Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Az elnök úr valóban határozottan és késedelem nélkül reagált; a függetlenség és a politikamentesség többször is deklarált céljaival pedig nem is lehet nem egyetérteni.

Kérdések azonban bőven maradtak.

Az első például az volna, hogy mi vezetett ehhez a kínos visszautasításhoz? Egy kilátásba helyezett felkérés. Azt kell azonban mondanunk, hogy az Akadémia számára nem maga a felkérés műfaja az, ami elfogadhatatlan. És éppen itt van a bajok gyökere! Hogy csak emlékezetből idézzem az utóbbi idők néhány felkérését; létrejött az Akadémia kebelén belül az 1956 utáni történelmet feldolgozó grémium (bizottság vagy alintézet); a kormányfő pedig felkérte a tudós testületet a bős-nagymarosi monstrum környezeti hatásainak vizsgálatára. Az SZDSZ is pedzegette – az egyházi tulajdonok visszajuttatásával kapcsolatban –, hogy az Akadémia szakvéleményét kellene kikérni. Ki vitatná a kitűzött célok rendkívüli fontosságát? Csakhogy van abban valami különös, ha a történészek azért állnak össze, mert kormány- vagy pártkörökből erre ösztönzik őket (még ha munkájukba, terveikbe, módszereikbe nem is szólnak bele), vagy ha biológusok, talajtani szakértők, vízmérnökök és még ki tudja, hányféle szakember és tudós csapot-papot otthagyva új munkába fog – a kormány felkérésére.

De pontosan ki is fog eleget tenni a felkérésnek? Az Akadémia? Az akadémiai kutatóintézetek? Az intézetek munkatársai? Vagy tudósok, akik az Akadémia intézeteiben dolgoznak? Ha jól értem a készülőben lévő akadémiai törvénytervezetet, az Akadémia az akadémikusok testülete. Elvileg tehát a felkérésekre készített dokumentumokat akkor tekinthetjük hitelesnek, ha rajtuk az akadémikusok kézjegye szerepel.

Egyáltalán: mi szükség van az ilyen akadémikuskodásra? Miért éppen az Akadémia a felkérések címzettje? Erre két válasz is kínálkozik. Az egyik az, hogy ennek van hagyománya. Annak idején a párt volt az, amelyik ilyen-olyan kérdéskör feldolgozására szólította föl az akadémia intézeteit, amelyek olyankor villámgyorsan munkacsoportokat, osztályokat, albizottságokat hoztak létre, határidőre szállították a munkaterveket, jelentéseket, adatokat, mutatókat, bibliográfiákat. A másik ok pedig a tekintéllyel és a legitimálással függ össze. Ha az Akadémia (vagyis azok a tudósok, akik egy ilyen felkérésnek eleget tesznek és történetesen az Akadémia munkatársai) fontos döntések előkészítésében vagy a mai politikai állapotokra is hatást gyakorló oknyomozásban vesznek részt, azzal csak növekszik az Akadémia (az akadémikusok testületének) tekintélye. Az Akadémia (a tudósok) tekintélynövekedését az Akadémia (az akadémikusok testülete) azzal honorálja, hogy patinás, megszentelt nevét adja tevékenységükhöz. Másrészt az állam is (így a politikai vezetés is) belemegy abba a játékba, hogy az akadémiát Nagy Varázslóként tisztelje; cserébe a Nagy Varázsló jóindulattal megválaszolja az állam kérdéseit.

Az Akadémia elnöke nagyon helyesen tette, hogy elutasította az MDF felkérését. Az igazi azonban az volna, ha egyszer s mindenkorra véget vetne annak a torz viszonynak, amit ezzel a felkérésesdivel kialakulóban van.

Utóirat

Amikor a fentieket először, annak idején, megfogalmaztam, nem gondoltam bele, hogy igenis előállhat olyan helyzet, amikor a tudós társaságnak elemi erejű szüksége lesz a „megtisztelő” „felkérésekre”, s arra, hogy ezeket kapásból teljesítse. Jövőre ugyanis – a Pénzügyminisztériumból szivárgó hírek szerint – brutálisan megkurtítják az Akadémiának szánt költségvetési támogatást. A tudomány embere, ha okos, most befogja a száját, örül, hogy csurran neki (neki még csurran) a költségvetésből annyi, hogy elkutatgasson; ha van egy csöpp esze, szépen megköszöni a költségvetést előterjesztő kormánynak, hogy olykor még felkérik erre-arra; ha nem buggyant meg, ilyen cikkeket sem ír.

• Belföld