Skip to main content

Titkos telefon

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mondjuk, baromi szegény vagyok, állásom rég nincs, nem lakom sehol, alig eszem, azt is kukából, a mi környékünkön gyenge a felhozatal, pénzt gyakorlatilag nem is látok, megveszem azt a kis bácskait, nagyon kellene már valami segély, egyszerűen kajára, kellene télre meleg ruha, meg persze ruha nyárra is, ha valami gyerekruha is lenne, akkor rászánnám magam, hogy a nejemet is megkeressem, mégse menjek üres kézzel, beszélgetni nem szoktam, nincs kivel, meg minek;

mondjuk, baromi gazdag vagyok, a múlt héten bejött az ötös a lottón, nagynénim most hunyt el New Yorkban, Isten nyugosztalja, a földigiliszta-üzletláncom meg elképesztően prosperál, van egy lakásom Budapesten, de szeretnék az emberiségért tenni valamit, annyi a pénzem, hogy nem tudom, hova tegyem, mégiscsak van az embernek szociális lelkiismerete, sok a szegényember, hajléktalan az utcán;

mondjuk, nem vagyok baromi gazdag, de szegény sem, felgyűlt a sok ruha, használt bútor, árleszállított konzerv, amit csak úgy megvettünk, de soha nem esszük meg, még gyerekruhák is vannak, pelenka, mérhetetlen sok partedli, de hát mostanság senki nem akar szülni az ismerőseim körében (ajjaj, feketegyula), már nem tudjuk hova tenni, a kukások megbízhatatlanok, nem is biztos, hogy ők vannak a legjobban rászorulva.

Akkor most mit tegyek?

Veszem a telefonkönyvet (Budapest, 1993, A Magyar Távközlési Részvénytársaság Előfizetői Névsora, két kötetben), keresem a Szegényeket Támogató Alap (Szeta) telefonszámát – és nem lelem. Tárcsázom a közületi tudakozót (117-0170), jelentkezik, megadja a szervezet címét, de a telefonszáma, az titkos. Titkos.

Mit csinálok?

Behúzódom egy épülő ház lépcsője alá, mert rákezdett a nyári zápor. Gyálról nem fogok bebumlizni a Gellért térre, féfogadási idő, szabadságolások, ilyesmi, kell ez nekem?, a nyarat meg az őszt végül is ki lehet húzni valahogy, elvan az ember, télen meg – hát télen, állítólag ott van az a szociális háló, csak van ott egy üres ágy;

leballagok a boltba, hát ha titkos, titkos, akkor legyen két, nem, három nintendo fejenként a gyerekeknek, adjon egy félliternyit abból a Givenchyből is, Béluskám, holnap befizetek az egész családnak egy óceániai körútra, elleszünk;

még egyszer bekukkantok a pincébe, most spendírozzak egy ruhákkal tömött taxit oda, ahol esetleg csak egy kis adminisztrátor körmölget, és kérdően néz rám? nem, kis rendet rakok, eláll ez, nem kér enni, ha ügyesen csinálom, még fér is valami a tetejébe, mit fontoskodok én itt.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon