alapítvány egy kissé kilóg ebből a sorból…

L. K.: Sok szempontból kilóg, egy döntő szempontból azonban idetartozik. Nevezetesen, hogy a Soros-alapítvány következetesen és nagy számban támogatott olyan törekvéseket, amelyek szemléleti alapállásukban nálunk abszolút újdonságot jelentettek, amelyek nemhogy elfogadottak, de ismertek sem voltak. Hogy csak egyet mondjak közülük: itt van a Hospice Alapítvány. A halál milyenségével való szembenézés, a halál körülményeivel való foglalkozás valahogy teljesen idegen attól a kultúrától, amelyben élünk. Még a gondolat is idegen, hogy a halál körülményeinek emberibbé tételével, a hátramaradottak számára a halál feldolgozásának megkönnyítésével törődjünk. A Hospice Alapítványnak ez a célja. A Soros-alapítvány támogatott minden olyan szervezetet, amely a társadalom által igazából el nem fogadott fogyatékosságokkal, az autizmussal vagy a súlyosan neurotizált betegek problémáival foglalkozott. De hát magát a szociális munkás szakmát is a semmiből kellett létrehozni igen kevés társadalmi támogatással és igen rossz körülmények között. A Soros-alapítványnak ebben is döntő érdemei vannak.

Beszélő: Lehet azt tudni, hogy a rendszerváltozás utáni években természetbeni és pénzadományok formájában mekkora érték áramlott be külföldről hozzánk a szociális szférába, illetve a magyar egészségügybe?

L. K.: Nem lehet tudni. Azt hiszem, nincs senki, aki ezt akárcsak nagyságrendileg is meg tudná becsülni. Azt lehet tudni, hogy a régióban mi kaptuk a legtöbbet, mi voltunk a favorit.

Sz. Zs.: A régióban mindenhol meg lehetett figyelni, hogy a rendszerváltás idején van egy olyan periódus, amikor tulajdonképpen előlegezett bizalommal küldenek adományokat, amikor tulajdonképpen katasztrófasújtott területnek tekintik az országot. Az olasz kormány ekkor küldött például egy akkora levesporszállítmányt, hogy a Vöröskereszt konyháiban két évig ezt használták fel. Ebben az időszakban jellemzően ilyesfajta adományok érkeznek, ezek a későbbiekben elapadnak.

L. K.: A későbbiekben az adományok mértéke jelentős részben azon múlik, hogy a kormány mennyire halad előre a nyugati országok által ismert és elfogadott jóléti modell felé.

Sz. Zs.: Van az adományoknak egy sajátos és fontos csoportja, az innovációs adományok. Olyan segédeszközök, a fogyatékos emberek életét megkönnyítő ügyes szerkentyűk vagy orvosi felszerelések, amelyek nálunk még teljesen ismeretlenek. Azután van, amikor úgy segít a Nyugat, hogy teljesen használhatatlan eszközöket ajándékoz nekünk, amelyekből a magyar kreatív agy és az ingyenes vagy olcsó munkaerő használható eszközöket teremt. A máltaiak tolókocsiműhelyében például így csinálnak két-három roncskocsiból egy használhatót.

L. K.: Ezért éri is elég kritika az MMSZ-t, hogy behoznak külföldről egy csomó használhatatlan berendezést, ami használhatatlan is marad, és csak bosszúság van vele.

• Belföld