F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

– Ön 1987 decemberében került az állambiztonsági szolgálathoz. Napjainkig változott-e valamit a munka tartalma, jellege, célja?

Bajcsi István: Semmit. De hogy ezt érzékeltessem, élőbbről kell kezdeni. Én már bűnügyesként kapcsolatba kerültem a politikával, mert március 15-én bennünket is kivezényeltek. Ez is egy őrület. Hajnalok hajnalán ki kellett menni, és éjfélkor még ott hajkurásztunk 20 gyereket meg a Pákh Tibi bácsit. Na, szóval ’86 március 15-én volt a nevezetes lánchídi csata, amikor a Lánchídon a tüntetőktől begyűjtötték a személyi igazolványokat. Ha főiskolás volt az illető, akkor ki kellett menni a főiskolára, elmondani a főigazgatónak, hogy kérem, ez és ez a kislány ott volt. Kapott egy főigazgatói megrovást meg egy rendőrhatósági figyelmeztetést, és ezzel egy időben bekerült az ún. „G” adattárba. Itt azokat tartották nyilván, akik politikailag gyanússá váltak, „besározódtak”. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán volt pl. egy Damó Eszter nevű hallgató – azóta persze már végzett –, aki 1989 decemberében még mindig benne volt az adattárban azért, mert ’86 március 15-én részt vett ezen az ominózus tüntetésen.

– Aki ide bekerült, azt továbbra is figyelték?

B. I.: Volt egy kis patikája az illetékes operatív tisztnél, aki aztán az adott objektumon belül megpróbálta ellenőrizgetni. De ha nem volt „F” dossziés, azért olyan nagyon komolyan nem vették. Mert a „G” adattáron belül megkülönböztették az ún. „F” (figyelő) dossziés személyeket, akik külön nyilvántartási számon futottak. Ilyen minősítést azok kaptak, akik a hatalom szemében renitenskedő ellenzékinek számítottak. Voltak hálózati személyek, akiknek az volt az egyetlen feladatuk, hogy egy-egy ilyen ,JF” dossziést figyeljenek: mikor megy el, kikkel találkozik, mikor jön haza stb. A mai ellenzéki szervezetek vezetőinek 90%-a „F” dossziés személy volt, a Solt Ottíliától kezdve a Demszkyn át a Kőszegig, mindenki.

– A legjelentősebb ellenzékiek „F” dossziéja is a BRFK-n volt?

B. I.: Nem, a BM-ben. Nekünk csak a második vonal jutott. Amit a belügy túlságosan piti dolognak tartott, azt leküldték hozzánk a BRFK III/III/D-re. Csak a BRFK-n több szekrénnyi ilyen dosszié volt. Országosan több ezerre lehet becsülni a számukat, sőt szerintem a 10 ezret is meghaladta. Persze nem az utolsó öt év anyagáról van szó, ez 1945 óta gyűlt össze.

– Ezeket mind rendszeres megfigyelés alatt tartották?

B. I.: Elméletileg igen. Gyakorlatilag az adott operatív tiszten múlt, hogy mennyire vette komolyan a megfigyelést. Mindenesetre minden „F” dossziésnak volt egy ellenőrzési terve. Minden évben el kellett végezni a lakóhely-ellenőrzést, ha hálózati személy is részt vett az ellenőrzésben, akkor annak havonta jelentést kellett írni, hogy az illető kikkel tart kapcsolatot. Minden évben föl kellett tenni egy napra „K” ellenőrzésre, ha volt telefonja, egy-egy hétre telefon-ellenőrzésre stb. A belső utasításokban tételesen le volt fektetve, hogy ezeket az ellenőrzéseket milyen időközönként kell elvégezni. Ebben a kérdésben azért az operatív tiszt nem volt teljesen szabadjára eresztve, mért a szakmai vezető rendszeresen számonkérte, hogy milyen új információk vannak róla. Ha végképp nem tudtunk semmi újat összehozni, akkor öt év után meg lehetett szüntetni a dossziét.

– Volt erre példa?

B. I.: Előfordult, de csak olyan esetekben, amikor már 80 éves volt az illető, és járni sem tudott.

– Önnek volt dolga „F” dossziés személlyel?

B. I.: Volt, de mindjárt le is passzoltam. Átadtam a középiskolai vonalnak, mert elment a tanítóképző főiskoláról egy általános iskolába tanítani. Attól kezdve a középiskolai vonal fogta. Vesződjenek vele ők!

– Gondolom, amikor az alternatív szervezetek megjelentek, jelentős mennyiségi változás következett be. Akkor is a korábbi intenzitással tudtak figyelni mindent és mindenkit?

B. I.: Nem. Ezt egy bizonyos szelekcióval oldottuk meg. A korábbi totális ellenőrzéssel felhagytunk. A falfirkálást és ehhez hasonló apró-cseprő ügyeket leadogattuk kerületi hatáskörbe, vagy egyszerűen nem foglalkoztunk velük tovább, és csak a fontosabb dolgokra koncentráltunk. Vegyük pl. a középiskolai vonalat. Az összes középiskolát képtelenség lett volna ellenőrizni, hiszen összesen 5-6 ember dolgozott ezen a vonalon. Voltak ún. kiemelt iskolák – a „nemesebb” gimnáziumok –, I. István, Árpád stb. Néhány szakközépiskola is idetartozott, és elsősorban ezeket kísérték figyelemmel. Az utóbbi időben már inkább pártcentrikusan működött a szervezet, és ilyen értelemben alkalmaztuk a totális ellenőrzési szisztémát. Mindenesetre az elsőrendű feladat továbbra is az ellenzéki szervezetek ellenőrzése volt.

– Ebből a szempontból az MSZMP-n, majd az MSZP-n kívül minden ellenzéki szervezetnek számított?

B. I.: Tulajdonképpen igen.

– Tettek különbséget az egyes szervezetek között a veszélyességet illetően?

B. I.: Hát igen. Vitathatatlan, hogy az SZDSZ és a FIDESZ állt a középpontban. Ez a két szervezet szúrta leginkább a felső vezetés szemét. Az MDF megítélése valamelyest változott. Amikor lezajlott a lakitelki találkozó, és megadták azt a bizonyos postafiókszámot, azonnal elrendelték a „K” ellenőrzést. Magyarán a Magyar Demokrata Fórum lakitelki címére érkező összes levelet felbontották, és valamennyiről készült fénymásolat. Ezeket azután a BRFK-n a középiskolai vonal – hogy miért pont ők, arról fogalmam sincs – dolgozta fel. Talán azért, mert a minisztériumban egyszerűen nem győzték ezt az irdatlan mennyiséget. Csak amit én láttam belőle, az legalább egy méter magas volt. Több ezer emberről volt szó. A középiskolai vonal feladata volt, hogy ezeket szép szisztematikusan kiértékelje. Az összes feladót listára vették. Ugye megvolt a címük, ez alapján kikeresték az illető személyi adatait. Utána csináltak egy csoportos kérdőívet, és az összes nyilvántartásban „meghúzták” ezeket a személyeket.

– Ez mit jelent?

B. I.: Ez azt jelenti, hogy megnézték, szerepelnek-e a különböző nyilvántartási rendszerekben. Ezt követően egy újabb hatalmas lista készült róluk, amit betápláltak egy Commodore 64-es számítógépbe.

Később aztán az MDF megítélése egy kicsit megváltozott. Persze ez csak a legutóbbi időszakra vonatkozik: ’89. közepe, vége. A szolgálat akkor is dolgozott, továbbra is gyűjtötték az adatokat például a kerületi szervezetekről, a belső ellentétekről, tehát folytatódott az ellenőrzésük, de kialakult egy bizonyos lojalitás velük szemben. A legutóbbi időszakban a főnökök már elképzelhetőnek tartottak egy MSZP–MDF koalíciót. Olyan alapon, hogy ha már úgyis rossz lesz nekünk, legalább a kisebbik rosszat válasszuk. Egyik kollégám részéről még olyasmi is felmerült, hogy talán érdemes lenne elmenni az Ó utcába, de hogy aztán erre sor került-e vagy sem, azt nem tudom.

– Mindenesetre, ahogy sorban alakultak a különböző alternatív szervezetek, önök azonnal figyelni kezdték ezeket?

B. I.: Természetesen. Sőt, totális „fogása” volt ezeknek a szerveződéseknek. Egyből rá kellett állni. Tehát amikor megjelent a FIDESZ a Tanítóképző Főiskolán, nekem ezt ugye jelezték, és azonnal lépni kellett. Ahogy a FIDESZ megalakult, elkezdődött a plakátháború. A FIDESZ kitette a plakátot. Akkor mondjuk a hivatalos kapcsolatunk részben önszorgalomból, részben a mi sugalmazásunkra levette. Lehetőleg reggel hétkor, hogy ne lássa senki. A FIDESZ „anyázott”, hogy ki volt az a „mocsok szemét”, aki levette. Akkor taktikát változtattak: csak késő este tették ki a plakátot. Másnap reggel mindenki arra ment be, hogy kint van egy bitang nagy plakát. Kezdődött a futkosás, hogy akkor most mi legyen, levegyük, ne vegyük le. Először mondtuk, hogy vegyék le, kiszaladtunk érte, behoztuk. Később úgy döntöttek, hogy nem kell levenni. Aztán, hogy mégis le kell venni. Ezek a szerencsétlen „levevők” már kész idegroncsok voltak.

– Ezek elég szelíd dolgok. Komolyabb ellenlépésekkel, bomlasztással nem próbálkoztak?

B. I.: Nekem összesen négy hálózati emberem volt, négy emberrel nem lehetett olyan komoly kárt okozni ezekben a szervezetekben.

– Mégis, mire tudta őket használni?

B. I.: Például az Államigazgatási Főiskolán megalakult az Olof Palme-kör. Ez egy kis „műhely” volt, ahol megpróbáltak egy kicsit politizálni. Ennek a szellemi irányítója egy Nadray Judit nevű nevelőtanár volt, a főiskola kollégiumának az igazgatója. Nem véletlen, hogy éppen ő, mert korábban a jogász szakkollégiumban testnevelést tanított, és onnan hozta magával ezt a szellemiséget, amellyel úgymond megmételyezte a főiskola egészséges légkörét, és beindította ezt a bizonyos alternatív kört. Az ottani hálózati személyem ennek a körnek minden ülését, rendezvényét figyelemmel kísérte. Milyen előadókat hívtak meg, mit mondott, hogyan reagáltak, hányan léptek be a FIDESZ-be stb. Kiderült az is, hogy ez a hölgy kapcsolatban áll Bába Ivánnal. Ez már önmagában elegendő információ volt ahhoz, hogy a szolgálat intenzíven vizsgálja a tevékenységét, mert Bába Ivánt a belügy figyelte, lehallgatták a telefonját stb.

– Ön tudta, hogy a belügy mit csinál Bába Ivánnal?

B. I.: Mint mondtam, a minisztérium és a BRFK között általában elég egyoldalú volt a kapcsolat. De ebben az esetben én rákérdeztem az illetékes operatív tisztnél, és akkor nagy kegyesen elkottyantotta, hogy hát igen, a másik végén mi is rajta vagyunk.

– Ezek szerint azért előfordult, hogy ők is adtak információt önöknek?

B. I.: Inkább csak sugalltak dolgokat: igen, mi is rajta vagyunk, kösz szépen, hogy szóltál. Inkább kicsit lekezelő stílusban, mert azért minket sosem engedtek olyan közel a tűzhöz, hogy melegedni is tudjunk. A nagy összefüggésekre eleve csak a minisztériumban dolgozók láttak rá. Mi periférikus területeken mozogtunk, és ott próbáltunk mazsolázgatni. Mindenesetre kiderült, hogy kapcsolatban áll a Bábával, és akkor a hálózati személynek fel kellett térképeznie Nadray Judit egész kapcsolatrendszerét: hol, kikkel, miért tart kapcsolatot, hogyan szervezi a kollégiumi életet stb. Arra is megkértem a hálózati személyt, hogy viaszmintát készítsen a kollégiumi főkulcsról, mert ez a hölgy ott is lakott a kollégiumban. Ez alapján másolatok készültek, s ha valamelyik kollégiumi szobát át akartam volna kutatni, csak leakasztottam a kulcsot, és soha senki nem tudta volna meg, hogy ki volt az.

– Milyen feladata volt még az Önre bízott főiskolákon?

B. I.: A felvételi időszakban rendszeresen több nevet tartalmazó „cetliket” kaptam azokról, akiknek a fölvételét lehetőleg meg kellett akadályozni, mert FIDESZ-tagok voltak, vagy valamilyen más okból „haragudtunk” rájuk. Én aztán szóltam a hivatalos kapcsolatoknak, hogy nézzék, engem erre kért meg a főnököm, ha tudják, teljesítik, ha nem, nem. Általában teljesítették, így „vetettem” fel például dr. Szakács Zsolt, a BRFK Ifjúságvédelmi Osztály akkori vezetőjének a lányát a tanítóképzőbe.

– Az Önök vonalán milyen jelentősebb ügyekkel foglalkoztak?

B. I.: Amíg én ott dolgoztam, csak két bizalmas nyomozás volt: az egyik a Kertészeti Egyetemen egy MDF-es szervezkedési kísérletről, a másik a FIDESZ Munkáscsoport tevékenységéről. Ez azt jelentette, hogy volt egy dosszié, és abban gyűltek az adott személyekre, illetve az adott ügyre vonatkozó titkos anyagok. A szigorúan titkosnak minősített jelentések. Hát ebben a viszonylag piti ügyben egy 3-400 oldalas dosszié gyűlt össze. Legalább két kötete volt.

– Azonkívül, hogy összegyűjtötték ezt a hatalmas mennyiségű információt, még tettek valamit?

B. I.: Hát ebben az ügyben a szakmai vezető intenciói alapján a kollégám azért sok mindent tett. Elrendelte az ügyben érintett személyek telefonlehallgatását, levélellenőrzését, több ügynököt mozgattak, és kidolgoztak egy akciót a „beépülésre”, vagyis a lakáslehallgatásra és titkos házkutatásra.

– Sikerült végrehajtani?

B. I.: Nem, mert addigra át kellett adni az „ügyet” a belügynek. Lehet, hogy nekik sikerült.

– A lehallgatáshoz, levélfelbontáshoz engedélyt kellett kérni?

B. I.: Igen, az operatív tiszt – többnyire az alosztályvezető utasítására – javaslatot tett a rendszabály alkalmazására, és az osztályvezető engedélyezte. Volt egy erre a célra rendszeresített formanyomtatvány. De a telefon- és a levélellenőrzés az egy csettintés volt. Ha az operatív tiszt kérte, gyakorlatilag nem fordult elő, hogy ne engedélyezték volna. A végrehajtás a „K” ellenőrzési csoport feladata volt. Az operatív tiszt a levél fénymásolatát, illetve a telefonbeszélgetések gépelt szövegét a felettes vezető közvetítésével kapta meg. Azt tudom, hogy a lehallgatás a Belügyminisztériumban történik. Ez egy automatikus technika: a kagyló felemelése bekapcsol egy magnót. A lehallgatásnak két fajtája van, a szoros és a nem szoros. A szorosnál a lehallgató fején állandóan ott van a fülhallgató, veszi magnóra is, közben élőben hallgatja és azonnal értékeli. A másiknál csak a magnó veszi, és később történik a kiértékelés.

– Az Ön gyakorlatában előfordult, hogy lehallgatást vagy levélellenőrzést kért?

B. I.: Igen, az egyik ügynököm beszervezése kapcsán kértem levélellenőrzést. A beszervezési beszélgetés során így el tudom érni, hogy az illetőnek olyan érzése keletkezzék, hogy ez az ember mindent tud rólam. Ha netán eredetileg vonakodna is a feladattól, ettől teljesen megtörik, nyuszi lesz. Szóval éreztetni kell vele, hogy én mindent tudok róla, de számára ne derüljön ki, hogy én ezt honnan tudom.

– A lehallgatásról nincs személyes tapasztalata?

B. I.: 1988. június 16-án engem is kivezényeltek a Nagy Imre-tüntetésre. Ott végig a tüntetés várható útvonalán az összes nyilvános telefonfülkét lehallgatták. Nekünk rádión azonnal jelenteni kellett, ha valamelyik fülkéből valaki telefonált. „Pálma 12 vagyok, közlöm Pálmával, hogy a 29.216. számú fülkéből két személy telefonál.”

– Mit reméltek ettől az intézkedéstől?

B. I.: Ha például felhívták az amerikai követséget, és elmondták Mark Palmer-nek, hogy ez meg ez történt, vagy felhívták a nyugati rádióadókat, akkor ezt ilyen formában ragyogóan tudtuk ellenőrizni. Megtudtuk, mondjuk, hogy a Demszky Gábor kinek telefonált a Szabad Európába, stb.

– A BRFK-n nem voltak olyanok, akik az ellenzékkel szemben radikálisabb fellépést követeltek?

B. I.: A dupla párttitkárunk – azért mondom, hogy dupla párttitkár, mert amikor MSZMP volt, akkor is ő volt a párttitkár, és most, hogy MSZP van, most is ő a párttitkár – 1989. június 16-án, Nagy Imréék jelképes temetése napján – szó szerint idézem –, a következő kijelentést tette: „Minden rohadt ellenzékit le kellene géppisztolyozni.” Mikor az ember bement reggel a munkahelyére, ott kávézás közben elcsevegtünk az előző napi dolgokról, új hírekről, politikáról. Informális eligazításnak is nevezhetném. A főnök képes volt hat órakor felkelni, hogy elolvassa az újságokat, és akkor ő ott mindig elmondta az aznapi szentenciát. Ezeken a beszélgetéseken még a legutóbbi időkben is, ha szóba jött egy ellenzéki személy neve, mondjuk a Solt Ottiliáé, akkor azt mindenféle rohadt, mocskos kurvának elmondták. A főnökünk nagyon büszke volt arra, hogy ő szociológiát tanult – M–L szakosítón –, és amikor kezdődtek ezek a közvélemény-kutatások, hogy az MDF-nek vagy a FIDESZ-nek vagy az SZDSZ-nek mekkora a tábora, akkor elkezdte, hogy ilyen meg olyan panelvizsgálat, és hogy ezek nem objektívek. Különben is vegyük már észre, hogy minden újságíró SZDSZ-es lett, hogy kampány indult a kommunisták ellen, hogy hisztériakeltés folyik a baloldali szervezetekkel szemben és ez tarthatatlan, és nekünk továbbra is az a feladatunk, hogy megvédjük a kommunistákat ezektől a szélsőségektől. (Még január 10-én például az volt az ukáz, hogy a TDDSZ ilyen mocsok meg olyan szemét, és hogy azt a „vonalat” nagyon is fogni kell.)

– Hogyan reagáltak a BRFK-n a pártkongresszusra, az MSZMP szétesésére?



B. I.: Amikor megszűnt az MSZMP, a párttitkár összehívta a párttagokat, ami azt jelentette, hogy összehívta az alosztályt, ugyanis nálunk a párttagság százszázalékos volt. Minden operatív tiszt párttag volt. Ha valaki odakerült, fél éven belül be kellett lépni. Bejött a párttitkár, elé tette a papírt: „Holnapra töltsd ki, és add be nekem!” Szóval összehívott minket, és felszólított, hogy lépjünk át az MSZP-be. Végül az új MSZP-alapszervezet, tudomásom szerint, 23 fővel alakult meg. Elég érdekes, hogy ki ez a 23 ember. Ha jó tudom, a főkapitány állambiztonsági helyettese, a belső elhárítási osztály (III/III/BRFK) vezetője, az alosztályvezetők közül többen és a „B” alosztály több munkatársa. Ehhez tudni kell, hogy a „B” alosztály az utóbbi időben kizárólag az alternatív szervezetekkel foglalkozott.

Amikor a Grósz külföldön volt, és a Pozsgay bejelentette, hogy ’56-ban népfelkelés volt, akkor az imént említett dupla párttitkár mindennek elmondta. Hogy ez a rohadt, mocskos alak, hogy mondhat ilyet?! Mi az, hogy népfelkelés?! Itt ellenforradalom volt. És most ez az ember az MSZP egyik alapszervének titkára. Az MSZMP XIV. kongresszusára személyre szóló meghívót kapott dr. Stefán Géza, a BRFK állambiztonsági helyettese, Cirkos Tibor, a belső elhárítási osztály vezetője és az egyik alosztályvezető. Dr. Stefán utólag azt mondta, hogy ő azért volt jelen, hogy ellenőrizze az ott dolgozó kollégák munkáját, mivel több bejelentés érkezett, hogy fel akarják robbantani az épületet.

• Belföld